– Róma, én vagyok. Tudsz most jönni? Sürgősen kellenek a befőttesüvegek.
Zsanna Arkagyijevna hangjában a telefonban nem volt kérdés, csak parancs. Sem visszautasítást, sem ellenvetést nem tűrt. Az a sima, de acélkemény hang volt ez, amit Róman már kamaszkora óta gyűlölt. Lehunyta a szemét, megdörzsölte az orrnyergét, próbálta megőrizni a maradék esti nyugalmát. A vállai, amelyek épphogy ellazultak a hosszú munkanap után, ismét megfeszültek, páncéllá keményedve.
– Szia, anya. Már késő van, épp most jöttem haza. Miféle üvegek? Holnap elvisszük – próbált nyugodtan, inger nélkül beszélni, tudva, hogy bármilyen árnyalatnyi tiltakozás ellene fordul majd.
Alina, aki a szemközti fotelben könyvet olvasott, önkéntelenül lesütötte a tekintetét. Nem hallotta az anyós szavait, de a férje hangjából pontosan felismerte azt a tónust. Ez a hang azt jelentette, hogy az estjük véget ért. Most jön a szokásos manipuláció, fárasztó, mint a fogfájás.
– Miféle üvegek… Azt a pár üreset, ami nálatok a balkonon áll! Most rögtön be kell tennem az uborkát, de Szvitlanka rosszul van, nem tud elmenni boltba – trillázta a kagylóba Zsanna Arkagyijevna. – Fekszik szegénykém, mint a rongy. Hát te meg elfáradtál? Nincs már erőd segíteni az édesanyádnak? Hisz nem zsákokat kérek cipelni!
Róman hallgatott. Egy pontra meredt a falon, és Alina látta, ahogy mély ránc húzódik a homlokán. Tudta, hogy csapdába esett. Ha nemet mond, jön a félórás prédikáció a ridegségéről és hálátlanságáról. Ha igent, akkor most azonnal indulhat keresztül a városon valami szeszély miatt, ami valójában csak az engedelmesség újabb próbája volt. „Szvitlanka rosszul van” – ez volt az anyós ütőkártyája, amit mindig előhúzott, ha valamit el akart érni. A harmincéves Szvitlana, egészséges, mint a ló, rendszeresen „rosszul volt”, ha munkáról, házimunkáról vagy bevásárlásról volt szó.
Alina látta, hogy férje épp tiltakozni akar, és megértette: felesleges. Könnyebb lesz fél órát rászánni, mint végighallgatni ezt a színházat a telefonban, majd nézni a kimerült férfit, mint egy kifacsart citromot. Határozottan letette a könyvet és felállt.
– Én elmegyek – mondta halkan, de elég hangosan, hogy Róman hallja.
Róman egyszerre nézett rá hálásan és bűntudatosan. Tenyerével lefogta a kagylót.
– Alin, ne, majd én…
– Ülj csak – vágta rá. – Én gyorsabb leszek.
Odament, kivette a kezéből a telefont, és a füléhez emelte. A hangja udvarias volt, sőt, kimérten édes.
– Jó estét, Zsanna Arkagyijevna. Róma nagyon elfáradt, összeszedem az üvegeket, és fél órán belül viszem.
A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt. Az anyós nyilván nem erre számított. A játszma a fiára volt kihegyezve.
– Á-á, Alina… hát jó, hozd, ha már így van – szűrte ki végül, leplezetlen csalódottsággal.
A balkonon egy kartondoboz állt, tele poros háromliteres üvegekkel. A múlt maradványa, amit már rég ki kellett volna dobni. Alina undorral nyúlt a doboz után. Az üveg tompán megcsörrent. Úgy vitte ezt a ládát, mint férje kötelezettségeinek szimbólumát, amelyektől képtelen volt megszabadulni. Nehéz, üres és teljesen haszontalan.
Az anyós háza a szokásos, állott szaggal fogadta – régi bútorok és valami savanykás konyhaszag keverékével. A lépcsőház egyetlen villanykörtéje sápadt fényt vetett a lepergett falakra. Alina becsöngetett. Néhány másodperc múlva hallatszottak a csoszogó léptek.
Az ajtót Zsanna Arkagyijevna nyitotta, és Alina már az első pillanatban, a küszöbön átlépve megértette, hogy belesétált egy előre megrendezett jelenetbe.
