Tatjána éppen akkor lépett be a hullaház kapuján, amikor az első ezüstös hajnali sugarak végigsiklottak a betonfalakon – mintha valami szokatlant jeleznének előre. Az ő műszakja éppen csak elkezdődött, de néhány perc múlva már minden körülötte olyan lett, mint egy drámai film jelenete. A mentőautó megérkezett, a szirénája hirtelen elhallgatott, mintha maga a természet is visszafojtotta volna a lélegzetét. És szinte varázsütésre, mögötte feltűnt egy egész esküvői menet — hófehér limuzinok, friss virágokkal díszítve, szalagok lobogtak a szélben, mint a remény, a szerelem és a boldogság jelképei. Csakhogy ezúttal a boldogság egyenesen a halál kapujához érkezett.
Tatjána kollégái, mintha mágnes vonzaná őket, kifutottak az utcára. Senki sem akarta elhinni, amit lát: esküvő a hullaház előtt — ez nem pusztán ritkaság, hanem már a fantasztikum határát súroló, szinte misztikus esemény. A levegő feszült csenddel telt meg, tele nyugtalansággal és értetlenséggel. Az emberek suttogtak, mutogattak, néhányan még a telefonjukat is elővették, hogy megörökítsék ezt az abszurd pillanatot. Épp műszakváltás volt, így az utcán kisebb tömeg gyűlt össze — nővérek, segédápolók, boncmesterek, mind fehér köpenyben, mint kísértetek, akik némán figyelik, ahogy az élet betör a holtak birodalmába.
Tatjána azonban félrehúzódott. A fal mellett állt, kissé az árnyékban, mintha attól tartana, hogy észreveszik. Nemrég kezdett itt dolgozni, és nem voltak mögötte sem barátságos mosolyok, sem meleg üdvözlések. A kollégák gyanakodva méregették, de nem sokat beszéltek. Mégis mindenki tudta — börtönben ült. Nem mondták ki hangosan, nem kérdeztek semmit nyíltan, de a suttogások úgy terjedtek a folyosókon, mint a köd: „Gyilkos”, „A férjéért ült”, „Megölt valakit, most meg felmosóval járkál.” Ezek a szavak a levegőben lógtak, nehezen, mint az esőcseppek vihar előtt.
Tatjána nem akart kitűnni. Csak élni akart. Kiszabadulni a múltból, és tiszta lappal kezdeni. De a múltja nem egyszerűen sötét volt — fájdalommal, magánnyal és kegyetlenséggel telt. Hat évet töltött börtönben, egy héttel azelőtt szabadult feltételesen, miután hét évre ítélték férje megöléséért. Nem lopásért, nem csalásért — hanem azért, mert kétségbeesésében, halálos félelmében megfogta a kést, és megvédte magát.
A házasságuk alig egy évig tartott. Az esküvő mesébe illő volt: fehér ruha, mosolyok, pezsgő, koccintások. De már a második napon lehullott a férfi álarca. Szörnyeteggé vált — durva, kegyetlen, irgalmatlan emberré. Tatjána árva volt, állami otthonban nőtt fel, nem volt családja, aki mellé állt volna. Minden nap szenvedéssé vált. Ütések, megaláztatások, félelem — ez lett a mindennapja. És egy nap, amikor a férfi ismét felemelte rá a kezét, az elméje megtört. A kés megvillant a kezében, mint a villám — és minden véget ért.
A bíróság kegyetlen volt. A férj rokonai — sokan és befolyásosak — szigorú büntetést követeltek. De a bíró, egy idős asszony, éles tekintettel és fáradt hanggal, kimondta az ítéletet:
— Az ilyesmiért nem börtön jár. Az ilyesmiért köszönet. A világ ettől tisztább lett.
Hét évet kapott, de hat év után szabadult. Csakhogy a rácsok mögötti világ egyszerűbb volt, mint az odakinti. Senki sem akarta alkalmazni az egykori rabot — sem kávézóban, sem boltban, sem takarítóként. Minden ajtó bezárult előtte. Egészen addig, míg egy nap, miközben a hullaház mellett ment el, meglátta a feliratot: „Takarítónőt keresünk. Tapasztalat nem szükséges. Átlag feletti fizetés.”
