– Drágám, korábban visszatértem a városba, meglepetés! Már taxiban ülök, tíz perc és otthon leszek.
– Ljud, érted te… – kezdte Vologya. – Nem, szeretlek, de ti ketten annyira hasonlítotok, és… összezavarodtam.
Sejtette, hogy a férje megcsalhatja, de még csak elképzelni sem tudta, kivel. Valóságos őrület. Az esze megállt.
– Ne magyarázkodj, – mondta fáradtan. Valamiért már nem is érdekelte, mi lesz tovább. Egy lakásban maradni két emberrel, akik elárulták őt, nem tudott. – A holmijaimért majd később jövök, jó? Most egyedül akarok lenni.
– Mit állsz itt? Mit csináljunk? Ljudka mindjárt ideér, és akkor mindenkinek vége.
– Honnan tudjam, mit csináljunk? Először is öltözzünk fel!
Tanácstalanul bámultak egymásra a szoba közepén, nem tudva, mibe kapjanak előbb. Beágyazni? Eltüntetni a romantikus este nyomait? Elrejteni a dolgokat, amiknek itt sem kellett volna lenniük?
Hiábavaló volt. Tíz perc alatt mindent eltüntetni lehetetlen. Csak az maradt, hogy méltósággal fogadják a váratlanul hazatérő háziasszonyt, és valahogy nyugodtan elmagyarázzák, mi történik itt. De előbb azért fel kellett öltözni.
Két héttel korábban Ljudmila megcsókolta a férjét, és elutazott a Krímbe nyaralni – meglátogatni a barátnőjét. Már előre örült a meleg tengernek, a forró napnak, a gyümölcsöknek, a hosszú esti beszélgetéseknek, amelyek annyira hiányoztak neki, mióta a barátnője elköltözött.
Csak egy dolog árnyékolta be az örömét: a férjét az utolsó pillanatban megbízták valami váratlanul sürgős, de nagyon jövedelmező projekttel. A részletekbe nem mélyedt bele, de a dolog miatt Volodja semmiképp sem tudott vele utazni.
A férfi nyugtatta: talán egy hét alatt elintézi a legégetőbb ügyeket, és utánuk megy a nyaralásra. Ljudmila hinni akarta, de… minden alkalommal, amikor „sürgős munka” tartotta Moszkvában, megígérte, hogy hamarosan utánuk jön – és minden alkalommal egyedül nyaralt végül.
Ez persze nem volt katasztrófa: Ljudmila felnőtt, önálló nő volt, és sosem unatkozott egyedül. Mindig talált elfoglaltságot. Ráadásul most sem volt magányos – volt társasága a nyaraláshoz.
Csak szeretett volna több időt tölteni a férjével. De mit lehet tenni – a munka az munka. Végül is közösen döntötték el, hogy nagyobb lakást vesznek, és utána gyereket vállalnak. A lakásra viszont pénzt kellett keresni.
Nina eperrel és örömteli sikítással várta a reptéren. Összeölelkeztek, majd elindultak a kocsihoz.
– Hol megint a te Vovkád? Másodszor jössz nélküle. Már el is felejtettem, hogy néz ki.
– Mint mindig, munka.
Nina elmosolyodott:
– Egy cseppet sem kíméli magát.
Ljudmila szomorkásan mosolygott. Mit is mondhatott volna?
– Legalább senki sem fogja megzavarni az esti pletykáinkat. Hallottad? Zsenyka megint válik – a harmadik feleség, és megint nem jó neki senki.
– Ne mondd…
A beszélgetés lassan magával ragadta Ljudmilát, és egy időre el is felejtette, hogy ismét egyedül kellett nyaralnia.
A naplemente a tengernél gyönyörű volt. A nap egyenesen a hullámokba merült, és mintha megolvasztotta volna őket, arannyal árasztva el a vizet. Ilyenkor Ljudmila mindig sajnálta, hogy sosem lett festő. Milyen jó lenne mindezt megörökíteni! De se festék, se vászon… marad a telefon.
