Téli szünetben Alisa édesanyjával a faluba költözött a nagymamához. Véglegesen. Még az iskolai karácsonyi ünnepségre sem ment el, pedig nagyon szeretett volna. Anyja gyönyörű jelmezt varrt neki – a Rézhegy úrnőjének kosztümjét. Alisa harmadikos volt, és nemrég hagyta el őket az apja.
A fagyos, csillogó januári levegő mintha örökre magába szívta volna a karácsonyi gyertyák illatát és az anyja visszafojtott könnyeinek keserű ízét. Az utolsó napok a városban fájdalmasan, elmosódva suhantak el. Alisa – így hívták most a kislányt – már a farsangi bálra sem jutott el. Anyja remegő kézzel, könnyek között mégis befejezte a Rézhegy úrnője-jelmezt: a zöld ruhát gyöngyökkel és csillogó flitterekkel díszítette, amelyek úgy szikráztak, mint az igazi smaragdok. De ünnep nem lett. Helyette végtelen, ringató utazás következett a vonaton: a hófödte mezők az ablakon túl óriási, steppelt takaróra emlékeztettek, és a szívében jégcsomóvá fagyott a bánat.
Apa… Egyszerűen megszűnt létezni. Nem fizikailag – csak úgy eltűnt, elpárolgott az életükből, mintha soha nem is lett volna. Aztán megjelent a nagymama – az apja anyja –, arca éles és kemény volt, mint a fejsze. Szavai örökre beégtek Alisa emlékezetébe: „Csak a fiunk miatt tűrtünk téged. A fát magadhoz mérd, leányom. Menj vissza a faludba, ahonnan jöttél. A tartásdíjat fizetni fogja, de több kapcsolat nincs. Se-mmi-fé-le.”
És most ott álltak a hóborította falusi téren, a megdőlt, de otthonos nagymamai ház előtt. Kevés holmijukat pakolták ki, miközben tucatnyi kíváncsi tekintet szegeződött rájuk. A szomszédok. Úgy jöttek ki, mintha színházba mennének. Egyesek némán, fanyar együttérzéssel nézték őket. Mások arcán rosszul leplezett, maró káröröm ült. Pedig valaha – ahogy Alisa anyja mesélte – ezek az emberek szinte hízelegtek nekik, felnéztek a „városi” asszonyra, aki olyan szerencsésen ment férjhez. Most pedig csak a bukottat látták benne, azt, akit letaszítottak a piedesztálról.
A szünidő pillanatok alatt elszállt. Az új iskola jeges hallgatással és szúrós, méregető pillantásokkal fogadta. Idegen volt. Fehér holló a városi ruhácskájában, hatalmas masnikkal, amelyek hirtelen bután és túl harsányan gyerekesnek tűntek. A lányok, mint egy csapat varjú, azonnal rátapadtak az új különcségre.
– Nézzétek csak, Burotinó szoknyában! – visított fel valaki. – Nézzétek a lábait! Mint a gyufaszálak!
Alisa összébb húzta magát, próbált láthatatlanná válni, de a pillantások átütötték, mintha égettek volna.
Az iskola után a pokol folytatódott. A reggel még hívogató, szűz hó fegyverré vált. Gyűlölettel gyúrt hógolyók repültek feléje minden irányból. Minden találat fájt, szinte elakadt a lélegzete, a szemébe könnyek szöktek. Letérdelt, fejét a karjaiba temette – készen arra, hogy eltűnjön, feloldódjon a hóban.
És hirtelen a rikácsolás és nevetés káoszát ijedt kiáltások váltották fel.
– Bombázd őket, városi lány! Hadd szórakozzunk! – csengett fel fölötte egy csintalan, vakmerő hang.
Alisa felnézett, könnyein át elmosódva látta a fiút, aki elébe állt, hogy megvédje a hógolyóktól. Fürgén, szinte gépies ügyességgel gyúrta és hajította a hógolyókat, olyan dühvel és sebességgel, hogy a támadók máris szétfutottak.
– Meneküljetek! Jön az Őrült Cigány! – hallatszott innen-onnan.
A fiú hátrafordult. Valóban úgy festett, mint egy mesebeli kis cigányfiú: barna bőr, sötét, csaknem fekete, sűrű haj, ami kibújt a kopott usanka alól, és szemek – két izzó parázs, amelyekben vidám szikrák táncoltak. Igyekezett keménynek, vagánynak mutatkozni, kezeit csípőre tette, a tekintete kihívó volt, de a mosoly, ami a szája sarkában bujkált, meglepően jóságos és meleg volt.
– Te vagy az a városi lány, ugye? Én Makszim vagyok. A haveroknak csak Max. Ha sírsz, megint neked esnek. Elég. Mától fogva védelem alatt állsz. Senki nem bánthat.
Az utolsó mondatot ünnepélyesen, gyermeki komolysággal mondta, mintha valahol hallotta volna, és most büszkén ismételné. Aztán elpirult, zavarban a saját pátoszától.