Összeszorult a szíve. Ez egy esély volt. Bement, őszintén elmondott mindent, és a visszautasításra számított. De felvették. Szó nélkül, ítélkezés nélkül.
A munka nehéz volt. Az első éjszakákon hideg verítékben ébredt, hallva fejében az ajtók csapódását és az őrök lépteit. De lassan elmúlt a félelem. Különösen azután, hogy az idős patológus, Petrov Efremovics, sovány, ősz, ráncos arcú ember, egyszer ezt mondta neki:
— Az élőktől kell félni, kislány — mosolygott. — Ezek már nem bántanak senkit.
Ezek a szavak mantrává váltak számára. Másként kezdett nézni a halottakra — nem mint árnyakra, hanem mint olyanokra, akik már túlestek a fájdalmon, a félelmen és a szenvedésen. Ők már békében voltak. Ő viszont még mindig küzdött.
És most, ezen a különös napon, a hullaházba egy menyasszonyt hoztak. Hordágyon, lepedővel letakarva, virágokkal a kezében, menyasszonyi ruhában — mint egy alvó hercegnő. Mellette állt a vőlegény — fiatal, jóképű, de szemében kialudt a fény. Nem sírt. Csak nézett. A tekintete üres volt, mintha a lelke már elhagyta volna a testét. A rokonok próbálták elvinni, de ő ellenkezett, mint aki nem képes elhinni, hogy mindez valóság. Amikor végül elvezették, még egyszer visszanézett a hullaházra, mintha a pokol kapujára tekintene.
Tatjána hallotta, miről beszéltek a segédápolók: a menyasszonyt a gyermekkori barátnője mérgezte meg. Az, aki ott volt az esküvőn, mosollyal az arcán, de méreggel a szívében. Kiderült, hogy a vőlegény valaha őt szerette, de aztán megismerte a menyasszonyt — és minden megváltozott. A barátnő nem tudta elviselni az árulást, nem tudta elfogadni, hogy más vette át a helyét. És most, letartóztatás után, örökre elveszítette a szerelmet — és a barátnőt is.
Tatjána elhaladt a hordágy mellett, majd egy pillanatra megmerevedett.
A lány elképesztően gyönyörű volt. Az arca nem torzult el a fájdalomtól — épp ellenkezőleg, békésen ragyogott, mintha csak aludna. A bőre friss volt, enyhén pirospozsgás, mint valakié, aki hosszú álomból ébredt. Valami azonban nem stimmelt. Egy halott teste nem így néz ki.
– Tatjána, fejezd be ott a szobában, takarítsd fel itt is, és zárd le – hallatszott Efrémovics hangja, megtörve gondolatait.
– Ma nem lesz boncolás? – kérdezte.
– Nem, sürgősen el kell mennem. Holnap korábban jövök.
– Értem.
– Nagyszerű. Ők már nem sietnek sehová – mosolyodott el az öreg. – Ráérnek várni.
A szavai újra elgondolkodtatták. Talán tényleg, aki a halottak között dolgozik, az előbb-utóbb filozófussá válik? Hiszen itt nap mint nap a végzettel szembesül az ember — és megtanulja értékelni minden egyes percét az életnek.
Amikor befejezte a takarítást, kiment a friss levegőre. Az éjszaka hűvös volt, de tiszta. És akkor meglátta őt — a vőlegényt.
A férfi a hullaházzal szemben, egy padon ült, összeesett vállakkal, mint egy öregember. Az alakja beleolvadt a szürkületbe, a sötétség részévé vált.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte halkan Tatjána.
A férfi lassan felnézett.
– El tudna vinni hozzá?
– Nem. Engem kirúgnának. És akkor többé sehol sem vennének fel.
A férfi bólintott, mintha ez meg sem lepné.
– Miért nem vennék fel?
