Alina megállt a lámpánál, idegesen dobolva az ujjával a kormányon. Bal kezével megigazította az arcába hulló hajtincset, és a visszapillantó tükörbe nézett – kifogástalanul nézett ki: tökéletes rúzs, makulátlan stílus, igazi sikeres üzletasszony. Már megint késett a megbeszélésről – harmadszor ezen a héten. Ekkor megszólalt a telefon, betöltve a kocsi belsejét dallamával. Valószínűleg a pénzügyi igazgató hívta, hogy a jelentésekről érdeklődjön.
A lámpa zöldre váltott. Alina elindult, miközben elutasította a hívást – és ekkor a tekintete véletlenül a „Brusznika” kávézó teraszára esett. Az egyik asztalnál ott ült Ilja – a férje, aki reggel azt mondta, otthon fog dolgozni egy fontos projekten. Mellette egy fiatal szőke nő ült. A nő valamit lelkesen mesélt, egészen közel hajolva hozzá.
Első ösztöne az volt, hogy megálljon, berontson a kávézóba és jelenetet rendezzen. De tizenöt év házasság megtanította az önuralomra. Alina lehajtott a legközelebbi parkolóba, leállította a motort, és felhívta a férjét.
A vonalban csak kicsengett. A teraszon Ilja elővette a telefonját, összevonta a szemöldökét, ránézett a kijelzőre – majd megszakította a hívást. Ezután mondott valamit a nőnek, aki felnevetett, és rátette a kezét az övére.
Valami megmozdult Alinában. De ahelyett, hogy elhamarkodottan cselekedett volna, készített egy fényképet, beindította a motort, és elhajtott.
A megbeszélésre már nem ment el.
Két héttel később Alina egy magándetektív, Szergej Nyikolajevics irodájában ült – őt ajánlotta neki egy ügyvéd barátnője.
– Ez kényes helyzet – kezdte. – Nekem tények kellenek, nem feltételezések.
A detektív bólintott: – Mondja el részletesebben.
Alina elmesélte: a véletlen találkozást, a férje furcsa viselkedését, a gyakori „üzleti utakat”.
– Nem akarok jelenetet rendezni – hangsúlyozta. – De ha történik valami, tudnom kell – biztosan, bizonyítékokkal.
A detektív elővette az elnyűtt jegyzetfüzetét:
– Egy szabályt megtanultam ebben a munkában: soha nem szabad elhamarkodott következtetést levonni. Akkor sem, ha minden egyértelműnek tűnik.
– Mióta vannak együtt? – kérdezte.
– Tizenöt éve. Nincs gyerekünk. Tíz évvel ezelőtt műtétem volt, és az orvosok azt mondták, nem lehet.
– De eredetileg tervezték?
– Az első öt évben beszéltünk róla, halogattuk… Én karriert építettem, Ilja is. Aztán jött a betegség, a műtét… és semmi esély.
– Hogy reagált ő?
– Támogatott. Legalábbis látszólag. Beszéltünk az örökbefogadásról, de sosem mertük megtenni.
– Rendben – zárta be a füzetet a detektív. – Még ma elkezdem a munkát. De figyelmeztetem: ez időbe telik – öt-hat hónap. Az alapos vizsgálat türelmet igényel.
Öt hónappal később a bizonyítékokkal teli dosszié darabokra zúzta Alina világát.
– Gyerekkoruk óta ismerik egymást – mondta a detektív, miközben kirakta a fényképeket. – Véra Szakolova, harminchét éves. Szomszédos házakban nőttek fel, fiatalkorukban együtt jártak, aztán elváltak útjaik.
Alina nézte a képeket: Ilja és a kávézóbeli nő bemennek egy lakásba, majd együtt jönnek ki.
– Hét éve újra kapcsolatba kerültek. Szakolovának gyerekei vannak – ikrek, most hét évesek.
– Az övéi? – Alina hangja furcsán nyugodtan csengett.
– DNS-teszt nélkül nem lehet biztosan kijelenteni, de minden erre utal – felelte a detektív, miközben kinyitotta a mappát. – Itt van a levelezésük, a kórházi számlák, amiket ő fizetett.
– A kapcsolatuk két hónappal a maga műtétje után indult újra. Akkoriban a nő épp elvált, és adósságokba süllyedt.
