Léna mindig is tudta, hogy a belvárosi kétszobás lakás igazi ajándék a sorstól. Amikor nagyapja, Nyikolaj Sztěpanovics végrendeletben rá hagyta az otthont, sok rokon ferde szemmel nézett rá, de senki sem merte megtámadni a papírokat. Minden pontosan, hibátlanul volt elintézve, egyetlen kiskapu nélkül.
A házasságkötés után férje, Andrej hozzá költözött. A lakás közös otthonukká vált, bár hivatalosan továbbra is Léna volt a tulajdonos. Andrej akkoriban tréfásan mondogatta, hogy „egy háztulajdonos nőhöz” költözött, és ez cseppet sem zavarta. Sőt, úgy tűnt, mindenkinek megfelel ez a helyzet.
Az első hónapok úgy teltek, mint egy romantikus regény idilli fejezetei. Andrej segített vacsorát főzni, elmosogatott Léna után, bevásárolt. Jó fizetése volt – egy nagyvállalatnál dolgozott mérnökként –, így a családi kassza rendben gyarapodott. Léna egy kis cégnél volt könyvelő, keveset keresett, de biztosan.
Anyósa, Tamara Georgijevna eleinte visszafogottan viselkedett. Hétvégenként látogatta őket, hozott pitét, érdeklődött a fiatalok hogyléte felől. Léna mindig igyekezett szívélyesen fogadni, ebéddel készült, jó háziasszonynak mutatkozott. Tamara Georgijevna mosolygott, dicsérte a rendet, és azt mondta, fia jó feleséget talált.
– Az én Andrejkám olyan dolgos ember – mondta, miközben a felújított konyhát szemlélte. – És te, Lenocska, igazán jó feleség vagy. Isten adjon nektek boldogságot.
Léna hitt ezeknek a szavaknak. Úgy tűnt, a család befogadta őt. Nem voltak viták, nem támadtak konfliktusok. Még amikor Tamara Georgijevna célozgatott is rá, hogy ideje volna unokákat látni, Léna nem sértődött meg. Minden a megszokott családi beszélgetések keretein belül maradt.
A változás kezdete
Az első aggasztó jelek fél évvel az esküvő után jelentkeztek. Andrej egyre gyakrabban vetette fel a jövő kérdését, a család anyagi biztonságát váratlan helyzetek esetére. Körültekintően, óvatosan fogalmazott.
– Lén, nem gondoltál még arra, hogy valahogy bebiztosítsuk a vagyonunkat? – kérdezte egy este, miközben a tévét nézték.
– Hogy érted azt, hogy „bebiztosítsuk”? – Léna félrenézett a képernyőről és a férjére pillantott.
– Hát, tudod, az életben bármi történhet. Betegség, munkahelyi bajok… Jó lenne, ha gondolnánk rá, hogyan védhetjük meg a családot.
Léna bólintott, nem tulajdonított nagy jelentőséget a szavaknak. Általános, életfilozófiai eszmefuttatásnak tűnt.
De néhány nappal később Andrej ismét szóba hozta a témát – most már jóval konkrétabban.
– Lén, azon gondolkodtam, mi lenne, ha valami történne velem. Te egyedül maradnál, és jogilag a lakás csak a te neveden van. Anyámnak például semmilyen joga nem lenne hozzá.
– Andrej, miről beszélsz? – tette le Léna a könyvét, és komolyan ránézett. – Miféle jogai lehetnének Tamara Georgijevnának az én lakásomhoz?
– Nem a jogokról beszélek… csak hát… a család biztonsága fontos. Hiszen mi már egyek vagyunk.
Léna hallgatott, de furcsa nyugtalanság ébredt benne. Valami a férfi hanghordozásában, szóhasználatában gyanút keltett. Andrej korábban soha nem hozta szóba a lakás tulajdonviszonyát.
Egy héttel később Tamara Georgijevna telefonált. Hangja szokatlanul édesen, mézesen csengett.
– Lenocska, drágám, hogy vagy? Hogy van az én Andrejkám?
– Minden rendben, Tamara Georgijevna. Andrej dolgozik, én is. Nincs semmi gond.
– Hát ez nagyszerű. Lenocska, beszélhetnék veled egy percre? Van egy fontos ötletem.