Tatjána ránézett, és úgy döntött, őszinte lesz:
– Nemrég szabadultam a börtönből. Megöltem a férjemet.
A férfi ismét bólintott.
– Szomorú. És… őt még nem boncolták?
– Nem. Holnap.
– Nem akarok elmenni. Ha eltemetem… talán én is utána megyek.
– Ilyet ne mondjon! – kiáltott fel Tatjána. – Tudom, fáj, de élnie kell!
– Már eldöntöttem – felelte, és elfordította a tekintetét.
Tatjána érezte, hogy nem tudja meggyőzni. De egy gondolat hirtelen átfutott a fején: értesíteni kell a családját. Tudniuk kell, milyen állapotban van.
Visszament az épületbe — és akkor észrevette.
A menyasszony keze furcsán feküdt, természetellenes szögben. Az egész teste túl… élőnek tűnt. Tatjána közelebb lépett, óvatosan megérintette a kezét — és felsikoltott. Meleg volt. Puha. Mint egy alvó emberé.
A hullaházban mindig hideg van. A testek jéghidegek. Ez egyszerűen lehetetlen volt.
A szíve vadul vert. Táskájához rohant, előkotorta a régi, repedt tükröt, majd visszatért, és a lány arcához tartotta.
Abban a pillanatban a tükör bepárásodott.
Lélegzett. Gyengén, alig észrevehetően — de lélegzett.
– Valera! – kiáltotta, miközben összeütközött a fiatal segédápolóval. – Gyere velem!
Valera – okos, összeszedett, volt csoportvezető az orvosi főiskolán – nem tett fel kérdéseket. Látta a tükröt, látta Tatjána szemét – és megértette. Stetoszkópját a lány mellkasához illesztette.
– Dobog a szíve – suttogta. – Nagyon gyengén, de dobog. Hívom a mentőt!
Tatjána kirohant az utcára.
– Az ön menyasszonya él! – kiáltotta a vőlegénynek, ahogy odafutott hozzá.
A férfi ránézett, és először ezen a napon valami fény csillant a szemében.
– Nem hazudik?
– Nem! Él!
A férfi felpattant, mint egy feltámadt ember, és az ajtó felé rohant. Abban a pillanatban már vitték is ki a hordágyat a hullaházból.
– Megyek magukkal! – kiáltotta.
– Kicsoda maga? – kérdezte az orvos.
– A férje vagyok – suttogta, majd zokogásba tört ki. – Ma lett volna az esküvőnk.
Az orvos bólintott, a hangja élesen, de sürgetően csendült, mintha minden szó az idő húsából lett volna kitépve:
– A kocsiba, gyorsan. Minden perc egy vércsepp, amit nem szabad elveszíteni.
A szirénák felbőgtek, a fények villogni kezdtek, és a mentő előretört, kettévágva a hajnali csendet, mint penge a szövetet. Az autó eltűnt a kanyarban, csak egy porfelhőt és a remény visszhangját hagyva maga után. Tatjána és Valera egymás mellett álltak, mint két őr az élet és a halál kapujában, tekintetükkel kísérve a távolodó járművet, amely most már a lehetetlent vitte magával.
– Tatjána – szólalt meg halkan Valera, amikor végre elcsitult az ujjaiban a remegés –, úgy tűnik, ma megmentettél egy emberi életet.
Elhallgatott, mérlegelve minden szót, majd hozzátette:
– Az orvos mondta: ha nem a hullaház hidege, ha a test anyagcseréje nem lassul le… nem élte volna túl. A méreg, amit adtak neki, furcsa volt – nem halálos, hanem egy mély altató. Olyan erős, hogy a légzés szinte megszűnt, a pulzus alig lett észrevehető. Ez nem mérgezés. Ez… szinte a halál színjátéka.
Tatjána lassan letörölte a könnyeit, amelyek maguktól gyűltek a szemébe – nem félelemtől, nem fáradtságtól, hanem attól a felismeréstől, hogy olyat tett, amit lehetetlennek hitt.
– Élet az életért – suttogta a távolba nézve. – Egyet elvettem… egyet visszaadtam.