A látvány annyira kiszámítható volt, hogy semmi mást nem váltott ki, csak egy mély, régi fáradtságot. A nappaliban, amelyet a hatalmas tévé kékes fénye árasztott el – valami rikácsoló talk show ment rajta –, a karosszékben elnyúlva ült Szvitlana. A „szegény, betegen fekvő” nő épp a telefonját görgette, a képernyő fénye sápadtan világította meg az arcát. Mellette a kis asztalon félig kiürült teáscsésze és egy morzsás tányér állt. Egyáltalán nem tűnt betegnek. Úgy nézett ki, mint mindig – unatkozva és teljesen gondtalanul.
Zsanna Arkagyijevna, aki úgy állt, mint egy vaskapcsolatos ház úrnője, súlyos tekintettel mérte végig Alina kezében a dobozt.
— Végre. Tedd ide, a padlóra — intett a folyosó irányába. — Csak ne karcold össze semmit.
Alina szó nélkül, óvatosan lehelyezte a nehéz dobozt a linóleumra. Már fordult volna, hogy búcsút intsen és induljon, de az anyósnak úgy tűnt, más tervei voltak az estére. Nem mozdult el, útját állva Alinának a kijárat felé.
— Mivel egyszer már eljöttél, ne csak állj ott, mint egy oszlop — kezdte abban az utasító hangnemben, amit kizárólag olyannal szemben használt, akit alacsonyabb státuszúnak tartott magánál. — Látod, mindenhol por van, Szvitlanka betegeskedik, nekem meg fáj a hátam. Töröld le gyorsan a komódot, aztán mosd fel a folyosót is, mert szétszórtál itt ezzel a dobozzal.
Szvitlana a fotelben elállta a telefon görgetését, és hallva mindezt, nem tudta visszatartani csípős mosolyát. Kicsit felült, hogy jobban láthassa a meny megsemmisülését. Ez volt a kedvenc szórakozásuk: közösen sarokba szorítani Róma feleségét, aztán panaszkodni neki, milyen udvariatlan és lusta.
Alina lassan egyenesedett ki. Ránézett a porrétegre az öreg komód sötét polírozásán, aztán a sógornő elégedett arcára, végül pedig a szülnénre szegezte tekintetét. Valami belül kattant. Nem úgy, mint egy eltörött csésze csengése — hanem tompa, végleges hanggal, mint amikor az elszakadt kötél végét elvágják, ami túl régóta tartotta rabként a szívességi viszonyból fakadó udvariasság kötelékén. Ránézett Zsanna Arkagyijevnára, és amikor megszólalt, hangja nyugodt és határozott volt, remegés nélkül.
— Én nem vagyok itt szolgálólány, Zsanna Arkagyijevna! Van egy felnőtt lánya, aki önnel él — hadd suvickolja ő a lakását! Én pedig a fia felesége vagyok, és nekünk megvan a saját házunk és a saját családunk! Ennyi!
Pár másodpercre természetellenes csend telepedett a lakásra, még a tévé hangjai is mintha elnémultak volna. Szvitlana mosolya megdermedt, majd lecsúszott, helyét elképedt felháborodás vette át. Zsanna Arkagyijevna a példátlan pimaszságtól elvesztette a szavát. Az arca elvörösödött, szája hangtalanul nyílt majd záródott, mintha partra vetett hal volna. Amikor visszatért hozzá a hang, sikoltásra emlékeztetett.
— Mit képzelsz, te… Mit mersz megengedni magadnak, pimasz? Ki mersz utasítani az én házamban?! Most azonnal felhívom Rómát, azonnal elválik tőled! Kitesz az utcára, mint egy kutyát!
— Tényleg így gondolja? — kérdezte Alina nyugodtan, szinte érdeklődve.
Nem vette le a szemét a anyós torz dühös arcáról, elővette a telefonját a zsebéből. Megkereste a névjegyzékben a „Férj” kontaktot, és megnyomta a hívást.
Zsanna Arkagyijevna elnémult, döbbenten nézve Alinára. A nő bekapcsolta a kihangosítót.
— Szia, Róma — szólalt meg egyenletes hangon. — Anyád azt követeli, hogy mossak fel náluk és pucoljam meg az ablakokat, különben elválsz tőlem. Megerősíted?
A vonal túlsó végén rövid, de nagyon beszédes csend következett. Aztán hallatszott Róman fáradt, nehéz sóhaja.
