Az ég alacsonyan függött, mintha ránehezedett volna a kimondatlan szavak és a fájdalom súlya. Szürkés, majdnem ólomszínű volt, s úgy tűnt, nemcsak a földet nyomja, hanem azok lelkét is, akik az új sír szélén álltak. A nedves, ragacsos hópelyhek nehezen hullottak a fekete, lakkozott koporsóra, mintha maga a természet sem tudta volna visszatartani könnyeit. Minden pehely elolvadt, cseppekké változott — az ég könnyeivé, amelyek végigcsorogtak a polírozott felületen, mintha le akarták volna mosni azt, amit nem lehet eltörölni.
Sándor kabátzsebébe szorította a kezét, öklei kifehéredtek. Nézte, ahogy a koporsót lassan, könyörtelen egyenletességgel engedik le a sötét, nedves földbe. A csörlő minden nyikkanása tompán visszhangzott benne, mintha az élet maga süllyedt volna alá, maga után hagyva az ürességet, amit semmivel sem lehet betölteni. A szél kócolta a haját, csípte az arcát, de ő nem érzett hideget — csak a belülről feszítő súlyt, mintha kő ült volna a mellkasán.
– Na mi van, már elosztottad az örökséget? – csúszott ki belőle keserű félmosollyal, amikor tekintete a sírkőre esett, melyre már örökre bevésték az idegenné vált nevet: Jelena Alekszandrovna Gromova. Mindössze negyvenhárom. Szívmegállás. Egyetlen rövid szó — és vele együtt a szerelem, az évek, az álmok is megszakadtak. Nem is tudta, miért mondta. Talán, hogy elnyomja a fájdalmat. Talán, hogy érezze, még él. De a hangja remegett, és a gúnyolódás üresen, hamisan csengett, mint a megrepedt üveg.
Mellette állt Katya, a lánya. Huszonkét éves, már felnőtt, mégis most olyan törékenynek, elveszettnek tűnt, mint egy kislány, aki eltévedt az erdőben. Ajkai összeszorultak, szeme duzzadt volt a sírástól, tekintete a földre szegeződött. Még csak nem is nézett az apjára. A csendjében több vád volt, mint bármelyik hangos veszekedésben.
Sándor horkantott, de a nevetése száraz és üres volt, mint egy kiszáradt kút.
– Engedjék meg, hogy elbúcsúzzam… – szólalt meg halkan egy reszkető hang. Egy idős ember lépett oda hozzájuk, viseltes vattakabátban — az egyik sírásó. Arcát mély ráncok barázdálták, akár az élettel teli térkép. Keresztet vetett, méltósággal meghajolt a koporsó előtt, majd félreállt, magukra hagyva őket a fájdalmukkal.
Katya hirtelen apja felé fordult, szemében fellobbant a harag — nem gyermeki, hanem érett, keserű, mint az orvosság.
– Neked aztán tényleg mindegy, ugye?
– Micsoda? – ráncolta a homlokát Sándor, mintha nem értené, miről van szó.
– Még ki sem hűlt, és te már az örökségről beszélsz! – kiáltotta, s hangja elcsuklott. – Anya meghalt, te meg… viccelődsz?!
Sándor ajkába harapott, míg vér nem serkent. A szél felkapta a gyászfátyol szélét, s az úgy csattogott a levegőben, mint egy sebesült madár szárnya, amely még mindig a kalitkában verdes. Szeretett volna magyarázkodni, mondani, hogy csak tréfált, hogy nem tudta, hogyan álljon meg másként a lábán. De a szavak a torkán akadtak, gombóccá váltak, amit lehetetlen volt lenyelni.
Katya a kézfejével törölte le a könnyét — ugyanazzal a mozdulattal, amit Sándor gyerekkora óta ismert, amikor elesett, és próbált nem sírni. Aztán hátralépett, csatlakozott a többi rokonhoz, magára hagyva őt.
Teljesen magára.
A koporsót már betemették. A lapátok recsegtek, a föld tompán hullott vissza. Minden marék olyan volt, mint egy szívverésnyi ütés.
„Lena… miért…” – suttogta magában, lehunyva szemét.
De válasz nem jött. És nem is fog. Soha.
Az örökség… Abban a pillanatban semmiségnek tűnt. Pénz, lakás, autó — mindez most por- és árulásszagú volt. Mintha a szerelmet négyzetméterekben és bankszámlákban lehetne mérni.
A ház idegenné vált. Nem csupán üressé — mintha kiszívta volna belőle valaki a levegőt, a lelket. Sándor kísértetként járkált a szobákban, beleütközve Lena nyomaiba: a köntös a fogason, mintha mindjárt visszatérne; az ásványvizes üveg az ágy mellett; Ahmatova kötete, nyitva a kedvenc versnél, mintha a gazdája csak elment volna, de visszajön olvasni. Minden tárgy őt kiáltotta. Minden nesz az ő lépteit idézte.
Katya a temetés után azonnal elutazott. Nem búcsúzott. Nem nézett vissza.