Valera hallotta a szavait. Nem ítélkezett. Nem lepődött meg. Csak mosolygott – azzal a meleg, őszinte mosollyal, amellyel az emberek a hajnal első sugarait köszöntik egy hosszú álmatlan éjszaka után.
– Tatjána – mondta –, mi lenne, ha innánk egy teát? A hely nem valami barátságos… de a fenébe is, ma csodák helyévé vált.
Tatjána bólintott. Először hosszú évek után érezte, hogy megengedheti magának, hogy egyszerűen… legyen.
– Kint?
– Miért is ne? – mosolyodott el Valera. – Itt, ahol minden elkezdődött.
Elindultak ahhoz a padhoz, ahol nemrég a gyásszal összeroppant vőlegény ült. Most a pad a megújulás jelképének tűnt – mintha maga a föld emlékezne rá, hogy itt, ezen a helyen a meghalt remény egyszer csak életre kelt.
Leülve Tatjána először nézett igazán Valerára. Fiatalnak tűnt, de közelről látszott: az évek nyomot hagytak rajta. A szemüveg diákos külsőt kölcsönzött neki, de a hangja, a mozdulatai, a szeme sarkában húzódó apró ráncok másról árulkodtak. Nem csupán egy segédápoló volt. Olyasvalaki, aki valamin már keresztülment.
– A sereg után maradtam szerződésben a katonai kórházban – kezdte, miközben kavarta a teát. – Láttam, hogyan dolgoznak az orvosok tűz alatt. Hogyan mentenek meg olyanokat, akikről azt hittük, már nem lehet. Láttam hibákat… de láttam csodákat is. Igaziakat.
Tánya, megkérdezhetem… mi történt az életedben?
Elhallgatott. A levegő hirtelen nehézzé vált. De Valera szemében nem volt ítélet — csak készség a hallgatásra. És Tatjána beszélni kezdett. Az árvaházról. A házasságról, amely pokollá változott. A kézről, amely századszor is felemelkedett ellene. A késről. A tárgyalásról. A hat évről a rácsok mögött.
Amikor befejezte, Valera nem mondott semmi közhelyet. Nem azt, hogy „értem”, sem azt, hogy „nem a te hibád”. Csak ránézett, és halkan így szólt:
– És nem kell miatta tovább gyötrődnöd.
Tatjána döbbenten nézett rá.
– Maga az első, aki ezt mondja, látva bennem nem a bűnöst… hanem az áldozatot.
A teájuk kihűlt, de a szívük nem.
Ekkor a hullaház előtt megállt egy régi, de gondosan karbantartott autó. Kiszállt belőle Pjotr Efrémovics — ősz, cigarettával a szája sarkában, karikás szemekkel, de élő tűzzel a tekintetében.
– Na mi van, galambocskák, üldögéltek? – kérdezte gúnyos mosollyal, közelebb lépve.
Valera elmosolyodott:
– Még nem volt ilyen eset a praxisomban: a barátnő nem mérget adott a másiknak, hanem szupererős altatót. Ha a dózis egy kicsit nagyobb lett volna — soha többé nem ébred fel.
Efrémovics mélyet sóhajtott, a hullaházra nézett, és megrázta a fejét:
– Jó, hogy ma úgy döntöttem, nem boncolok. Különben… – nem fejezte be, de mindenki értette.
Tatjána rá nézett, és a szíve összeszorult a gondolatra:
– Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges. Hogy a halál lehet csalás. Hogy az élet visszatérhet.
Másnap reggel kilépett a hullaházból, érezve, hogy valami benne megváltozott. Már nem az volt, aki csak felmos, aki az árnyékban bujkál és fél észrevehetőnek lenni. Az volt, aki meglátta a lélegzetet ott, ahol mások csak halált láttak.
A buszmegállónál hirtelen lefékezett egy autó.
– Tatjána, szálljon be, elviszem – hallatszott Valera hangja.
