Natália a konyhában ült, és élvezte a reggeli kávéját. Odakint ragyogóan sütött a nap, a madarak csiviteltek, a lakásban pedig mennyei csend uralkodott.
A nő elmosolyodott, eszébe jutott, milyen régóta vágyott már ilyen nyugodt percekre.
Váratlanul azonban megjelent az ajtóban Sztanyiszlav. Arcán furcsa elszántság ült, szemében pedig valami nyugtalanító csillogás fagyott meg.
– Natasa – a férj leült vele szemben, kezébe vett egy teáskanalat, és értelmetlenül forgatni kezdte az ujjaiban. – Beszélnünk kell.
A feleség megmerevedett. Egy kellemetlen gondolat hasított a fejébe: ha a férj így kezdi a beszélgetést, abból semmi jó nem sül ki.
– Hallgatlak – mondta halkan Natália, óvatosan letéve a csészét, nehogy elárulja a kezében remegést. – Mi történt?
A férfi idegesen megdörzsölte az orrnyergét. Ez újabb rossz jel volt: mindig csak akkor tette, amikor nem tudta, hogyan tovább.
– Tudod… – fordította tekintetét az ablak felé, mintha onnan remélne megfelelő szavakat. – Sokszor elgondolkodtam az életünkről. Arról, hogyan alakult minden…
– És mire jutottál? – kérdezte a feleség, és érezte, hogy a saját hangja szokatlanul üresen cseng.
– Arra, hogy el kell válnunk.
A nő döbbenten nézett Sztanyiszlavra. Nehezen fogta fel, amit hallott.
– Ez valami vicc? – próbált halványan mosolyogni, de ajkai nem engedelmeskedtek.
– Miféle vicc, Natasa! – csapott a levegőbe a férfi, alig leplezve az ingerültségét. – Nézz ránk! Már régóta csak véletlen útitársak vagyunk. Egy ágyban alszunk, de köztünk egy falnyi közöny áll.
Natália lassan felállt az asztaltól. A lábai ólomnehéznek tűntek, de nem bírt tovább ülni. Az ablakhoz lépett, és elgondolkodva végighúzta a kezét a hűvös üvegen.
– Sztyopa… – szólt halkan, igyekezve megőrizni a nyugalmát, bár belül remegett a tehetetlenségtől. – Beszéljünk nyíltan. Nincs itt semmiféle útitársi mellébeszélés. Nevezd meg az igazi okot. Vagy csak úgy reggel felkeltél azzal a gondolattal, hogy „mi lenne, ha elválnék”?
A férfi lehajtotta a fejét, és önkéntelenül forgatni kezdte a jegygyűrűjét az ujján. Ilyet korábban sosem tett.
– Van… – suttogta végül. – Van egy másik nő.
„Hát erről van szó” – hunyta le a szemét a feleség. Minden a helyére került.
– Értem… – mondta lassan, majd a férjre nézett. – És mik a további terveid?
– Ma elköltözöm. Ideiglenesen. A lakás természetesen nálam marad. De adok neked egy kis időt, hogy új helyet találj magadnak.
Natália érezte, ahogy hirtelen elgyengülnek a lábai. Erősen megkapaszkodott az ablakpárkányban, hogy el ne essen.
– Tessék? – a hangja megremegett.
– És mégis mi van ebben rossz? – vont vállat a férj tettetett közönnyel. – Teljesen logikus. Az utóbbi években a fő jövedelem az enyém volt. A hitelt én fizetem. Ráadásul én vagyok a férfi, a családfő.
– És szerinted én hová menjek? Az utcára?
– Ugyan, Natasa – fintorgott ingerülten Sztanyiszlav. – Ne dramatizálj. Kibérelsz egy garzont. Egyedül vagy, nem kell neked nagy hely.
– És a holmijaim? – vágott közbe a feleség. – A háztartási gépek? A drága kávéfőző, amit az esküvői évfordulónkra kaptunk?