– Természetesen, hallgatom.
– Tudod, azon gondolkodtam, jó lenne, ha valahogy hivatalosan is rendeznétek a dolgotokat. Hogy minden védve legyen, bármi történjék is.
– Milyen dologra gondol?
– Hát a lakásra, drágám. Talán érdemes volna megfontolni egy ajándékozási szerződést. Hogy minden úgy legyen, mint egy igazi családban. Hiszen te szereted a fiamat, ugye?
A kérdés költőinek hangzott, de Léna megérezte a csapdát. Az, hogy a férje iránti szeretetét összekötik a lakás átírásával, már túlságosan is átlátszó volt.
– Tamara Georgijevna, a lakást a nagyapámtól örököltem. Miért kellene bárkinek ajándékoznom?
– Ne érts félre, Lenocska, ez csak formaság. Andrejka is nyugodtabb lenne, tudva, hogy a családnak biztos alapja van.
– Ezen még gondolkodom – mondta Léna, majd befejezte a beszélgetést.
Este elmesélte férjének az anyósa hívását. Andrej végighallgatta, bólintott, és csak ennyit mondott:
– Anyám aggódik miattunk. De persze a döntés a tiéd.
A férfi közönyös hangja még inkább elbizonytalanította Lénát. Korábban Andrej mindig kommentálta az anyja szavait, néha még ki is oktatta, ha túlságosan beleavatkozott a fiatalok életébe. Most viszont, mintha kivonta volna magát a helyzetből.
Nyílt szembenállás
Másnap Léna döntést hozott. Felhívta Tamara Georgijevnát, és nyugodtan, higgadtan kifejtette az álláspontját.
– Tamara Georgijevna, gondolkodtam az ajándékozási szerződésen. A lakás az enyém, a papírok rendben vannak. Nincs semmi logika abban, hogy más nevére írjam.
– Lenocska, de hát most már család vagytok…
– Pontosan azért, mert család vagyunk, nincs szükség semmilyen külön papírra. Andrej a férjem, és teljesen törvényesen él itt.
Tamara Georgijevna néhány másodpercig hallgatott, majd mélyen felsóhajtott.
– Kár. Azt hittem, érted, mennyire fontosak az ilyen dolgok.
E beszélgetés után a ház légköre megváltozott. Andrej elhallgatott, ritkábban mosolygott, kerülte a hosszabb beszélgetéseket a feleségével. Amikor Léna próbálta megtudni, mi történt, a férfi kitérően válaszolt.
– Csak fáradt vagyok a munkától. Semmi különös.
De Léna érezte, hogy nem a fáradtság az oka. A férje mintha eltávolodott volna a családi élettől. Már nem segített a házimunkában, nem vásárolt be, nem érdeklődött, mit terveznek hétvégére. Amikor megérkeztek a közüzemi számlák, Andrej úgy tett, mintha nem venné észre őket.
– Andrej, be kell fizetni a villanyt és a gázt – mondta Léna, miközben átnyújtotta a csekkeket.
– Fizess be te. Hiszen ez a te lakásod – felelte a férfi, fel sem nézve a telefonjáról.
A mondat hidegen, már-már ellenségesen hangzott. Léna letette a papírokat az asztalra, és kiment a szobából. Házasságuk során először érezte, hogy láthatatlan fal húzódott közéjük.
Tamara Georgijevna egyre gyakrabban kezdett felbukkanni. Mostanra már egészen másképp viselkedett – hangosabban beszélt, parancsolgatott a konyhában, mintha a saját házában lenne. Léna próbált nyugodt maradni, de a feszültség fokozatosan nőtt.
– Andrejka, miért ilyen kicsi a hűtőtök? – kérdezte legutóbbi látogatásakor. – Egy családnak nagyobbra van szüksége.
– Nekünk ez a hűtő tökéletesen megfelel – válaszolta Léna.
– Neked talán megfelel, de a családnak rendes kell.
A „neked” szó különös hangsúlyt kapott, mintha Léna csak ideiglenes vendég volna a saját otthonában.
A helyzet akkor vált abszurddá, amikor Tamara Georgijevna már nyíltan igényt kezdett formálni a lakásra.