Elővette a mobilját, bekapcsolta a kamerát, és próbálta beállítani a képet. A kijelzőn gyönyörűen mutatott a táj. Ujja rákattintott a fehér körre…
A képet hirtelen eltakarta egy férfialak, végérvényesen tönkretéve a fotót.
– Szépség, hadd fényképezzem le magát a naplemente hátterében!
Ljudmila bosszúsan nézett a fiatal férfira, aki nagyjából vele egykorú lehetett, talán pár évvel idősebb. Valószínűleg még helyes is volt, de Ljudát most túlságosan is bántotta, hogy elrontotta a képét. Mogorván mormogta:
– Nem, köszönöm, – és újra próbálta beállítani a látványt.
– Miért vagy ilyen? – kérdezte tőle Nina. – Csak tetszel neki, és nem tudja, hogyan hívja fel magára a figyelmedet.
– Sehogy, Ninok, sehogy. Elvégre férjnél vagyok.
– Emlékeztetlek, a férjed megint nem jött veled, mert „dolgozik”, ugye. És most mi lesz? Visszamész Moszkvába úgy, hogy még pihenni sem tudtál?
– Nem fogom megcsalni a férjemet! – jelentette ki határozottan Ljudmila.
– Jaj, ugyan már, ki beszél itt megcsalásról? Egyszerűen csak jól is érezheted magad, elbeszélgethetsz egy helyes férfival, hallgathatsz egy rakás bókot, aztán visszamész Moszkvába a férjedhez, feltöltődve, ragyogva, mint egy titokzatos csillag.
– Ugyan már, ez valahogy kínos lenne.
Egész este Nina szavai jártak Ljudmila fejében. Talán tényleg nincs semmi rossz egy ilyen ismeretségben? Elbeszélgetni, elmenni valahová együtt – az még nem hűtlenség. Csak egy új ismeretség, kellemes társaság.
Másnap a strandon újra összefutottak ugyanazzal a férfival. Mikor meglátta őket, láthatóan megörült nekik. Legalábbis a mosolya sokkal szélesebb lett.
Egy kis idő múlva odajött a lányokhoz három pohár jeges limonádéval a kezében.
– Hölgyeim, nem szeretnének felfrissülni?
– Dehogynem! – válaszolta helyettük is Nina, és úgy arrébb húzódott, hogy az új ismerős csak közéjük tudjon leülni. – Engem Ninának hívnak, ő pedig Ljudmila Moszkvából, a barátnőm. És ön?
– Ó, moszkvai? Én is. Majdnem. Koroljevből. Makszim.
Ljudmila kissé zavarba jött. Remélte, hogy valami távoli helyet mond majd – mondjuk Szibériát vagy a Távol-Keletet. Akkor, ha a dolog véletlenül rossz irányt venne, ha például megsértődne az elutasításon, úgyis szétszélednek az ország két végébe, és elfelejtik egymást. De így – szinte szomszédok.
Nina azonban már lelkesen csevegett vele valami lényegtelenről, így hát a beszélgetés elkerülhetetlen volt.
– Programozó vagyok, Moszkvában dolgozom. Ide a testvéremmel jöttem.
– És hol a testvér? – csapta fel a fejét Nina. – Mert ha most te és Ljudka elkezdtek beszélni erről a programozásról, én itt fogok unatkozni.
– Maga is programozó? – nevetett Makszim őszintén. – A testvérem kiránduláson van, nem szereti a strandolást. Őszintén szólva én is vele mentem volna, de reméltem, hogy újra találkozom magukkal a parton.
Nina bájosan elmosolyodott, Ljudmila pedig ismét elpirult. Nina gyanakvón pillantott rá, aztán elhatározta, hogy a kezébe veszi az irányítást.
– És hogy hívják a testvért?
– Andrej.
– Akkor jöjjenek el este hozzánk! – ajánlotta fel Nina. – Van házam a tengerhez közel, van kerti pavilon, grillsütő, sütünk egy kis saslikot. Ismerkedjünk meg jobban.
A fiúk tényleg eljöttek este Ninához, hoztak bepácolt húst, virslit, gyümölcsöket. Andrej azonnal Ninára összpontosított, Makszim viszont Ljudmila körül forgolódott.