– Azok hasznos dolgok. Nekem jól fognak jönni. Viktóriánál otthon nem valami jó a gépezettség…
Natália döbbenten tágra nyitotta a szemét.
„Tehát Viktória… és neki kellenek a gépek is…”
– Neked jól fognak jönni… – ismételte visszhangként, tekintetét a kávéfőzőre szegezve, amelyhez annyi emlék fűzte. – És nekem szerinted semmire sincs szükségem?
– Ugyan, minek? – tárta szét karját a férfi őszinte értetlenséggel. – Most már egyedül vagy. Minek neked az óriási tévé? Vagy a nyolckilós mosógép?
Natália alig tudta elhinni, hogy a férje ezeket a képtelenségeket komolyan gondolja.
– Tudod mit… – szólalt meg végül, miközben belül lassan felforrt benne a düh. – Menj csak a Viktóriádhoz. Azonnal. A lakásról meg a holmikról majd még beszélünk.
– Nevetséges vagy, Natasa – mosolyodott el gúnyosan a férj. – Mégis milyen alapon beszélnénk bármiről? Az utóbbi öt évben én tartottam el a családot. A hitel az én nevemen van…
Natália hirtelen megfordult, és villámokat szóró tekintettel nézett a férjére. Kezei ökölbe szorultak, szemében pedig veszélyesen megcsillant valami.
– Szerinted én ezekben az években csak heverésztem? – már kiabált. – Ki tartotta el a családot hét éven át, miközben te „kerested önmagad”? Ki vette a bútorokat? Ki csinálta a felújítást? És apám örökségére emlékszel? Abból vettük a fél háztartási gépet!
Sztanyiszlav arca elváltozott. Szemeiben látható aggodalom villant. Az örökségről nyilván megfeledkezett.
– Natasa, ne legyünk indulatosak. Nem vagyunk ellenségek. Meg fogjuk találni a közös hangot. Váljunk el, mint civilizált emberek.
– Meg fogjuk… – szűkítette össze a szemét a nő. – Mindenképp meg fogjuk találni. De most takarodj innen!
Sztanyiszlav csalódottan megrázta a fejét, és szó nélkül elindult összepakolni a cuccait.
Hétfőn, amikor Natália hazafelé tartott a munkából, észrevett egy teherautót, amely a ház előtt parkolt.
A szíve nagyot dobbant. A megérzése azt súgta, semmi jót nem jelent ez a jármű.
Amikor felért a saját emeletére, a nő tágra nyílt ajtót látott. Sztanyiszlav egy robusztus termetű rakodómunkással épp a kedvenc tévéjét cipelte kifelé.
– Mi folyik itt?! – Natália felháborodott kiáltása visszhangzott a lépcsőházban.
A férj megfordult. Arca pirospozsgássá vált, tekintetében bűntudat és makacsság keveredett.
– Natasa… – motyogta. – Csak a dolgaimat viszem el. Te egyelőre maradhatsz a lakásban, de a technika nekünk kell.
A rakodómunkás egyik lábáról a másikra állt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát a családi dráma közepén.
– Uram – szólalt meg Natália, igyekezve a lehető legnyugodtabban beszélni. – Kérem, tegye vissza a tévét a helyére.
Amint belépett a szobába, Natália megmerevedett. Szeme elé lehangoló látvány tárult: a szeretett kávéfőző dobozba csomagolva, a mikrohullámú sütő fóliába tekerve, az íróasztalról pedig eltűnt a számítógép.
– Komolyan? – fakadt ki a feleség. – Még a számítógépemet is elviszed?
– Miért ne?! – mordult fel Sztanyiszlav. – Az is az én pénzemen lett véve!
– Ha osztozni akarsz a vagyonon, előbb intézd el a válást! – vágta rá élesen Natália. – Amíg ez nem történik meg, ebből a lakásból semmit sem viszel ki! Ez az utolsó szavam!
A férfi nehézkesen felsóhajtott.
