Anna az ablaknál állt, és figyelte, ahogy az eső vízfestménnyé mossa az októberi estét. Harminc éves volt — olyan kor, amikor már nem vár csodákat, de még emlékszik, milyennek kellene lenniük. Egy tanácsadó cégnél dolgozott, tisztességesen keresett, tágas lakást bérelt egy jó környéken. Az élete kiszámítható és nyugodt volt.
A háta mögött megrezdült a telefon. Anyja száma. Anna felsóhajtott, lehalkította a tévét és felvette a kagylót.
— Anecském, kislányom — anyja hangja nyugtalanul csengett —, otthon vagy?
— Otthon, anya. Mi történt?
— Apáddal úton vagyunk hozzád. Beszélnünk kell.
Anna érezte, hogy összeszorul a gyomra. Amikor a szülei „beszélni” jöttek, az mindig azt jelentette, hogy megint gond van Artyommal. Az öccse, huszonöt évesen, mintha szándékosan gyűjtötte volna a bajokat.
Fél óra múlva már a konyhaasztalnál ültek. Az apa hallgatott, a kezét nézte, az anya idegesen a táskájának fülét csavargatta.
— Tudsz Artyomról? — kezdte az anya.
— Pontosan mit? — Anna tudta, jobb, ha nem találgat.
— Ő… bajba került. Emlékszel, odaadtuk neki a pénzt a nyaraló eladásából? Motorra költötte…
— Anya, erről már beszéltünk. Figyelmeztettelek, hogy a pénzt betétbe kellene tenni, nem rögtön Artyomnak odaadni.
— Kislányom, ő megígérte! — anyja hangjában gyermeki könyörgés csengett. — Lakást akart bérelni, feleségül venni Lenát…
— De ehelyett a bárokban égette a pénzt, Lena elhagyta, ő pedig vett egy motort, hogy „begyógyítsa a lelki sebeit” — fejezte be Anna. — Találtam?
Az apa végül felnézett.
— Belement egy autóba a parkolóban. Drága autóba. Porsche.
— Nincs biztosítása?
— Nincs — felelte halkan az anya. — Tudod, ő mindig azt hiszi, vele semmi rossz nem történhet.
Anna teát töltött magának, igyekezett nem mutatni az ingerültségét. Artyom mindig azt gondolta, hogy vele semmi sem történhet, mert a szülei mindig kihúzták a bajból.
— Mennyi?
— Háromszázezer — sóhajtott az anya. — Az autó tulajdonosa beleegyezett részletfizetésbe, de most rögtön kell a fele, különben végrehajtóhoz fordul.
Anna bólintott. Minden logikus. Most jön a lényeg.
— Anecském, kislányom — az anya megfogta a kezét —, eldöntöttük, hogy eladjuk az autódat.
— Az én autómat?
— Hát, formálisan apád nevén van — tette hozzá sietve az anya. — Hiszen neked ajándékoztuk, amikor eladtuk a nyaralót. De most Artyom bajban van, te pedig gyalog is eljársz. Fiatal vagy, egészséges.
Anna óvatosan kihúzta a kezét.
— Nem értek egyet.
— Kislányom, ez család — emelte fel a hangját az anya. — Artyom a testvéred! Szenved, nem alszik, lefogyott!
— Anya, próbált már dolgozni? Vagy legalább a munkaügyi hivatalba bejelentkezni?
— Anecském, ugyan milyen munkát találhatna egy hét alatt? — nézett rá csodálkozva az anya. — Nem tud ennyit keresni hirtelen!
— De én elveszíthetem az autómat egy hét alatt?
Az apa végül megszólalt. Hangja csendes volt, de határozott.
— Anna, már mindent eldöntöttünk. A véleményed most nem számít. Az autó az én nevemen van, bármikor eladhatom. Nem akarok veled veszekedni, de nincs más választás.
Anna az apjára nézett. Ez az ember tanította biciklizni, esti meséket olvasott neki, büszke volt az egyetemi sikereire. Most pedig nyugodtan kijelentette, hogy a véleménye nem számít.