Ez zavarba hozta a nőt. Úgy érezte, mintha becsapná őt – mintha olyasmit ígérne, amit nem akar megadni. Egy ponton már nem bírta tovább:
– Makszim, őszinte akarok lenni veled. Moszkvában vár a férjem, szeretem őt, és nem fogom megcsalni. Tetszel nekem, és szívesen folytatnám az ismeretséget, de csak barátként.
Makszim egy ideig hallgatott, aztán rejtelmesen elmosolyodott:
– Te még jobb vagy, mint gondoltam. Rendben, legyen – maradjunk barátok.
A következő hét észrevétlenül elröppent. Nappal Nina városnéző kirándulásokat szervezett, esténként pedig a fiúk finomságokkal kedveskedtek nekik. Ninának és Andrejnek láthatóan komolyra fordult a dolog.
Ljudmila és Makszim között bonyolultabb volt a helyzet. A férfi tekintetében napról napra egyre több volt a csodálat, Ljudmila pedig mindinkább zavarba jött. Pedig Maksz tetszett neki – és ez sokkal jobban megijesztette, mint a férfi nyílt vonzalma.
Egy alkalommal Maksz, az érzelmeitől vezérelve, megpróbálta megcsókolni. Ljudmila hátraugrott, és kiszaladt a ház mögé. Kis idő múlva visszatért:
– Úgy hittem, megállapodtunk!
– Ljudmila, bocsáss meg, kérlek. Mindent értek, de nem tudom fékezni magam. Úgy érzem, szeretlek: tiszta vagy, világos, becsületes, okos… nem is tudom felsorolni. Nem tudom, mit tegyek, hogyan tartsam féken magam. Talán jobb lenne, ha már nem is találkoznánk. Csak azt szeretném, ha tudnád: bármikor számíthatsz rám, ha segítségre van szükséged.
Választ sem várva, Makszim elment.
Ljudmila utána nézett, majd benézett a házba, ahol Nina és Andrej ültek, és anélkül, hogy rájuk nézett volna, megszólalt:
– Sétálnom kell egyet!
Fél éjszakát a tengerparton bolyongott, próbálva rendet tenni az érzéseiben. Csak hajnalban tért vissza a barátnőjéhez. Nina ijedten fogadta:
– Mi történt veletek? Annyira aggódtam! Megbántott téged?
– Dehogy… csak szerelmet vallott nekem.
– Ugyan már! Hát ez nagyszerű!
– Mi ebben a nagyszerű? Férjnél vagyok. Szeretem a férjemet, nem akarok válni, sem megcsalni. Így meg csak összezavartam Makszim fejét, belém szeretett, én meg nem tudok viszonozni semmit.
– Jó, ebben igazad van, ez tényleg nem nagyszerű. De nem is olyan borzalmas. Hiszen semmit nem ígértél neki, sőt, az elején egyértelműen meghúztad a határokat.
– Attól még nem érzem magam jobban.
– Na jó, csak ne rágd magad! Őszinte voltál mindenkivel, innen már mindenki maga felel a döntéseiért.
– Tudod mit, azt hiszem, holnap hazamegyek. Úgysem tudnék már igazán pihenni.
– Biztos vagy benne?
– Semmiben sem vagyok biztos. De nem akarom tovább gyötörni sem őt, sem magamat. Hazamegyek, megölelem a férjemet, és elfelejtek mindent.
Így is tett. Amint kiszállt a repülőből Moszkvában, beült egy taxiba és elindult haza. A lelkében olyan vihar tombolt, hogy csak menet közben vette észre: el is felejtette előre szólni a férjének, hogy jön. Már a házhoz közeledve írt neki egy üzenetet:
„Drágám, meglepetés! Korábban visszatértem a városba, már a taxiban ülök, tíz perc és otthon leszek.”
És ebben a pillanatban Ljudmila hirtelen megnyugodott: mindenkihez őszinte volt, senkinek sem ártott. Hamarosan látja a férjét. Minden rendben.