– Natasa… minek bonyolítod a dolgokat? Elintézhetnénk ezt békésen is…
– Békésen? Úgy érted, hogy te mindent elviszel, én meg itt maradok az üres falakkal?
– Hát nem teljesen üresen… – nézett rá bűnbánó arccal a férj. – Hagyhatnék valamit…
– Mit például? – kérdezte a nő egyenesen. – Egy merőkanalat meg egy kanalat?
Sztanyiszlav hallgatott, ujjai idegesen doboltak a térdén.
– Pontosan – bólintott Natália. – Te magad sem tudod, mit beszélsz. Most pedig takarodj Viktóriádhoz. És ide többé be ne tedd a lábad engedélyem nélkül.
– Ez az én lakásom is! – kiáltotta kétségbeesetten a férj.
– Az volt! Most majd a bíróság dönt arról, kihez mi tartozik.
Másnap reggel Natália legelső dolga volt, hogy felhívjon egy ügyvédet.
Jelena Viktorovna már aznap, az ebédszünetben fogadta őt. Az ügyvéd egy ötvenes éveiben járó, elegáns, határozott tekintetű nő volt, aki megnyerő mosollyal invitálta be az irodába.
– Nos… – kezdte, miközben helyet foglalt a sötétvörös mahagóni íróasztal mögött. – Nézzük át az ön helyzetét. Kezdjük az elejéről, és minden részletre kitérek.
Natália részletesen elmondta a történetét: a férje hirtelen döntését a válásról, a próbálkozását, hogy elvigye a közös vagyont, az apai örökség ügyét, valamint azt, hogyan szerezték be a bútorokat és a háztartási gépeket.
Jelena Viktorovna figyelmesen hallgatta, időnként jegyzetelt a noteszébe. Ezután áttanulmányozta a dokumentumokat, amelyeket Natália hozott.
– Kiváló… – bólintott elégedetten, miközben átnézte az iratokat. – Valóban erős pozícióban vagyunk. Az ön esetében van néhány kulcsfontosságú tényező, ami a mi malmunkra hajtja a vizet.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette:
– De szeretném előre jelezni: készüljön fel egy hosszú eljárásra. Minimum öt-hat hónapra.
Natália határozottan bólintott. Az idő nem rémisztette meg. Készen állt addig várni, ameddig kell – csak hogy elérje az igazságot.
Egy hét múlva Sztanyiszlav hivatalos értesítést kapott a bíróságtól.
Aznap este felhívta a feleségét. A hangjában leplezetlen pánik és zavar tükröződött, mintha a végsőkig nem hitt volna benne, hogy a feleség ilyesmire ragadtatja magát:
– Natasa! Mit művelsz? Milyen bíróság? Minek ez a papírmunka ügyvédekkel és keresetekkel? Beszéljük meg emberileg, békésen!
– És hogyan legyen az? – gúnnyal csengett a nő hangja. – Talán a lakást hagyod nekem?
– Hát… – hebegte a férfi, láthatóan nem számítva ilyen egyenes kérdésre. – Lehet beszélni valami részről… találni egy kompromisszumot…
– A feléről.
– Megbolondultál?! Miféle félig?! Én az elmúlt években fizettem a hitelt! Minden hónapban negyvenezer!
– És ki fizette az egymillió-ötszázezres kezdőrészletet? – nyugodtan vágott vissza Natália. – Ki vette részletre a bútorokat? Kinek a pénzén készült a felújítás? Vagy elfelejtetted, mikor az új kiszemelteddel találkoztál?
A készülékből csak nehéz lélegzetvételek hangja hallatszott, majd csend telepedett rá. A nő elképzelte, hogy a férfi most kétségbeesetten járkál a szobában, keresve a megfelelő választ.
– Stas… – folytatta felesége nyugodt hangon. – Azt hitted, hogy ez könnyű. Hogy elviheted a holmikat és elszaladhatsz a kiscsajodhoz. De nem jött össze. Most már bíróságon fogjuk rendezni. És hidd el, lesz mit elmondanom és megmutatnom.