– Ez a lakás nem a tiéd, hanem közös – jelentette ki, miközben kényelmesen elhelyezkedett a nappali kanapéján. – Andrejka itt él, tehát nekem is jogom van ide járni.
Léna ökölbe szorította a kezét, de nem szólt. A fejében azonban pontosan rögzített minden ilyen mondatot, minden próbálkozást, amellyel az anyós megpróbálta kisajátítani az örökségét.
A csúcspont
A csütörtök esti jelenet lett a tetőpont. Léna munkából hazatérve egy ismeretlen férfit talált a lakásban. Tamara Georgijevna bemutatta a vendéget.
– Lenocska, ismerkedj meg, ő Vladimir Ivanovics, ingatlanügynök. Nagyon tapasztalt szakember.
A sötét öltönyös férfi udvariasan biccentett, majd körbejárta a lakást. Megnézte a szobákat, a fürdőt, a kilátást. Tamara Georgijevna közben magyarázott neki valamit, mutogatta az ablakokat.
– Kiváló lakás – mondta az ügynök. – Jó az elrendezése, a városközpontban van, a piacon biztosan keresett lenne.
Andrej némán állt mellette. Nem tiltakozott, nem kérdezte, miért van ott ez az idegen. Úgy állt, mint egy szobor.
Léna figyelte a jelenetet, és érezte, ahogy a felháborodás egyre erősebben forr benne. Minden világossá vált: a férje családja elhatározta, hogy kiszorítja őt a saját lakásából.
Amikor az ingatlanos befejezte a szemlét és búcsúzni készült, Léna a bejáratnál álló hármas elé lépett. Ránézett az anyósára, a férjére és az ismeretlen férfira.
– És miért is kellene nekem elköltöznöm, ha ez a lakás az enyém? – kérdezte nyugodt hangon Léna.
Csend telepedett a lakásra. Vlagyimir Ivanovics pislogott egyet, gyorsan elköszönt, és sietve távozott. Tamara Georgijevna elvörösödött, Andrej pedig lehajtotta a fejét.
Miután az ingatlanos elment, a férj mentegetőzni kezdett. Fel-alá járkált a konyhában, hadonászott a kezével, és összevissza beszélt.
– Lén, ez mind anya ötlete volt, ő csak jót akart. Nem tudtam, hogyan mondjak neki nemet. Érted, Tamara Georgijevna aggódik a jövőnk miatt.
– Milyen jövőről beszélsz? – kérdezte Léna, karba tett kézzel, az ablaknál állva.
– A közös jövőnkről. A családunkról.
– Családi jövőt nem lehet más tulajdonán építeni, Andrej.
A férfi elhallgatott, majd felsóhajtott.
– Anyám szomorú lesz.
– Vegyen magának lakást, és szomorkodjon ott.
Ettől a naptól kezdve nyílt szabotázs vette kezdetét. Andrej nem szólt a feleségéhez, demonstratívan a nappali kanapéján aludt, csapkodta az ajtókat. Nem segített a házimunkában, a koszos edényeket a mosogatóban hagyta, maga után semmit sem rakott el. A telefonja folyton pittyegett az anyjától érkező üzenetekkel: „Te tönkretetted a családot”, „A fiam szenved a te kapzsiságod miatt”, „Ez önzőség, nem szeretet.”
Léna elolvasta az üzeneteket, majd válasz nélkül törölte őket.
Három nappal később meghozta a végső döntést. Lekérte a tulajdoni lap másolatát, fénymásolatokat készített az összes lakásra vonatkozó dokumentumról, és időpontot foglalt egy ügyvédhez. Az ügyvéd megerősítette az egyértelmű tényt: a lakás kizárólag Léna tulajdona, a férj csak a tulajdonos beleegyezésével élhet ott.
– Ha a beleegyezést visszavonja, köteles elhagyni az ingatlant – magyarázta a jogász. – Kivétel nincs.
Léna teljesen tiszta fejjel tért haza. Többé semmi kétség, semmi kompromisszum. A lakás törvény szerint az övé volt, és senkinek sem volt joga feltételeket szabni az ő saját otthonában.
Az érzelmek kikapcsoltak, a gyakorlatiasság vette át a helyüket. Léna elővette Andrej holmiját – ingeket, nadrágokat, zoknikat –, gondosan összecsomagolta őket, és a bőröndöt az előszobába, a bejárati ajtó mellé tette. A lakáskulcsokat átlátszó zacskóba rakta, és a bőröndhöz erősítette.