Megmerevedett. Aki eddig kerülte, aki ferde szemmel nézett, aki a háta mögött suttogott — most segítséget ajánlott. Visszanézett: látta, ahogy a segédápolók a hullaház ajtajánál cigarettáznak, gyanakodva és rosszindulatúan figyelve őket.
Valera a visszapillantó tükörbe nézett, és elmosolyodott:
– Tényleg érdekli magát, mit gondolnak?
Tatjána habozott. Aztán — beszállt.
Így kezdődtek a reggeli útjaik. A napok hetekké váltak. És egy nap, amikor a hullaház ajtajában álltak, Valera hirtelen megszólalt:
– Tánya, mi lenne, ha elmennénk moziba? Vagy egy kávézóba?
Tatjána megrázta a fejét:
– Miért akarod ezt? Hiszen tudod, ki vagyok. Hogy börtönben voltam.
– Én pedig háborúban voltam – válaszolta nyugodtan. – Lőttem. Öltem. Nem játékszerrel. Azt hiszed, tisztább vagyok? Nem. Mindketten keresztülmentünk a poklon. De most itt vagyunk. És ez az egyetlen, ami számít.
Este, miközben a folyosót takarította, Tatjána érezte, ahogy a mellkasában meleg érzés árad szét — nem félelem, nem szégyen, hanem remény. Még nem mondta ki az „igent”, de már álmodozott arról, hogyan ül majd vele egy kis, hangulatos kávézóban, hogyan nevet, hogyan beszél egyszerű dolgokról. Élni akart. Igazán.
Hirtelen a pihenőszobából durva hang hallatszott:
– Valera, megőrültél? Minek ez neked? Játszadozni akarsz vele?
– Ez az én dolgom – vágta rá élesen. – Senkinek semmi köze hozzá.
– Teljesen elment az eszed! Hiszen börtönben ült! Minek neked egy ilyen nő? – folytatta a segédápoló.
Egy perc múlva Valera kilépett a folyosóra, az öklét dörzsölve.
– Figyelj ide – mondta, egyenesen az ember szemébe nézve –, ha még egy rossz szót szólsz Tányáról, te magad leszel a következő, akit ide behoznak.
A férfi hátrált egy lépést, fújtatott:
– Ti mind őrültek vagytok itt.
Tatjána nézte Valerát, aki határozottan megfogta a karját.
– Ez így nem mehet tovább – mondta komolyan. – Tánya, tetszel nekem. Igazán. És veled akarok lenni. Valamit változtatnunk kell.
Tatjána zavarba jött, már épp válaszolni akart, amikor hirtelen egy hang szólalt meg mellettük:
– Változtatni? Hát persze! Össze kell házasodnotok! Megszervezzük az esküvőt, igazi ünnep lesz!
Megfordult – és meglátta őket.
Azt a bizonyos vőlegényt és a menyasszonyát.
A lány, még mindig sápadt, de élő, ragyogó mosollyal nézett rájuk.
– Muszáj elfogadnotok – mondta. – Ti ketten csodálatos pár vagytok. És mi szeretnénk megköszönni nektek… hogy visszaadtátok az életemet.
De Valera és Tatjána elutasították a fényes ünnepséget. Túl sokat éltek már ahhoz, hogy álarcos játékot játsszanak.
– Nekünk elég egy egyszerű „igen” – mondta Valera.
A fiatal pár akkor egy különleges ajándékot adott nekik – nászutat a tengerhez.
– Sosem láttad a tengert? – kérdezte Valera.
– Sosem – suttogta Tatjána.
Néhány nappal később Tatjána beadta a felmondását.
– Találok valami sajátot – mondta.
– Addig is – mosolygott Valera –, az én feladatom, hogy gondoskodjak rólad. Hogy örömet adjak. Hogy megvédjelek.
És amikor a parton álltak, nézve, ahogy a hullámok a homokba csapódnak, Tatjána hosszú évek óta először érezte: nemcsak túlélte.
Hanem élni kezdett.
A tenger pedig, végtelenül kék és nyugodt, mintha halkan azt suttogta volna:
– Megérdemelted.