„És jól tette” – gondolta Sándor, miközben kitöltötte a harmadik poharat. A vodka keserű, égető volt, de legalább elnyomta a síri csendet, ami nehezebb volt, mint a sírkő maga.
A csengő hangja lövésként hasított a levegőbe.
– Ki az?! – kiáltotta rekedten, mozdulatlanul, mintha remélte volna, hogy a hang eltűnik, mint egy rémálom.
– Nyissa ki, Alekszandr Viktorovics.
A hang ismerős volt, de hideg, hivatalos — mintha egy másik világból jött volna. Ő lehajtotta a maradék italt, imbolyogva elvánszorgott az ajtóhoz, és kinyitotta.
A küszöbön Szergej állt — a család ügyvédje. Sötét kabátban, hóna alatt dossziéval, mint aki ítéletet hoz.
– Nem válaszolt a hívásaimra – mondta halkan, de enyhe szemrehányással. – Az örökséget rendezni kell.
Sándor hirtelen felnevetett — hangosan, hisztérikusan.
– Megint az örökség! Mindenki csak az örökségre gondol! Mintha ő csak egy tárgy lett volna!
Szergej hallgatott. Átnyújtott egy borítékot. Fehéret, pecséttel.
– A végrendelet.
Sándor széttépte, anélkül, hogy ránézett volna. A papír úgy roppant, mint a száraz levél.
„Minden Katjáé. A lakás, a számlák, az autó. Neked — csak a könyveim és a fényképeim. Bocsáss meg.”
Lassan emelte fel a tekintetét, mintha az idő megállt volna.
– Ez valami tréfa?
– Nem – rázta meg a fejét az ügyvéd. – Jelena Alekszandrovna egy hónappal ezelőtt írta meg. Ép elmével és teljes tudatánál.
Sándor összegyűrte a papírt, markába szorította, mintha a saját szívét próbálná összetörni.
– Ő… ő még a halála után is… – nem tudta befejezni a mondatot.
Szergej sóhajtott.
– Katya már tud róla. A maga döntésére vár.
– Miféle döntésre?! – lépett felé hirtelen Sándor, szemei vérben forogtak. – Minden már eldőlt! Kihúzott az életéből!
Az ügyvéd nem hátrált.
– Megtámadhatja a végrendeletet. De…
– De mi?
– De Jelena Alekszandrovna megkérte, hogy ne tegye.
Sándor megmerevedett. A „megkérte” szó úgy hasított belé, mint egy kés.
Hirtelen meghallotta a hangját. Meleg, kissé fáradt, enyhén rekedt hangon: „Sása, ne tedd…”
– Rendben – suttogta lehajtott fejjel. – Legyen az övé.
Szergej bólintott, és távozott, maga után hagyva a csendet, amely még nehezebb volt, mint mielőtt megérkezett volna.
Sándor egyedül maradt.
Az ablakhoz lépett. Kint már sűrűsödtek az alkony árnyai. Valahol odakint volt Katya. A lánya. És Lena könyvei. És a fényképek. És az a rövid sor: „Bocsáss meg.”
Lehunyt szemmel állt.
De már nem volt kit megbocsátani. Csak önmagának. És ez volt a legrettenetesebb.
„A határ”
Sándor inni kezdett. Úgy ivott, mintha minden pohárban ott lenne az esély a feledésre. Ivott egy hétig, kettőig, talán egy hónapig — az idő elvesztette jelentését. Az üres üvegek a fal mentén sorakoztak, akár az őrségben álló katonák, a bukásának néma tanúi. Üvegszemükkel nézték, mozdulatlanul, vádlón. Ő nem válaszolt a hívásokra, nem ment ki a házból, csak bolyongott a lakásban, megérintve a tárgyakat, amelyek immár Katjához tartoztak.
A lányához.
A lakásához.
Az életéhez.
Ő pedig — csak egy kísértet. Egy hiba a sors számításában. Egy ember, akit elfelejtettek kitörölni.
A nyolcadik napon (vagy a huszadikon? már nem emlékezett) megszólalt a csengő. Nem a telefoné — az ajtóé. Kitartó, makacs kopogás, mintha valaki pontosan tudta volna, hogy nem fog ajtót nyitni, mégis tovább próbálkozott.
Nem akart felkelni. De az ajtó nem volt bezárva. Magától kinyílt, mintha a ház is belefáradt volna az ő fájdalmába, és úgy döntött, beengedi a megváltást.
A küszöbön Katya állt.
– Még mindig élsz? – kérdezte minden bevezetés nélkül, kihívóan, de a szemeiben aggodalom csillant.
Sándor rekedten felnevetett:
– Sajnos.
Belépett, orrát fintorítva a dohos levegő, a mosatlan edények és az alkohol szagától. Szigorúan nézett ki – sötét kabát, haja gondosan kontyba fogva, smink nélküli arc, mintha magára vállalta volna minden felelősséget.
– Anyu holmijáért jöttem.
