Kristina mély levegőt vett — a meleg levegő tele volt a szabadság illatával. Ez volt a második találkozása vele. Másodszor is szabadult. És másodszor is meg kellett tanulnia újra élni.
Félmosollyal húzta el a száját. „Nem baj, a nehézségek edzenek…”
Igen, úgy tűnt, az ilyen furcsa, szinte abszurd próbák mindig csak neki jutnak. De rendben — megbirkózik. Most már biztosan okosabb lesz. Soha többé nem segít senkinek — semmiért! Mostantól minden másképp lesz. Nyugodtan, csendben, felesleges gondok nélkül.
Három évvel ezelőtt már elhagyta a szeretett gyermekotthon falait. Akkor még hitt a jóságban, szívből szerette a világot, és úgy érezte, része valami nagy, fényes egésznek. Talán akkor valóban szerencséje volt, vagy abban az intézményben egy árnyalattal több emberség volt, mint másutt… De jó emlék nem maradt. Csak fájdalom: állandó kiabálások, megaláztatás, véget nem érő büntetések…
Ha valaki „rosszat tett”, egyszerűen bezárták a raktárba — ők csak „zárkának” hívták, apró ablakával a mennyezet alatt, és három napig csak vizet kapott. Néha pedig egyszerűen megverték. Már a gondolat is émelyítő volt.
Egyszer, amikor Kristina a buszmegálló felé tartott, meglátta, hogy egy kisgyerek fuldoklik a tóban. Gondolkodás nélkül odarohant segíteni. A kislány kapálózott, de Kristina idősebb és erősebb volt. Végül sikerült kihúznia, de a gyerek orra vérzett — valószínűleg megsérült, miközben kirántotta a vízből.
A közelben lévő emberek azonban nem hálát hallottak, hanem a gyerek felháborodott kiáltásait: hogy ő támadt rá, nem pedig megmentette. És Kristina múltját ismerve hamarosan bevitték a rendőrségre. Találtak rá egy megfelelő paragrafust — bár valójában semmi komoly nem történt. Csak még egy történet, ami megint az ő kárára sült el.
Most már szilárdan elhatározta: mindenki gondoskodjon magáról. Ő többé senkire nem néz. Felszáll a buszra, és elmegy oda, ahová beosztották — valami házba, egy kis faluba, egy órányira a várostól. Akkoriban nem jutott el oda — elaludta a megállót. Talán jobb is így?
A busz lágyan ringott a kátyús úton. Kristina észre sem vette, mikor elbóbiskolt. Egy idős asszony ébresztette fel, óvatosan megrázva a vállát:
— Kisasszony, maga ugye Kalinovkáig megy? Már elhagytuk!
Kristina nehezen fogta fel, hol van, de bólintott. Úgy pattant fel a buszból, mint a golyó. Körülötte mezők, erdő, este, szépség… Csak hát nem túl kényelmes a természetben éjszakázni.
A falu váratlanul bukkant fel. Egyszer mező, egyszer utcácska házikókkal. Minden mozdulatlanul állt, mély csend borult a tájra. Egy teremtett lélek sem volt az utcán. Kristina elővette a papírokat. A cím szerint: zöldre festett ház, harmadik a sorban. Két ilyet is látott. Az egyik szemmel láthatóan romos — tehát a másik lesz az.
A ház belül jobbnak bizonyult, mint várta. Vízforraló, tea, cukor, régi tévé, kanapé. Pár perc múlva már meleg teát szorongatott a kezében, egy darab kenyérrel, aztán egyszerűen eldőlt és mély álomba zuhant.
Furcsa zajokra ébredt. Valahol közel autó, lépések, hangok. Aztán csapódott egy ajtó, az autó elhajtott. Kristina megfeszült. Kinézett az ablakon — a kapunál valaki a földön ült egy tolószék mellett. Próbált beleülni, de nem sikerült.
— Hé! Mit csinál maga itt? — szólt oda.
A férfi felnézett.
— És maga?
— Itt lakom.
A férfi elmosolyodott.
— Akkor rossz címre jöttem.
Kristina lement, segített neki felállni, beültette a székbe.
— Régóta itt van?
— Tegnap estétől — fújta ki bosszúsan.
— Én meg már tíz éve.
— Hogyhogy?! — hökkent meg Kristina.
— Úgy értve, hogy maga ideiglenesen lakik itt?
— Dehogy! Ezt a házat a gyámhatóság utalt ki nekem, mint állami gondozottnak! Papírjaim is vannak! Ott, a házban…
— Nézzük meg — mondta a férfi nyugodtan. — Menjünk be.