— Apa — szólalt meg lassan, gondosan válogatva a szavakat —, és mi lesz legközelebb? Amikor Artyom megint bajba kerül?
— Nem lesz legközelebb — vágta rá gyorsan az anya. — Megígérte, hogy többé nem fog sportfogadásokba belemenni, nem fog…
— Anya, ezt már vagy ötször megígérte.
— Anecském, ugyan már! — az anya sírni kezdett. — Hiszen a testvéred! Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?
Anna felállt, az ablakhoz lépett. Az eső még erősebben esett. Arra gondolt, hogyan kért tőle Artyom fél évvel ezelőtt pénzt „a legszükségesebbre”, és ő adott neki húszezer rubelt. Később kiderült, hogy új sportcipőre és vacsorára költötte a barátaival.
— Tudjátok mit — fordult a szüleihez —, van egy hírem. Az autót már egy hónapja a saját nevemre írtam.
Csend lett. Anyja abbahagyta a sírást, apja felnézett.
— Hogyhogy?
— Egyszerűen. Volt meghatalmazásom apától, amikor a nyaraló eladásával foglalkoztam. Hamisítottam egy ajándékozási szerződést, és átírtam az autót a nevemre. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb el akarjátok majd adni Artyom miatt.
— Te… te meghamisítottad a papírokat? — nézett rá döbbenten az apja.
— Meghamisítottam. És tudjátok mit? Nem bánom. Mert belefáradtam abba, hogy újra meg újra megmentsem a bátyámat a tettei következményeitől.
Anyja a szívéhez kapott.
— Anna, hogy tehetted ezt! Hiszen mi család vagyunk!
— Pontosan ezért teszem — ült vissza Anna az asztalhoz. — Anya, apa, ti nem segítetek Artyomon. Ti nyomorékká teszitek. Huszonöt éves, és egyetlen problémát sem tud önállóan megoldani, mert tudja, hogy a szülei mindig kimentik.
— De hát elveszik! — kiáltott fel az anya. — Börtönbe kerülhet!
— Adósság miatt nem ültetnek börtönbe. Legfeljebb nem engedik ki az országból, de ő úgysem megy sehová. Legalább végre megérti, hogy a tetteknek következménye van.
Az apa némán bámulta az asztalt. Anna látta, hogy küzd önmagával.
— Anna — szólalt meg végül halkan —, könyörgök. Add el az autót. Veszünk majd neked másikat.
— Mikor majd? Amikor Artyom legközelebb bajba kerül?
— Nem fog bajba kerülni!
— Dehogynem, apa. Mert nem tud másképp élni. És ti nem tudtok neki nemet mondani.
— Kislányom — fogta meg az anya a kezét —, mit művelsz? Hiszen a testvéred!
— Éppen ezért nem adok neki pénzt. Anya, nézz rá. Huszonöt éves, a szüleivel él, nem dolgozik, a maradék pénzét sportfogadásokra költi. Lebomlik, és ti nem veszitek észre.
— Ő csak… csak még nem találta meg önmagát — mondta zavartan az anya.
— Huszonöt évesen már ideje lenne megtalálni. Vagy legalább elkezdeni keresni.
A szülei elmentek, anélkül, hogy bármit elértek volna. Anna egyedül maradt, a konyhában ült, és a kihűlt teát kortyolgatta. A telefon néma maradt — nyilván Artyomhoz mentek, hogy közöljék a rossz hírt.
Egy óra múlva megszólalt a telefon. A bátyja volt az.
— Anna, teljesen megőrültél? — a hangja remegett a dühtől. — Tudod egyáltalán, mit csinálsz?
— Tudom, Tyoma. Először érzem, hogy tényleg tudom.
— Le is csukhatnak!
— Nem csukhatnak le. Adósság miatt nem ül senki.
— Anna, könyörgök! — most már sírt. — Ez az ember komoly figura! Ez pénz! Honnan szerezzek ennyit?