A detektív elővett egy üzenetválogatást:
– Itt a Véra és a barátnője közti levelezés. „Ilja mindent fizet, de belefáradtam a színjátékba – írta. – Szlavával könnyebb. De amíg kell a pénz, nem megyek el.” Egy másik üzenetben ez áll: „Ha megtudja a gyerekekről, minden összeomlik. Óvatosnak kell lennem.”
Alina olvasta a sorokat, érezve, ahogy belül egyre nő a hideg megvetés. Véra mesterien játszotta a szerepét.
– A legfontosabb a pénzügyi oldal – folytatta a detektív. – A férje nemzetközi cégeknek ad tanácsot az IT-biztonság területén, offshore számlákon keresztül. A pénz egy része Vérához kerül. Az összeg hét év alatt – körülbelül hatmillió rubel.
– Az elmúlt hónap megmutatta: Véra most egy másik férfival találkozik, már fél éve tart a viszonyuk. Ilja erről semmit sem tud.
Alina figyelmesen tanulmányozta az iratokat. A düh, a sértettség, a megrendülés mintha mind háttérbe szorult volna, átadva helyüket a hideg elemzésnek.
– Mit tegyek most? – kérdezte halkan.
– Most mindent át kell gondolnia. És konzultáljon az ügyvédjével.
Alina kilépett a detektív irodájából, olyan erősen szorítva a dossziét, hogy elfehéredtek az ujjpercei. A fejében visszhangoztak a töredékes szavak: „hét év”, „gyerekek”, „átutalások”. Beült az autóba, de nem indította be a motort. Csak ült és nézett maga elé az ürességbe. Emlékei közé befurakodott az a pillanat, amikor Ilja a kezét fogta a műtét után a kórházban, és megígérte, hogy minden rendben lesz. Akkor hitt neki. Most ezek az emlékek úgy égettek, mint az árulás. Behunyta a szemét, próbálva megérteni, mit érez erősebben – fájdalmat vagy haragot.
Öt hónapon át Alina furcsa, átmeneti állapotban élt: reggelit készített a férjének, elbúcsúzott tőle, megkérdezte, milyen napja volt, tervekről beszéltek. És közben titokban a távozását tervezte: ügyvéddel találkozott, áthelyezte a vagyonát, eladta a cégben lévő részesedését, új otthont keresett.
Ilja észrevette, hogy valami megváltozott – Alina hidegebb lett, gyakrabban maradt ki. Egyszer még meg is kérdezte, minden rendben van-e.
– Persze – felelte Alina anélkül, hogy felnézett volna. – Csak sok a munka.
A férfi bólintott, elégedetten a kényelmes magyarázattal.
A távozás napján Alina utoljára készített reggelit, megcsókolta Ilját búcsúzóul. Ledolgozta a napját az irodában, majd hazatérve összepakolta az előre előkészített bőröndöt.
Az asztalon hagyta a detektív jelentésének másolatait tartalmazó mappát és egy levelet, amelyben feltüntette az ügyvéd elérhetőségeit.
Három órával később már a repülőtéren volt. Hét óra múlva – egy teljesen más városban. Egy hónappal később – már egy másik országban.
A váróterem ablakánál ülve nézte a felszálló repülőgépeket. Belül nem voltak sem könnyek, sem megkönnyebbülés – csak különös dermedtség. Mögötte maradt tizenöt év élete, az otthon, az üzlet és a férfi, akit a másik felének hitt. De ebben az ürességben lassan valami új kezdett születni – a szabadság érzése, törékeny, mint a hajnal első napsugarai egy hosszú éjszaka után. Tudta, hogy nehéz lesz, de először évek óta újra érezte: élni és továbbmenni akar.
Eltelt öt év.
A tengerparti kisváros reggele köddel és sirálykiáltásokkal kezdődött. Alina kilépett háza teraszára, és mélyen beszívta a friss tengeri levegőt. A pára lágyan beburkolta a szűk utcákat, a sirályok hangja összefonódott a hullámok morajlásával.
Öt év – éppen elég idő egy új élethez.
A válás utáni első év volt a legnehezebb: depresszió, álmatlanság, találkozások a terapeutával. Még az új ország nyelve is nehezen ment, nem is beszélve a bürokratikus akadályokról. De idővel megtanulta, hogyan éljen másként. Letelepedett ebben a tengerparti városkában, és alapított egy kis tanácsadó céget.
Egy nap lerobbant az autója az országúton. Arra járt egy szerelő, aki segített megjavítani, és nem fogadott el pénzt. Egy héttel később újra találkoztak egy kávézóban – ő volt Marat, egy özvegy férfi, aki két tinédzser lányt nevelt egyedül.