A taxi megállt a ház előtt. Ljudmila felkapta a bőröndjét, berohant a lépcsőházba, és remegő ujjal megnyomta a liftgombot.
Az ajtó szinte még azelőtt kinyílt, hogy becsöngetett volna – mintha várták volna. És valóban: várták. Hiszen üzent, még ha nem is túl korán. Belépve a lakásba vidáman kiáltotta:
– Drágám, itthon vagyok!
Letette a bőröndöt a sarokba, levette a cipőjét, és csak ekkor emelte fel a tekintetét.
– Mama?! Te mit keresel itt?
Ljudmila berohant a szobába: az ágy sietve bevetve, a dohányzóasztalon salátamaradékok, falatok, elaludt gyertyák. Benézett a fürdőbe. Ott sem volt semmi megnyugtató: a pohárban nem az ő, hanem az anyja fogkeféje állt, a polcokon 55+ arckrémek és sminkek, a kampón egy sötét selyemköntös – nem az övé. Az anyjáé.
Ljudmila visszarohant. A férje és az anyja ott álltak a szoba közepén, bűntudatos arccal, lehajtott fejjel. A gondolatok kavargása közben lassan összeállt a kép: ezért nem jött vele nyaralni. Nem a munka volt az oka. Persze, egyszer-kétszer már megfordult a fejében, hogy talán valaki mással tölti az időt, de hogy az anyjával?! Ez már az őrület határa.
– Ljud, érted te… – kezdte Vologya. – Nézd, szeretlek, de ti ketten annyira hasonlítotok, és… összezavarodtam.
– Ne magyarázkodj, – mondta fásultan. Valamiért már nem érdekelte, mi lesz tovább. Nem tudott egy fedél alatt maradni két emberrel, akik elárulták őt. – A holmimért majd később jövök, jó? Most egyedül akarok lenni.
A bőröndjét a folyosón hagyva Ljudmila kilépett a lakásból. Fogalma sem volt, merre menjen. A legközelebbi barátnője a Krímben volt – elrepülhetett volna hozzá megint, de mi értelme? Meddig lehet ide-oda menekülni? Beszélni senkivel nem volt kedve.
Valahogy magától bukkant fel az utolsó mondat, amit Makszim mondott neki:
„Csak azt akarom, hogy tudd – bármikor számíthatsz rám, ha segítségre van szükséged.”
A keze magától nyúlt a telefonért. Felhívni? De mit mondana neki? Meg aztán valószínűleg még mindig a Krímben van. Jó, legyen inkább egy üzenet:
„Azt mondtad, számíthatok a segítségedre.”
A válasz szinte azonnal megérkezett, mintha csak várta volna a jelzést:
„Persze, természetesen. Bármit, ami tőlem telik. Mi történt?”
„Nem a legjobb pillanatban jöttem haza… és olyasmit láttam, amit nem nekem szántak.”
A következő üzenet rövid volt, de pontos:
„Megcsalt?”
„Igen. Az anyámmal.”
Válasz csak öt perc múlva érkezett, de megjött:
„Összepakolok, indulok. Hol vagy most?”
A férj és az anya pár napig hallgattak, aztán elkezdtek hívni, írni, könyörögni, hogy beszéljen velük. De Ljudának már semmi dolga nem volt velük.
Maksz azon az éjszakán valahol egy udvarban találta meg őt – a zavaros leírásai alapján –, hazavitte magához, teát főzött neki, és lefektette aludni.
Később Ljudmila maga is, sőt Makszim is csodálkozott ezen. Abban az állapotban bármire rá lehetett volna venni – ő mégsem mondott semmit, hozzá sem ért. Csak gyengéden gondoskodott róla, és mellette állt a válás nehéz heteiben.
Ljudának úgy tűnt, hogy mindaz után, ami történt, soha, senkiben nem tud majd hinni. De Maksz lassan, türelemmel felmelegítette a lelkét.
És amikor fél évvel később, egészen váratlanul megkérdezte:
– Hozzám jössz feleségül? –
Ljudmila maga is meglepődött azon, hogy azonnal igent mondott. És ez volt élete leghelyesebb döntése.