– Te… teljesen megváltoztál… Hol van a kedves Natasa, aki mindig engedett?
– Jó kérdés! Szívesen meg is válaszolom! – vonta fel elégedetten a vállát a feleség. – Végre okosabb lettem. Kár, hogy ehhez a te árulásodra volt szükség.
Natália letette a telefont. A kezei dühösen remegtek.
Tizenkét évig tökéletes feleség volt: megfőzte a kedvenc ételeit, rendben tartotta a házat, éjszakákon át virrasztott, amikor beteg volt. Támogatta, megnyugtatta, tanácsot adott a munkabeli nehézségek idején. Minden fontos dátumot megjegyzett, soha nem panaszkodott a romantika hiánya miatt, elviselte örök késéseit.
És ő? Talált egy fiatal lányt és úgy döntött, hogy megszabadul a feleségtől, mint fölösleges tárgytól! Még csak meg sem próbálta megmenteni a kapcsolatot. Csak tényként közölte: elmegyek, elviszem a cuccokat, élj, ahogy akarsz.
„Na azt nem,” – gondolta a nő, kétségbeesetten szorítva ökölbe a kezét. – „Velem ilyen trükkök nem működnek. Harcolni akarsz? Megkapod a harcot!”
Eltelt egy hónap.
Sztanyiszlav időről időre próbált „kapcsolatot helyreállítani”: telefonált, megjelent a ház előtt, nyomogatta a kapucsengőt.
Natália minden próbálkozását figyelmen kívül hagyta. Nem volt már miről beszélni – minden fontosat kimondtak.
Közben Jelena Viktorovna aprólékosan készítette elő az iratokat, minden lehetséges szempontból elemezve az ügyet.
– Valóban nagyon erős pozíciónk van – jegyezte meg a következő konzultáción. – Gondoljon csak bele: az egymillió-ötszázezres kezdőrészlet az ön személyes pénzéből származott, amit a banki dokumentumok is igazolnak. Az összes háztartási gép az ön örökségéből lett megvásárolva. Ráadásul a házasság első hét évében ön biztosította a család fő bevételét…
– És az ő mostani magas fizetése? – kérdezte Natália.
– A bíróság természetesen figyelembe fogja venni… de ez nem döntő tényező. A teljes közös életidőszakot értékelik, nem csak az utóbbi éveket.
Egy héttel a tárgyalás előtt Sztanyiszlav ismét felhívta. A hangja szokatlanul levert volt, már-már könyörgő.
– Natasa, találkozzunk. Beszéljünk emberi módon, ezek nélkül a hivatalos procedúrák nélkül.
– Miről beszélgessünk? – csodálkozott őszintén a nő. – Mindenről a bíróságon lesz szó. Már nincs sok hátra!
– Natasa, kérlek… Tudom, hogy hibáztam…
– Pontosan miben is? – mosolyodott el gúnyosan a feleség.
– Azt hittem… azt hittem, hogy egyszerűen beleegyezel…
– Azt hitted, hogy egy akarattalan bábu vagyok! – vágott közbe Natália. – Nagyon eltévedtél, Sztanyiszlav Andrejevics. Nagyon!
– Vika… azt mondja, ha a bíróság nem az én javamra dönt, akkor jobb lenne, ha elhalasztanánk az összeköltözést.
„Na tessék!” – futott át Natália fején. A fiatal szeretője, úgy látszik, mégsem készült fel a hétköznapi életre egy férfival. Amíg sikeres és tehetős – jöjjön csak, drágám! De amint felbukkan a legkisebb probléma – viszlát, kedvesem!
– Stas… – a feleség hangjában nyílt irónia csengett. – Erről korábban kellett volna gondolkodnod. Amikor épp a tévémmel sétáltál ki a lakásból.
– Natasa, kérlek… Fordítsunk mindent vissza. Visszahozom a gépeket, kibékülünk…
– Késő, drágám! – felelte nyugodtan a nő. – Menthetetlenül késő a kibéküléshez.