Alina egy sarokasztalnál ült, a laptopját böngészve, amikor ismerős hangot hallott:
– Nem gondoltam volna, hogy itt látom önt.
Marat állt a pultnál egy csésze kávéval a kezében. Sötét szemeiben melegség csillogott, a farmerdzsekijén pedig egy apró festékfolt árulkodott a műhelymunkáról.
– Még egyszer köszönöm a segítséget az autóval – mondta Alina, hellyel kínálva őt.
Két órán át beszélgettek, és Alina először nevetett úgy hosszú idő óta, hogy nem érzett szorítást a mellkasában.
Marat teljes ellentéte volt Iljának – nyílt, keveset beszélő, de őszinte ember, aki nem hajlott a színlelésre. Először egyszerű barátság alakult ki köztük. Ő megmutatta neki a várost, Alina pedig segített a lányainak a tanulásban.
A lányok eleinte bizalmatlanok voltak. A tizenhat éves Rina hidegen nézett rá, és csak egyszavas válaszokat adott.
– Hiányzik neki az anyja – magyarázta Marat.
Alina nem erőltette a dolgot – egyszerűen csak ott volt. Segített a leckében, vacsorát főzött, meghallgatta őket. Idővel Rina kezdett megbízni benne, különösen azután, hogy Alina segített megoldani egy problémát a matektanárnővel.
Egy este Szonya futott oda hozzá az angol füzetével:
– Lina, segítesz megírni a fogalmazást? A tanárnő azt kérte, hogy írjunk az álmunkról.
Alina elmosolyodott, és együtt ültek a konyhában éjfélig, amíg meg nem született a történet egy tengerparti utazásról.
Rina, aki addig távolságot tartott, a végén már nem bírta tovább:
– Én is írhatok a tengerről? Olyan szépen mesélsz.
Alina bólintott, és érezte, ahogy melegség tölti el a mellkasát. Hosszú idő után először érezte magát igazán fontosnak – nem mint sikeres üzletasszony, hanem mint ember, aki egyszerűen jelen van.
Csak egy évvel később fogta meg először Marat a kezét. Aznap este Alina mindent elmondott neki – a volt férjéről, az árulásról és arról, hogy soha nem lehet gyereke.
– Soha nem fogok tudni gyermeket szülni neked – mondta egyenesen.
– Nekem már van két csodálatos lányom – felelte Marat. – Ami számít, az az, ami most van köztünk.
Marat elhallgatott, a távoli hullámokat figyelve. Aztán halkan hozzátette:
– Amikor Léna elment, azt hittem, többé nem tudok senkit beengedni az életembe. Ő volt a világítótornyom. De a lányok… ők kényszerítettek arra, hogy továbbmenjek. Aztán jöttél te.
Marat Alinára nézett, szemeiben a naplemente fénye csillogott.
– Te tanítottál meg újra bízni. Nem tudom megmagyarázni, de melletted újra élek.
Ilja azon a napon tért haza, amikor Alina elment – és az asztalon találta a mappát. Az ő világa összeomlott.
Hívta, kereste a munkahelyén, a barátoknál, de mintha nyoma veszett volna. Aztán megérkezett az ügyvédtől a válási értesítés. Végül aláírta a papírokat.
Véra egyre több pénzt követelt, egyre ingerlékenyebbé vált. Egy nap Ilja véletlenül hallotta, ahogy valakit „szerelmemnek” szólít – és az nem ő volt.
A kétely a gyerekek apasága felől rögeszmévé vált. Dühösen, Véra tiltakozása ellenére, ragaszkodott a DNS-vizsgálathoz. A nő rettegett, hogy elveszíti az anyagi támogatást.
Az eredmény megerősítette: a gyerekek nem az övéi.
Ezután Véra eltűnt – magával vitte a pénzt és a gyerekeket, akikhez Ilja már kötődött.
Detektíveket fogadott, és csak négy évvel később találtak nyomot: egy tengerparti városkában működő tanácsadó céget, amelyet egy bizonyos Alina Szveridova alapított.
Ilja úgy döntött, megnézi saját szemével. Egy konferenciára hivatkozva utazott el a városba.
Alina észrevett egy idegen autót fővárosi rendszámmal a háza előtt. A kapunál egy elegáns öltönyös férfi állt.
Ilja.
Első ösztöne az volt, hogy elmeneküljön – de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult.