Így kezdődött a barátságuk. Max persze nem volt cigány, csak a külseje miatt ragadt rá a gúnynevük. Meglepően hasonlítottak: mindketten rongyosra olvasták a falusi könyvtár recsegő, dohszagú könyveit. Max már akkor végigolvasta Jules Verne és Jack London összes művét. Közös mániájuk a világjárás lett. Órákig ültek a Jeniszej partján, arcukat csapkodta a szél, és nézték a színes hajókat, ahogy az ismeretlen felé úsztak. Álmaikat osztották meg: ő be akarta járni a világot a saját hajóján, Alisa pedig arról álmodott, hogy nagy színpadon énekel, és a hangját az óceánon túl is hallják.
Évek múltak. A gyermeki barátság lassan valami mélyebbé, gyengéddé és bensőségessé változott. Max apja vett neki egy motort – ez lett a szabadságuk jegye. Száguldoztak a földutakon, a szél süvített a fülükben, és Alisa, a derekát átölelve, örömében felkiáltott. Elmotoroztak távoli tavakhoz, horgászni, az erdőbe szamócát szedni – vagy csak a „világ végére”, ahogy ők nevezték.
– Aliska, ma… hát szinte káprázik a szemem. Szebb vagy, mint tegnap – mondta a fiú, miközben félrenézett, de titokban lopva figyelte őt. – Csak ezekkel a városi ficsúrokkal kevesebbet forogj, jó? Úgy ragadnak rád, mint a mágnesre a szög.
– Max, csak nem féltékeny vagy? – nevetett a lány, és a szíve megtelt zenével.
És hogyne lett volna féltékeny? A csúnyácska kislányból igazi hattyúvá változott. Hangja erős, bársonyos és gyönyörű lett. Egyetlen koncert sem múlt el nélküle a falusi kultúrházban. Megnyerte a megyei tehetségkutatót is. Valami varázs áradt belőle, belső szépség, amely áttört a külsején: a szeme a szürkéből smaragdzölddé változott, a járása könnyed és magabiztos lett. Ő pedig… ő ugyanaz a Max maradt, a „Cigány”, aki mellette ügyetlennek és egyszerűnek érezte magát.
Aztán eljött az a perzselő, poros június. A vizsgák véget értek. Már csak az érettségi bizonyítványokat kellett átvenni – és aztán: előre, a városba, a felvételire. Mindketten a bölcsészkar újságíró szakáról álmodoztak – elképzelték, hogyan fognak együtt tanulni. Azon a napon Alisának az utolsó próbája volt a ballagás előtt, Maxet pedig megkérte a szomszéd néni, hogy ugorjon el a járási központba sürgős gyógyszerért. Ő mindig segített mindenkinek – most sem tudott nemet mondani.
Amikor hazafelé tartott, a világra bibliai felhőszakadás zúdult. Az ég kettéhasadt a vakító villámok fényétől, a mennydörgés fülsiketítő volt, és a vízfal olyan sűrűn ömlött, hogy a saját kezét sem lehetett látni.
Alisa épp az utolsó dalt énekelte, de belül valami megmagyarázhatatlan, állatias félelem szorította össze. Valami nem volt rendben. A levegő szinte sistergett a közelgő bajtól. Alig kapott levegőt.
Ekkor a kultúrház ajtaja hatalmas dörrenéssel kivágódott. A küszöbön vizesen, kócosan, zokogva állt az osztálytársnőjük.
– Max… ó, Aliska, Makszim… – fuldoklott a könnyektől. – A zivatar… semmit sem látott… motorral ment… kamion… elvesztette az irányítást… alákerült…
A világ nem elúszott – összeomlott. Milliónyi éles, vágó szilánkká hullott szét. A hangok eltűntek. Csak a mindenséget betöltő, süket csend maradt belül, és a lélekhasító sikoly kívül, amit ő maga adott ki, de nem hallotta.
Nem volt ballagási este. Csak fekete ruha, koporsó – akkora, mint az egész világa – és csend. Többé soha nem énekelt. A hangja meghalt vele együtt.
Minden este, mint aki munkába indul, kiment hozzá. A temető lett az ő új „erőhelyük”. Ott, a csendben, a levelek susogása vagy a hó ropogása között órákig beszélgetett vele. Mesélt a napjáról, az anyjáról, arról, mennyire hiányzik neki. Végtelen emlékekkel gyötörte magát, újra és újra lejátszotta fejében azt a végzetes napot, keresve a pillanatot, ahol mindent megváltoztathatott volna: ha nem engedi elmenni, ha rábeszéli, hogy várja meg, míg eláll az eső, ha felhívja… Kínzó, hiábavaló lelki munka volt ez – egy gyásszal széttépett léleké.
A következő évek megteltek tanulással, majd munkával. Kiváló újságíró lett, később a megyei televízió főszerkesztője. Karrier, tisztelet, anyagi jólét – minden megvolt. És mégis: semmi sem volt. A belső üresség lett az állandó társa.