— Onnan, ahonnan más emberek szereznek. Munkával.
— Milyen munkával? Kinek kellek én?
— Tyoma, tudsz autót vezetni. Tudsz emberekkel beszélni. Van kezed, fejed. Találsz munkát.
— Egy hét alatt?
— Talán. Vagy megbeszéled az autó tulajával, hogy hosszabb részletfizetést engedjen. A felnőtt emberek általában engedékenyek, ha látják, hogy a másik tényleg igyekszik.
— Anyka… — a bátyja hangja halk lett — miért vagy ilyen gonosz? Ez bárkivel megtörténhetett volna!
— Nem bárkivel, Tyoma. Csak egy felelőtlen emberrel, aki nemcsak vezetni nem tanult meg rendesen, de még biztosítást sem volt képes kötni!
Letette a telefont.
A következő hónapok nehezek voltak. A szülők alig hívták. Amikor Anna meglátogatta őket, a házban mindig feszültség uralkodott. Anyja látványosan sóhajtozott, apja hallgatott. Artyomról nem beszéltek, de a hiánya minden mondatban érezhető volt.
A töredékes beszélgetésekből Anna megértette, hogy a bátyja valóban munkát keres. Először valami egyszerűt próbált: futár, sofőr, rakodómunkás. Aztán elhelyezkedett egy autószervizben — autókat mosott és szerszámokat adott. A fizetése nevetségesen kevés volt, de ez már munka volt.
Furcsa módon a Lexus tulajdonosa, akinek autóját összetörte, megértő embernek bizonyult. Amikor megtudta, hogy Artyom tényleg dolgozik, beleegyezett a részletfizetésbe. Artyom elköltözött, és két másik sráccal bérelt lakást. A szülők segítettek neki a kaucióval, de több pénzt nem adtak — Anna keményen ragaszkodott ehhez.
— Anya, ha adtok neki pénzt, rögtön otthagyja a munkát — mondta egyik ritka látogatásakor. — Tanulja meg, hogy csak magára számíthat.
— De hát csak hajdinát eszik — panaszkodott az anya. — Sovány, sápadt az egész fiú.
— Akkor majd talál jobb munkát. Vagy mellékest.
És valóban, néhány hónap múlva Artyom talált mellékállást. Esténként régi autókat szedett szét alkatrészekre, a hétvégéket pedig ismerősöknek való kisebb javításokkal töltötte. Kiderült, hogy van érzéke a technikához — a keze ügyes volt, és elég esze is volt ahhoz, hogy kiismerje magát új dolgokban.
Anna erről csak hallomásból tudott, a szüleitől, akik lassan megenyhültek. Anyja még mindig keménynek tartotta őt, de apja már néha óvatos büszkeséggel mesélte, hogy Artyom megjavította a szomszéd autóját, vagy segített valakinek a villanyszerelésben.
Körülbelül egy évvel azután a bizonyos konyhai beszélgetés után, csengettek Anna ajtaján. Kinyitotta, és Artyomot látta ott. Virágcsokrot tartott a kezében, karcsú, lebarnult volt.
— Szia — mondta. — Bejöhetek?
Anna némán félreállt. Artyom a konyhába ment, a virágokat a pulton hagyta, és leült ugyanarra a székre, ahol egy éve az apjuk ült.
— Szép virágok — mondta Anna. — Krizantémok.
— Köszönöm. — Artyom elhallgatott, a kezeit nézte. Dolgos kezek voltak már — kérgesek, horzsoltak, az olaj beette magát a körmei alá. — Azért jöttem, hogy megköszönjem.
— Mit?
— Hogy nem adtál pénzt.
Anna leült vele szemben.
— Na, mesélj.
— Saját szervizt nyitottam. Kicsi, garázsban van, de az enyém. Javítom az autókat, alkatrészeket is árulok. Egész jól keresek. Azt a tartozást annak a fickónak már rég kifizettem.
— Gratulálok.