— Anya, add a telefont a húgodnak.
Zsanna Arkagyijevna még mindig nem hitte el, ami történik, zavarodottan nyújtotta a készüléket a megmerevedett Szvitlanának.
— Szvitlana — hangzott mindhármuk fülében Róma hideg, acélos hangja —, fél órád van rendbe tenni a lakást. Ha most elmegyek hozzátok, és azt látom, hogy te ülsz, miközben Alina dolgozik, kihajítom az összes holmidat a szemétbe. És akkor élj a saját pénzedből. Mindent elmondtam.
A vonalban rövid búgások csendültek, a hívás megszakadt. Alina udvarias mosollyal vette vissza a telefonját Szvitlana ernyedt kezéből. A megdöbbent anyós felé bólintott.
— Azt hiszem, megyek. Úgy látom, maguknál most nagytakarítás készül.
Az ajtó halkan, de határozottan kattanva záródott mögötte. A csendben ez a halk kattanás hangosabb volt, mint egy lövés. Néhány másodpercig Zsanna Arkagyijevna és Szvitlana csak némán bámulták az ajtót, mintha az valami másik világba vezető kapu lenne, ahová nekik most már nincs bejárásuk. A tévé kékes fénye közönyösen táncolt tovább a falakon, és félhomályból kiemelte a két nő döbbent, haragtól eltorzult arcát.
Elsőként Szvitlana tért magához. Lassan visszaereszkedett a fotelbe, de a korábbi lazaság eltűnt, helyét feszült merevség vette át. A telefon a kezében elsötétedett.
— Na, elégedett vagy? — kérdezte halkan, mérgezett hangon, mint egy sziszegő kígyó. — Megkaptad, amit akartál? Mondtam neked, ne piszkáld őt. Ő nem az, aki hallgatni fog.
Zsanna Arkagyijevna hirtelen megfordult. Arca még mindig lángvörös volt. A döbbenetet mostanra elvakult, mindent elnyelő düh váltotta fel, ami kiutat keresett magának — és az egyetlen elérhető célpontja a saját lánya volt.
— Fogd be, semmirekellő! — mordult rá, odalépve a fotelhez. — Ülsz itt egész nap, ujjal se mozdulsz! Ez mind a te hibád! Ha legalább valami hasznod volna, ha egyszer is elmosnád a tányérodat, nem kéne azt a… azt a szemtelen nőt kérnem segítségért! Te disznóóllá tetted a házamat, és még nekem kell utánad takarítanom?!
— Én nem kértem, hogy hívd ide és megalázd! — csattant fel Szvitlana, felpattanva a fotelből. — Ezek a te játszmáid, anya! Te szereted őket egymás ellen ugrasztani, szereted nézni, ahogy Rómcsik kettészakad köztetek! Csak azt nem számoltad ki, hogy egyszer neki is elfogy a türelme! Most az én holmimat dobja ki, nem a tiédet!
Ott álltak egymással szemben, két nő, akik évek óta egy fronton álltak a külvilág ellen — és főleg Alina ellen. De most, hogy közös ellenségük váratlanul visszavágott és elvonult, a szövetségük megrepedt, feltárva mindazt a felgyülemlett megvetést, amit eddig elrejtettek.
Vita közben hirtelen, követelőzően megszólalt a csengő. Olyan erővel, mintha nem ujjal, hanem tenyérrel nyomták volna a gombot. Mindketten megdermedtek, majd egymásra néztek. A szemükben ugyanaz a félelem csillant. Zsanna Arkagyijevna elindult ajtót nyitni, miközben igyekezett szenvedő kifejezést erőltetni az arcára.
Az ajtóban Róman állt. Nem volt dühös a szó hétköznapi értelmében. Nem kiabált, arca nem torzult el. Teljesen nyugodt volt — és ez ijesztőbbnek hatott minden haragnál. Hideg, sötét szeme végigpásztázta a folyosót, megállt a poros komódon, továbbsiklott a nappaliban dermedten álló húgán, végül az anyján. Nem köszönt. Nem mondott semmit.
Némán elhaladt mellettük, célratörően a lakás belseje felé.
— Rómcsik, kisfiam, félreértesz mindent! Az a te Alinád… — kezdte volna Zsanna Arkagyijevna a háta mögött, de a férfi meg sem fordult.