Egy nap, sok évvel később, megkérdezte az anyját – az ősz, fáradt asszonyt, aki sosem heverte ki a kettős veszteséget, a férje távozását és annak halálát, akit majdnem fiának tartott:
– Anya, miért nem gyógyít az idő? Ő még mindig velem van. Minden pillanatban érzem. Nem enged el.
Anyja végtelen szomorúsággal és bölcsességgel nézett rá:
– Lehet, kislányom, hogy nem ő nem enged el… hanem te nem engeded el őt?
A hosszú, ólmos tél után végre megérkezett a tavasz. A nap gyengéden simogatta az arcokat, az emberek, akik már ki voltak éhezve a melegre, ellepték az utcákat. Alisa lassan sétált haza a munkából, egy ismeretlen utcába kanyarodott, és hirtelen meghallotta a szívszorítóan ismerős kiáltást:
– Hé, Cigány! Passzold ide! Na, gyerünk!
A szíve megállt. A vér a halántékába szökött. Lassan, mintha egy látomástól félne, elfordította a fejét. A sportpályán vad futballmeccs zajlott. A középpontban egy sötét bőrű, fekete hajú, tizenegy év körüli fiú. Ügyesen vezette a labdát, kicselezte az ellenfeleket, és egy erős, felnőttes mozdulattal bevágta a labdát az önkényesen összerakott kapuba.
Alisa a hideg vaskerítésnek dőlt, mozdulni sem mert. A fiú észrevette, hogy figyelik. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A nő zavarba jött, elfordult, és sietve elment.
De másnap újra ott volt. És harmadnap is. A vén juharfák törzse mögé bújva leste mohón az arcát, a mozdulatait. Hamarosan megtudta, hogy a közeli háromszintes épület gyermekotthon. A szíve összeszorult a szúró, mégis reményteli fájdalomtól.
Aznap később érkezett, amikor a pálya már kiürült. Alkonyodott. Csalódottan épp indulni készült, amikor meglátta őt. Ott állt a kerítés legtávolabbi sarkánál, ujjaival a fémhálót szorítva, és mozdulatlanul nézett rá. Várt.
– Azt hittem, ma nem jön el – mondta halkan, de tisztán.
Alisának elakadt a lélegzete.
– Ismerkedjünk meg. Alisának hívnak. És téged?
– Makszim. De mindenki Maxnak szólít. És igen, nem vagyok cigány, csak… ilyen barnabőrű. – Elmosolyodott. És ez pontosan az a mosoly volt: jóságos, kicsit zavarban lévő, a szeme sarkában apró nevetőráncokkal. A mosoly – az ő Maxáé.
Másnap Alisa már a gyermekotthon igazgatójának irodájában ült. Az elhatározása szilárd és megingathatatlan volt.
– Örökbe szeretném fogadni Makszimot.
Az igazgatónő, egy fáradt arcú, idős asszony meglepetten felvonta a szemöldökét. Az ő korú fiúkat ritkán vitték haza. A története szomorú, de egyszerű volt: a szülei autóbalesetben haltak meg, a nagymamája nevelte, de ő is meghalt pár évvel később, betegségben.
Amikor minden papírmunka elintéződött, és Max átlépte Alisa házának küszöbét, elmesélt egy történetet.
– A nagymamám… jósolt kártyából. Sokan jártak hozzá. Közvetlenül a halála előtt megfogta a kezem, és azt mondta: „Ne félj, unokám. A gyermekotthonban nem maradsz sokáig. Eljön érted egy néni. Nagyon szép lesz, és nagyon jószívű. Várd meg őt.” – Max a végtelen mélységű szemeivel Alisára nézett. – És én vártam. Amikor először láttam, hogy a kerítésnél áll, azonnal tudtam. Maga az.
Utóirat.
Eltelt húsz év. Makszim felnőtt. Erős, magabiztos férfi lett belőle, csodálatos feleséggel és egy huncut kisfiúval, akiben mindkettejük vonásai keveredtek. Külsőre persze már alig hasonlít arra a motoros fiúra, de ez Alisának soha nem számított.
Ő anyának szólítja. És számára ő az egyetlen anya, akit ismer és szeret. Gyakran viszi vissza őt a szülőfaluba. Alisa hosszasan ül a régi sírnál a temetőben, és az arca békés, belső fénnyel ragyog. A fia mindig tapintatosan magára hagyja őt azzal, akit soha nem tudott igazán elengedni, aztán visszatér érte.
Alisa soha nem ment férjhez. Senki sem tudta volna elfoglalni azt a helyet a szívében.
Ilyen volt az ő sorsa. És ilyen volt az ő szerelme. Nem egy, hanem kettő – összefonódva. Egy szerelem-emlék és egy szerelem-megváltás. Egy egész élet hosszúságú szeretet.