— Tudod — Artyom felnézett —, akkor gyűlöltelek. Azt hittem, egyszerűen csak kapzsi és gonosz vagy. Nem értettem, miért nem tudsz segíteni a bátyádnak.
— És most már érted?
— Most már értem. Ha akkor adtál volna pénzt, ma is otthon ülnék, és várnám, hogy a szüleink megoldják helyettem a problémáimat. Így viszont… kénytelen voltam felnőni.
Anna bólintott.
— Nehéz volt?
— El sem tudod képzelni, mennyire — felelte őszintén Artyom. — Az első hónapokban minden nap azon gondolkodtam, hogy mindent otthagyok. Fillérekért dolgozni, idegenekkel lakni, spórolni az ételen… De aztán belejöttem. És rájöttem, hogy szeretek a kezemmel dolgozni. Szeretek autókat javítani, megérteni, hogyan működik minden.
— A szüleink? Már nem pátyolgatnak?
— Anya most mindenkinek azt meséli, hogy az ő fia vállalkozó — mosolyodott el Artyom. — Apa meg néha beugrik a garázsba, segít egy kicsit. Azt mondja, büszke rám.
Csendben ültek, egymásra nézve. Artyom idősebbnek tűnt a huszonhat événél — de jó értelemben. A mozdulatai határozottak lettek, a tekintete nyugodt.
— Anna — szólalt meg végül —, tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot. Évekig teher voltam mindenkinek…
— Tyoma — szakította félbe Anna —, nem teher voltál. Csak elkényeztetett gyerek. És ez nem ugyanaz.
— Lehet. De most már nem vagyok gyerek.
— Most már nem.
Artyom felállt, az ablakhoz ment. Ugyanaz az esős ősz volt, csak egy évvel később.
— Tudod, mi a legfurcsább? — mondta, hátra sem nézve. — Boldogabb lettem. Úgy értem, jobban élek, több a pénz, igen, több a gond is, de… boldogabb vagyok. Érted?
— Értem. Ha magad keresed meg a pénzed, egészen másképp költöd el. Ha magad oldod meg a problémáidat, már nem tűnnek megoldhatatlannak.
— Igen. És még valami… megismerkedtem egy lánnyal. Katya a neve. Bankban dolgozik, komoly, érett nő. Jó vele lenni. Azt tervezzük, hogy összeköltözünk.
— Gratulálok.
— Köszönöm. — Artyom felé fordult. — Anyka, eljöhetek majd néha hozzád? Csak úgy, beszélgetni. Hiányoztál.
— Persze, hogy eljöhetsz.
Megölelték egymást. Szorosan, igazán, úgy, mint gyerekkorukban, amikor még nem voltak autók, adósságok és sérelmek.
— Képzeld, most már nekem is van autóm — mondta Artyom, miközben elengedte. — Vettem egy törött Toyotát. Saját kezűleg megjavítottam, most olyan, mint az új.
— Ügyes vagy.
— Neked köszönhetem. Hogy nem hagytál örökre gyereknek maradni.
Miután elment, Anna sokáig ült a konyhában, és nézte a krizantémokat. Tényleg gyönyörűek voltak — sárgák, telt szirmúak, fanyar őszi illattal.
Arra gondolt, milyen gyakran kényszeríti a szeretet az embert arra, hogy fájdalmat okozzon annak, akit szeret. Milyen nehéz nemet mondani, amikor segítséget kérnek. És milyen fontos néha mégis kimondani azt a „nem”-et, hogy a másik végre „igent” mondhasson önmagára.
Odakint még mindig esett az eső, de most már nem tűnt szomorúnak — inkább megtisztítónak. Lemosott minden régi sérelmet, félelmet, gyermeki illúziót. Helyet készített valami újnak — valóságosnak, felnőttnek, igazinak.
Anna vázába tette a virágokat, és bekapcsolta a vízforralót. Holnap új nap lesz — de ma egyszerűen csak annak örült, hogy van testvére. Egy igazi, felnőtt testvér, aki már tudja, hogyan kell megoldani a problémákat, és virágot hozni.