Róman bement Szvitlana szobájába — abba a „szentélybe”, a kényelembe burkolt hercegnői birodalomba, amelyet ő tartott el. Nem nézett semerre; egy mozdulattal feltépte a szekrényajtót, és levett a polcról néhány nagy, fekete szemeteszsákot, amelyeket Szvitlana vásárolt, de sosem használt rendeltetésszerűen. Hideg, módszeres határozottsággal kezdte leszedni a ruhákat a vállfákról — ruhákat, blúzokat, drága farmereket — és hajigálta őket a zsákba.
— Róma, te meg mit művelsz?! — visított fel Szvitlana, odarohanva hozzá. Megragadta a karját, próbálta megállítani. — Ezek az én dolgaim! Megőrültél?!
A férfi úgy nézett rá, mintha nem is a húga, hanem egy tolakodó rovar volna. Egy mozdulattal lerázta a kezét, és folytatta. A második zsákba cipősdobozok kerültek tele új cipőkkel, a harmadikba táskák és kozmetikumok a fésülőasztalról.
— Fiam, elég! Mit csinálsz?! Hiszen ő a testvéred! Szegénykém, beteg a szíve! — jajveszékelt Zsanna Arkagyijevna, kezét tördelve, de nem lépve be a szobába.
Róman, miután megtömte a harmadik zsákot is, összekötötte és tompa puffanással a padlóra dobta. Felemelkedett, és végre rájuk nézett.
— Azt hittétek, ez így lesz örökké? — hangja halk volt, mégis betöltötte az egész szobát. — Azt gondoltátok, hogy örökké fizetem ezt a cirkuszt? A te semmittevésedet, Szvitlana, és a te manipulációidat, anya?
Egy lépést tett a húga felé, aki ösztönösen hátrált.
— Szóval figyelj, Szvitlana. Holnap munkát keresel — mindegy, mit, akár takarítónőként. És elkezdesz tényleg segíteni anyának, nem csak szavakkal. Ha nem, ezek a zsákok mennek veled az albérletbe, amit magadnak fogsz fizetni. Tőlem több pénzt nem kapsz. Egy fillért sem.
Ezután anyjához fordult.
— És te, anya… szokj hozzá. A pénzforrásod és a házhoz szaladgáló kisfiad korszaka véget ért.
Nem várta meg a választ. Egyszerűen megfordult, végigment a lakáson, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. A szobában ott maradt két nő, a kiforgatott szekrény és három fekete zsák között, amelyek halomszerűen hevertek a padlón — mint sírdombok azon élet fölött, amelyet addig olyan kényelmesnek hittek.
Eltelt három nap. Három nap süket, szokatlan csendben. Róman telefonja hallgatott. Nem jöttek panaszos hívások az anyjától, sem alattomos üzenetek a húgától, hogy „dobjon egy kis pénzt a kártyára”. Alina és Róman lakásában béke uralkodott — törékeny, de valóságos. Együtt vacsoráztak, beszélgettek a napjukról, filmet néztek. Éltek a saját életüket, és ez a mindennapi normalitás valami lopott kincsnek tűnt — olyasminek, amit bármelyik pillanatban visszavehetnek tőlük. Róman feszült maradt. Tudta, az anyját nem olyan fából faragták, hogy egyszerűen feladja. Ez csak a vihar előtti csend volt — az utolsó, döntő támadás előtt.
És az el is jött. Szombat este, épp leültek vacsorázni, amikor megkondult a csengő. Nem vendégszerű rövid csengetés volt, hanem hosszú, kitartó nyomás — olyan, amelyből áradt a „felháborodott igazságérzet”. Róman lassan letette a villát, Alinára nézett, és tekintetében ez állt: Elkezdődött.
Elindult ajtót nyitni. A küszöbön ott állt két nő — Zsanna Arkagyijevna és Szvitlana —, mint a bosszú műalkotásai. Ünneplőbe öltözve, mintha egy tárgyalásra jöttek volna, ahol egyszerre voltak bírák és vádlók.
— Beszélnünk kell. Komolyan — jelentette be az anyja minden bevezetés nélkül, nem is a fiára, hanem közvetlenül Alinára nézve, aki az asztalnál ült.