Kristina beleegyezett. Úgy tűnt, a férfi túlságosan is jól ismeri a helyet. Tudta, hol talál két deszkát, hogy a kerekesszékkel fel tudjon hajtani a lépcsőre. Honnan tudta? Talán tényleg járt már itt?
Bent Kristina azonnal odanyújtotta a papírokat. A férfi nem is olvasta őket, csak félretette.
— Főznél egy kis teát?
Felugrott, teát öntött. Csak amikor a férfi inni kezdett, akkor vette kézbe a papírokat, gyorsan átfutotta, majd elmosolyodott:
— Nézted a házszámot?
Kristina megrázta a fejét.
— Ez a harmincas. Neked a harminckettes kell, az út túloldalán.
— Micsoda?! — a könnyei kicsordultak. — De hiszen az romhalmaz! Oda bemenni is félelmetes!
— Kár, persze — bólintott. — De válogatni nem nagyon lehet.
Kristina leült a székre. Megint minden félrement.
— Mit tegyek most?
— Semmi baj. Elférünk ketten is. Válassz bármelyik szobát, és élj itt. Nem fogsz zavarni, más úgysem jön már ide.
— De én árva vagyok! Nincs más otthonom!
— Rendben, maradj, ha akarsz. Néha segíts egy kicsit a ház körül. Javítgasd a saját házadat, dolgozz — majd beindul az élet.
Kristina elgondolkodott. Volt értelme a szavainak. Nem tűnt veszélyes embernek. Épp ellenkezőleg — udvarias volt, sőt, kedves.
— Kristina vagyok — mondta végül.
— András — felelte a férfi. — Ne félj. Nem mindig ilyen vagyok… Régen sportoló voltam. Aztán balesetet szenvedtem. A sérülés után minden megváltozott. A feleségem idehozott, azt mondta: „Na, ez lesz a helyed.” Az autó nála maradt, a lakás a negyediken — én meg már nem tudok felmenni oda. Így élek itt…
Kristina ránézett, és érezte, hogy valami megmozdul benne. Pedig megfogadta, hogy többé nem avatkozik bele senki életébe. És most ott ült egy idegen házában, teát ivott, és hirtelen megértette: lehet, hogy mindketten idegenek a világnak, de egymásnak már nem azok.
— És te erről ilyen nyugodtan tudsz beszélni?! — kérdezte Kristina döbbenten.
Ha csak egyszer találkozna azzal a „feleséggel”! A gyermekotthonban az ilyeneket, mint ő, alaposan „megtanították”, és senki nem maradt sértetlen utána.
— Tegezz inkább — mosolygott András. — Nem vagyok én olyan öreg. Csak harminckettő.
— Rendben… legyen — bólintott Kristina kissé zavarban.
Amikor lefeküdt a saját szobájában, sokáig nem jött álom a szemére. A gondolatok nem hagyták nyugodni. Furcsa a sors… Neki, az árvalánynak sosem volt semmi jó az életben, de mindig hitt a jövőben. Andrásnak pedig megvolt minden: egészség, siker, szerelem… És most? Üresség. Mi várhat egy emberre, akinek az élete egyik pillanatról a másikra omlott össze?
Reggel a falu hangjai ébresztették — kakasok, tehenek, emberek beszéde. Ránézett az órára: hat óra! „Hová siet mindenki ilyen korán?”
Megszagolta a levegőt — kávéillat terjengett. Furcsa érzés… Kabátot kapott magára, és kiment a szobából. András ügyesen, a tolószék ellenére, reggelit készített.
— Jó reggelt! Épp gondoltam, főzök kávét. Két csészével!
Kristina mélyen beleszippantott az illatba.
— Hűha! Milyen igazi illata van!
— Kóstoltál már valódi kávét? — mosolygott a férfi.
A lány megrázta a fejét, figyelve minden mozdulatát. Egy perc múlva belekortyolt az italba — keserű volt, erős, szokatlan. Megpróbált még egy kortyot inni, de nem ment.
András észrevette az arckifejezését.
— Nem ízlik?
— Hát… nem nagyon — vallotta be őszintén.
András felnevetett.
— Akkor szerencséd van, hogy nem fogsz rászokni. A kávé — szinte felnőtteknek való drog.
— Akkor legyen inkább tea — mosolyodott el Kristina.
— Rendben, Krisztin. Most gondoljuk át, hogyan tovább.
Egy hét múlva felvették dolgozni a gabonatárolóba. Kérdezgették a múltjáról, de Kristina mindent őszintén elmondott. A főnök végül úgy döntött, ad neki egy esélyt:
— Először leszel mérlegkezelő, meglátjuk, hogyan boldogulsz.