– Vidd – intett a kezével. – Minden a tiéd.
Nem mozdult.
– Neked tényleg nem kell semmi?
Felemelt rá a vörös, gyulladt szemét.
– Nekem? Fotók? Könyvek? Ez nem örökség, Katya. Ez… – elharapta a szót, fogait összeszorítva, mintha attól félt volna, hogy valami fontos kicsúszik a száján.
– Emlék? – fejezte be halkan a lány.
Sándor hirtelen felállt, megingott, a szék támlájába kapaszkodott.
– Miért jöttél? Hogy lásd, ahogy elpusztulok? Hát nézd! Anyád mindent jól csinált – neked hagyott mindent, nekem meg… nekem meg… – a hangja elcsuklott.
Katya hirtelen odalépett, és megragadta a vállát.
– Apa.
Megdermedt. Ez a szó – mint egy áramütés.
– Apa.
Nem nevezte így tizenöt éves kora óta. Mióta ő inni kezdett. Mióta megszűnt apának lenni.
– Anya nem akarta, hogy halálra idd magad.
– Honnan tudod? – suttogta.
– Mert nekem mondta.
Hitetlenkedve bámult rá.
– Mikor?
– Mielőtt meghalt.
Katya kinyitotta a tenyerét. Egy kicsi, gyűrött cédula feküdt benne. Sándor remegő kézzel vette át, kihajtotta.
„Sása, bocsáss meg. De le kell állnod. Katya miatt. Magad miatt. Szeretlek benneteket.”
Nem is tudta, mikor kezdett el sírni. A könnyek forrón, nehezen folytak végig az arcán. Nem próbálta visszatartani őket.
Katya átölelte. Erősen. Felnőttként. Ahogy egy anya öleli a gyermekét. Csakhogy most ő volt az a gyermek – elveszett, megtört, de még mindig élő.
– Elég volt – mondta a lány. – Kezdjünk el élni.
Sándor lehunyta a szemét.
És hosszú idő óta először – felsóhajtott. Mélyen. Szabadon. Mintha hosszú bezártság után a víz végre elérte volna a kiszáradt medrét.
Három hónappal később ismét a sírnál állt. A kezében fehér rózsacsokor. A hó elolvadt, de a szél még mindig metszően hideg volt, nedves, márciusi. A lelkében is fázott, de már nem volt reménytelen.
– Hoztam neked virágot – mormolta. – Mindig szeretted őket.
A szél meglengette a friss koszorú szalagját. Katya mellette állt, kendőbe burkolózva. Most először jöttek együtt.
– Anya mesélte, hogy az első randiján fehér rózsát adtál neki – mondta halkan a lány.
Sándor bólintott, összeszorított állkapoccsal.
– Igen. Nevetett, azt mondta, túl közhelyes. De a virágot megszárítva elrakta a könyvébe…
– Az Anna Kareninába – fejezte be Katya. – Megtaláltam.
Sándor a lányára nézett. Valami megmozdult benne. Valami régi, majdnem elfeledett – a szeretet. A gyengédség. A bűnbánat.
– Katya… bocsáss meg.
A lány megrázta a fejét.
– Nem tőlem kell bocsánatot kérned.
Sándor mélyet lélegzett, és letette a rózsákat a márványlapra.
– Tudom.
Némán indultak vissza az autóhoz. De a csend most más volt – nem ellenséges, hanem súlyos, mint a föld, amit még meg kell emelni. De már nem lehetetlen.
– Apa – szólalt meg hirtelen Katya, megállva. – Szeretnék… nem, muszáj valamit odaadnom neked.
Kinyitotta a táskáját, és elővett egy kopott, kék borítójú füzetet.
– Anya naplója.
Sándor óvatosan átvette, mintha attól tartana, hogy a papír szétporlik, mint a hamu.
– Te… olvastad?
– Egy keveset – hajtotta le a fejét Katya. – Vannak benne oldalak… neked.
Sándor találomra kinyitotta a füzetet. Az ismerős, szabályos kézírás:
„Sása ma megint berúgott. De amikor kijózanodott, teát hozott nekem citrommal – pont úgy, mint akkor, amikor az első házassági évünkben beteg voltam. Istenem, mennyire szeretném, ha egyszerűen csak életben maradna…”
Sándor hirtelen becsapta a füzetet, mintha a fájdalom érte volna el.
– Nem tudom… most nem…
Katya bólintott.
– Nem kell most. Csak tudd – szeretett téged. Egészen a végéig.
Sándor megszorította a naplót a kezében. Abban a pillanatban a parkban felrikoltottak a varjak – a tavasz első hírnökei.
– Menjünk haza – mondta Sándor.
És abban a szóban – haza – hirtelen új értelmet nyert minden. Nem csupán egy fedél volt a fejük fölött. Hanem egy hely, ahol újra lehet kezdeni. Ahol meg lehet bocsátani. Ahol önmagunk lehetünk. Ahol a szeretet – még a halál után is – tovább él.