Róman némán félreállt, hogy beengedje őket. Becsukta mögöttük az ajtót, majd háttal nekitámaszkodott, elzárva az utat a menekülés elől — bár ők nem is szándékoztak menekülni. Alina nem állt fel, csak letette az evőeszközöket, várva az elkerülhetetlent.
— Nos, hallgatlak benneteket — mondta Róman higgadtan.
Zsanna Arkagyijevna a szoba közepére lépett, Szvitlana pedig mellé állt, mint egy hűséges adjutáns.
— Azért jöttünk, hogy pontot tegyünk a végére, Róman — kezdte az anyja, hangja feszült, visszafojtott düh vibrált benne. — Túl sokáig tűrtük. Amióta ez a nő — undorral biccentett Alina felé — megjelent az életedben, a családunk szétesik. Ő fordított ellened minket — az anyádat, a húgodat! Ő irányít téged, játékszer vagy a kezében, és te, vakon, nem látod, hogy ez a nőszemély csak kihasznál téged!
— Rá költöd az összes pénzedet, miközben a saját húgod kénytelen tőled könyörögni a legszükségesebbre! — vágta közbe Szvitlana, szemében fényes indulat villant. — Ő él a mi lakásunkban, ő hordja azokat a ruhákat, amiket te nekem is megvehettél volna!
Ők ketten egymás szavába vágva beszéltek, kiöntve mindazt, ami évek óta gyűlt bennük. Vádjaik abszurdak voltak, mégis olyan rendíthetetlen magabiztossággal mondták, hogy egy kívülálló akár el is hihette volna őket. Alina némán figyelte őket — nem gyűlölettel, inkább valami távoli, tudományos érdeklődéssel, mint egy entomológus, aki kellemetlen, de kiszámítható rovarokat vizsgál.
Róman némán hallgatta őket, arca rezzenéstelen maradt. Hagyta, hogy beszéljenek, hogy a dühük a csúcspontjára jusson. Végül Zsanna Arkagyijevna, kifulladva, előrelépett, és kimondta azt, amiért valójában eljöttek.
— Elég volt. Feltételt szabunk neked. Vagy ez a liba eltűnik a családunkból és az életedből, vagy többé nem vagy a fiunk. Válassz, Róman. Vagy mi — a véred, a családod. Vagy ő.
A levegő megfeszült. Zsanna Arkagyijevna és Szvitlana kihívóan néztek rá, biztosak voltak a győzelmükben, a vér kötelékének erejében. Meg voltak győződve róla, hogy most megtörik.
Róman lassan ellépett az ajtótól. Anyja elé lépett, olyan közel, hogy látta minden ráncát a haragtól eltorzult arcon. A szemébe nézett, és amikor megszólalt, hangja halk, egyenletes, mégis elviselhetetlenül kemény volt.
— Azt akarjátok, hogy válasszak? Rendben. Választok.
Egy pillanatra elhallgatott, mintha engedné, hogy élvezzék a pillanatot, amit a győzelmüknek hittek.
— A feleségemet választom. Az otthonomat választom. A nyugalmamat választom. Az életemet választom — olyat, amelyben nincs helye a ti mocsaratoknak. Tudjátok, miért? Mert ti nem család vagytok. Ti élősködők vagytok. Egy fekete lyuk, ami csak szívja az erőt, a pénzt és az időt. Te, anya, sosem értetted meg, hogy a fiad felnőtt. És te, Szvitlana, sosem akartál felnőni. Az a fiú, aki a pénztárcátok és a vállpárnátok volt, három nappal ezelőtt meghalt a saját előszobátokban. Én már nem az vagyok. Én Alina férje vagyok.
Megfordult, és odament a bejárati ajtóhoz. Kitárta.
— Az ultimátumot elfogadom. Te többé nem vagy az anyám. Te többé nem vagy a húgom. Ne hívjatok, ne gyertek. Nem ismerlek benneteket. A pénz elfogyott. Örökre. Isten veletek.
Nem nézett rájuk — nem akarta látni az arcukat, ahol a döbbenet lassan átváltott a felismerés rémületébe. Csak állt és tartotta az ajtót, amíg ők, mint vakok, botladozva ki nem mentek a lépcsőházba. Aztán csendesen, minden zaj nélkül becsukta mögöttük az ajtót. Ráfordította a kulcsot. A lakásban csend lett. Valódi csend. A szabadság csendje.
Odalépett az asztalhoz, leült Alinával szemben, és megfogta a kezét. A háború véget ért…