Esténként fáradtan tért haza, porosan, de boldogan. András mindig várta, figyelmesen hallgatta, bátorította, tanácsokat adott, örült minden sikerének. Kristina először érezte, hogy valóban fontos valakinek. Hogy szeretik — igazán.
Az első szabadnapján így szólt:
— Menjünk sétálni! Hisz a falut még alig láttuk. Én biztos nem. Te sem élhetsz örökké elbújva!
András meglepve nézett rá, aztán bólintott:
— Igazad van. Menjünk.
A faluban már kezdtek hozzászokni hozzájuk. Az emberek köszöntek, sőt, még beszédbe is elegyedtek Andrással, nem fordították el a tekintetüket, nem hoztak elhamarkodott ítéletet. Ő is oldottabb lett, sőt, még viccelődni is kezdett.
Otthon azt mondta:
— Ma igazi utazást tettem meg magamban. Köszönöm neked.
— Ez még csak a kezdet! Még nagy tettek várnak ránk! — mosolygott Kristina.
Megfogta a kezét, és András először nézett rá őszintén, melegen.
— Mit mondanak az orvosok? Van még remény?
— Mindenféle butaságot beszélnek. Azt mondják: „Keljen fel, és járjon.” De mi van, ha nem megy? Ha a lábam egyszerűen nem engedelmeskedik?
András legyintett, és elgurult a szobájába. Kristina utánanézett. Nem most — de hamarosan talál módot, hogy segítsen neki.
Másnap a lány elment a falusi felcserhez.
— Jó napot! Kristina vagyok. A férjemmel… azaz, a szomszédommal… van egy kis gondunk.
A felcser bólintott, mintha mindent értene.
— Tudom, kiről beszélsz. Miben segíthetek?
Kristina mindent elmesélt — a balesetről, a diagnózisról, arról, hogy András elvesztette a hitét. A felcser elgondolkodott.
— Nem vagyok szakértő ezen a területen, de van egy barátom, orvos. Holnap megyek hozzá. Ha elhozod a papírokat, megkérdezem tőle, mit tehetünk.
Kristina megígérte, hogy mindent előkeres. És valóban, megtalálta az iratokat. Csakhogy otthon szörnyű látvány fogadta — András a földön feküdt, a kerekesszék feldőlve hevert mellette.
— András! Mi történt?!
A férfi kinyitotta a szemét, szaporán, nehezen lélegezve.
— Fel akartam állni… legalább egyszer… Igazán melletted akartam lenni. De nem volt erőm… Egyszerűen elestem…
Kristina magához szorította a férfi fejét.
— Őrült vagy… Ilyet nem szabad! Edzeni kellett volna, felkészülni… nem fejjel rohanni a falnak.
— Kristina…
Gyengéden megcsókolta őt.
— Te mozgássérült vagy… én meg állami gondozott és volt rab. Na és? Összeillünk.
A felcser nem hagyta cserben őket. A barátja éppen András kezelőorvosa volt. Átküldte az ajánlásokat, néhány könyvet és részletes útmutatásokat. Kristina mindezt úgy fogadta, mint egy lovag, aki fegyvert kap a csatához.
Néha András elfáradt, dühös lett, és suttogta:
— Mivel érdemeltem én ekkora boldogságot? Fiatal vagy, szép… én meg egy megtört ember.
— Én meg árva vagyok — felelte Kristina. — Na és? Együtt vagyunk, ez a legfontosabb.
Eltelt fél év. Az első lépés. Aztán a második. Majd a harmadik. András lassan, de biztosan újra megtanult járni.
Egy nap azt mondta:
— El kell mennem a városba. Egy napra.
— Menjünk együtt! — ajánlotta Kristina.
— Nem, egyedül. El kell intéznem valamit.
Kristina szíve összeszorult. A feleség? A múlt? Csak némán bólintott:
— Rendben…
Egész nap sírt, összepakolt, és elhatározta, hogy elmegy. Nem tudna itt maradni, ha tudja, hogy ő máshová, egy másik életbe ment vissza. De estére zajt hallott a kapunál. Kinézett — egy autó állt ott. Belőle András szállt ki, hatalmas virágcsokorral a kezében.
Kristina kiszaladt elé. A férfi átnyújtotta a virágokat, majd egy apró dobozt.
— Légy a feleségem. Ma beadtam a válópert. Most már mindent újrakezdhetünk. Csak te és én.
Kristina a nyakába borult, és boldogságában sírva fakadt. Ott álltak a közös házuk küszöbén, ahol valaha véletlenül találkoztak. De most már — örökre.