A tárgyalást csütörtökre, délelőtt tíz órára tűzték ki.
Natália fél órával korábban érkezett, a szíve idegesen vert. Jelena Viktorovna már a helyén volt, és módszeresen rendezte a dokumentumokat a mappákba.
Sztanyiszlav fiatal ügyvéd társaságában jelent meg — alig huszonöt éves, frissdiplomás fiú volt, aki láthatóan még nem sok tapasztalattal rendelkezett. Maga a férfi zavartnak és levertnek tűnt, és gondosan kerülte, hogy feleségével találkozzon a tekintete.
A bírónő figyelmesen tanulmányozta az ügy iratait.
– Meghallgatásra kerül az ügy Natalia Alekszandrovna felperes keresete alapján… – mondta végül.
Elkezdődött a közös életük aprólékos vizsgálata, amely most néhány dossziéba és banki kivonatokba sűrűsödött.
– Az összes háztartási berendezés a felperes által, néhai édesapjától örökölt pénzből lett vásárolva – jelentette magabiztosan Jelena Viktorovna.
Sztanyiszlav ügyvédje próbált ellenvetéseket tenni, de érvei annyira gyengék voltak, hogy még a bírónő is összehúzta a szemöldökét. Ráadásul minden dokumentum Natália javára szólt.
– Tehát… – vonta le a következtetést fél óra elteltével a bírónő. – A bíróság megállapítja a felperes tulajdonjogát… A lakás az említett címen a felek között egyenlő arányban kerül megosztásra.
A lakás fele és minden holmi nála maradt! Natália alig tudta visszafogni a kitörő örömöt, emlékeztetve magát, hogy hol van.
Amikor kiléptek a tárgyalóteremből, Sztanyiszlav lassan közeledett felé.
– Natasa… – szólalt meg szinte suttogva.
– Mi van?
– Bocsáss meg… – mondta a férfi lehajtott fejjel. – Úgy viselkedtem, mint egy utolsó gazember.
Ahogy ránézett, Natália hirtelen egy pillanatnyi sajnálatot érzett. Majdnem negyvenéves férfi, mégis úgy viselkedett, mint egy felelőtlen kamasz.
– Stas… – szólt lágyan, immár harag nélkül. – Ne kérj bocsánatot. Csak legközelebb, mielőtt elárulnál valakit, gondold végig, milyen következményei lehetnek.
Másfél hónappal később Natália két szobás lakást vásárolt egy modern városrészben, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a parkra. Be kellett fektetnie a régi lakás eladásából származó részét, és felvett egy kisebb hitelt is, de ez nem aggasztotta. A legfontosabb az volt, hogy ez a lakás kizárólag az övé volt — mindenféle „de” és „ha” nélkül.
Az új lakásavatóra meghívta Marinát és a kollégáit. Megterített az asztalt, kinyitotta a kedvenc borát. A hangulat meleg és felszabadult volt — pontosan olyan, amilyennek egy új otthonban lennie kell.
– Nos, barátném… – emelte poharát Marina őszinte, ragyogó mosollyal. – Igyunk az új életedre!
– Az új életemre! – visszhangozta Natália, és érezte, hogy hosszú idő óta először vesz igazán mély lélegzetet. Mintha a válláról végre lekerült volna a súlyos teher, és előtte állt volna egy tiszta lap — sérelmek, árulás és keserűség nélkül.
Csak ő, és az új, boldog élete.
Ebben a pillanatban megértette, hogy minden megérte. A jogaiért vívott harc, az idegőrlő várakozás, a bíróság… mindez a valódi szabadsághoz és függetlenséghez vezette. És bár tudta, hogy az élet még tartogat nehézségeket, biztos volt benne, hogy mindennel megbirkózik.
Mert most már erősebb, bölcsebb, és soha többé nem engedi, hogy bárki rongyként bánjon vele.