Amikor Andrej este hazaért, és meglátta a becsomagolt holmikat, az arca eltorzult.
– Léna, ez meg mit jelentsen?
– Egy heted van, hogy lakást találj – mondta nyugodt hangon a nő. – Mindened össze van szedve.
– Megőrültél? Hiszen mi férj és feleség vagyunk!
– Férj és feleség nem tervezik titokban eladni a másik lakását.
Andrej a fejéhez kapott.
– Lén, beszéljük meg. Megmagyarázom anyámnak, hogy tévedett.
– Már késő. Egy heted van.
Tamara Georgijevna még aznap este megjelent. Dörömbölt az ajtón, követelte, hogy nyissanak neki, a lépcsőházból kiabált igazságról és családi értékekről. Léna azonban nem ment az ajtóhoz.
– Adj még egy esélyt! – jajveszékelt az anyós. – Andrejka megbánta!
A nő inkább felhangosította a tévét, és teát készített magának.
A hét gyorsan eltelt. Andrej próbált alkudozni, haladékot kért, ígérte, hogy megváltozik. Az utolsó napon összeszedte a maradék apróságait, és az ajtóhoz lépett.
– Léna, ezt még meg fogod bánni – mondta a férfi a küszöbön állva.
– Lehet. De ha bánom is, a saját lakásomban fogom bánni.
Az ajtó becsukódott. Léna kétszer elfordította a kulcsot, majd a falnak dőlt. A csend szinte fülsiketítőnek tűnt a hetek óta tartó feszültség és veszekedések után.
A lakás ismét csak Lénáé lett. A nő lassan végigsétált a szobákon, kitárta az ablakokat, és beengedte a friss levegőt. A hűtőszekrényben újra olyan ételek sorakoztak, amiket csak a ház úrnője szeretett. Senki sem kérte számon, hol a pénz, miért pont ez a vacsora, vagy minek ennyi könyv.
A csend felszabadulást hozott. Léna olvashatott hajnali háromig, reggelizhetett délben, nézhette azokat a filmeket, amelyeket korábban a férje mindig kritizált. Saját tere visszatért hozzá — alku és kompromisszum nélkül.
Tamara Georgijevna még egy utolsó levelet küldött. Hosszú, vádló, szemrehányásokkal és fenyegetésekkel teli írás volt. „Mindent tönkretettél. A fiam most szenved. Senki sem fog megbocsátani neked. Egyedül fogsz élni, és magányosan fogsz meghalni.”
Léna elmentette a levelet egy külön mappába a számítógépén. Maradjon emlékeztetőül — arra, hogyan nem szabad élni. Arra, hogy a határokat rögtön meg kell húzni, nem akkor, amikor mások már elkezdenek szabályokat diktálni a te saját otthonodban.
Egy hónappal a válás után a szomszéd, Vera néni találkozott Lénával a postaládáknál.
– Okosan tetted, hogy nem hátráltál meg – mondta az idős asszony. – Különben már rég kilakoltattak volna a saját lakásodból.
Léna hosszú idő óta először mosolygott őszintén. Egy idegen ember támogatása többet ért, mint a hamis családi szólamok az egységről.
– Rájöttem, hogy ez nem bukás volt, hanem fordulópont – felelte Léna.
– Pontosan. Jobb az őszinte egyedüllét, mint az álságos együttlét – bólintott Vera néni.
Meleg júniusi este volt. Léna a nappali nyitott ablakánál ült, kezében egy új könyvvel. Mögötte egy otthon, ahol senki sem mondja meg, hol kell élnie, vagy mit kell odaadnia másoknak. A lakás minden darabja az ő ízlése szerint lett kiválasztva, minden döntés az ő akarata szerint született.
A szél finoman meglengette a könnyű függönyt. Az asztalon kihűlt kávéscsésze állt. A szomszéd szobában az óra egyenletesen ketyegett — békésen, nyugodtan. Léna lapozott egyet, és arra gondolt, hogy az otthon jog szerint az övé — nem mások kegyéből, nem mások engedélyével.
És ez a lakás — jogosan az övé, nem pedig bárki más elvárásai szerint.