Alina az autó üvegén keresztül nézett rá, és egy pillanatra elöntötték az emlékek: az első közös utazásuk a tengerhez, Ilja nevetése, amikor véletlenül fagyit öntött a ruhájára. Akkor úgy érezte, hogy ő az egész világot jelenti számára. Most egy idegen férfi állt előtte — mégis megszúrta valami mélyen a mellkasában. Mély levegőt vett, emlékeztetve magát: ez nem a múlt visszatérése, hanem búcsú tőle.
Ez az ember már nem volt hatalommal felette.
Kiszállt az autóból.
– Ilja. Honnan találtál meg?
– Felbéreltem egy detektívet – válaszolta őszintén. – Évek óta kerestelek.
– Mit akarsz?
– Beszélni. Elmagyarázni. Nem kérek bocsánatot – végighúzta a kezét a haján. – Csak szeretném, ha tudnád… hogy most már értem, mit tettem.
– Erre nincs szükség – felelte Alina, majd kis szünet után hozzátette: – De beszélhetünk. Csak ne itt.
Egy kávézóban telepedtek le. Alina figyelte Ilját, próbálta megérteni, mit érez. Idegennek tűnt, de mégis ismerősnek – a nyakán lévő anyajegy, az a szokása, hogy ujjával dobol, amikor ideges.
– Boldog vagy? – kérdezte végül Ilja.
– Igen – válaszolta egyszerűen Alina. – Miért jöttél?
Ilja sóhajtott, és elmesélte, mi történt vele azóta.
– Miért nem mentél el őszintén, amikor már nem szerettél? – kérdezte Alina halkan.
Ilja lesütötte a szemét.
– Soha nem hagytam abba, hogy szeresselek. De a műtéted után… gyerekekről álmodtam, és amikor ez a lehetőség eltűnt, nem tudtam, hogyan birkózzak meg vele.
Elhallgatott, miközben eszébe jutott az a nap a parkban, amikor egy fiatal párt láttak babakocsival. Alina akkor megszorította a kezét, és azt mondta: „Egyszer nekünk is ilyen lesz.” A szemei tele voltak reménnyel. Ő azonban hallgatott – már akkor tudta, hogy ez az „egyszer” soha nem jön el. Az a pillanat volt az első repedés a kapcsolatukban, amit sosem tudott helyrehozni. Most, miközben rá nézett, megértette, hogy ez a repedés végül mindkettőjüket elpusztította.
– Véra véletlenül jelent meg, és minden elsodort. Terhes lett, és én… összezavarodtam.
– Elmondhattad volna – mondta Alina csendesen. – Örökbe fogadhattunk volna gyereket, vagy találhattunk volna más utat.
– Tudom. De megijedtem. És utána minden még bonyolultabb lett.
– Miért kerestél ennyi éven át?
– Nem tudom pontosan – vallotta be. – Talán azért, hogy lezárjam ezt a történetet. Mindkettőnk miatt.
– Megbocsátottam neked, Ilja – mondta Alina kis szünet után. – Nem miattad, hanem magamért. Hogy tovább tudjak lépni.
Amikor Ilja már indulni készült, Alina megkérdezte tőle:
– Boldog vagy most?
Elgondolkodott.
– Újra tanulok élni. Napról napra. De a legfontosabb az, hogy már nem hazudok – sem másoknak, sem magamnak. Ez már valami, nem igaz?
Alina elmosolyodott, és bólintott.
Ugyanazon a este Alina házának verandáján ült. Mellette a karosszékben Marat helyezkedett el.
– Jól vagy a találkozás után? – kérdezte a férfi.
Alina megszorította a kezét.
– Azt hittem, félni vagy haragudni fogok, de csak megkönnyebbülést éreztem. Mintha becsuktam volna egy könyv utolsó fejezetét.
Marat gyengéden megszorította a tenyerét. A lemenő nap fényében megcsillant az ezüstgyűrű az ujján – az évfordulóra kapott ajándék.
– Nem bánod, hogy nem lehetnek gyerekeid? – kérdezte halkan.
– Néha – vallotta be Alina. – De amikor Rínára és Szonjára nézek, megértem, hogy anyának lenni nem csak annyit jelent, hogy szülni. Hanem szeretni, támogatni, jelen lenni. És ebben az értelemben… nekem már van családom.
– Néha úgy érzem, nem vagyok méltó hozzád – mondta Marat. – Hogy egy nap majd felébredsz, és rájössz, találhattál volna nálam jobbat is.
Alina elmosolyodott.
– Úgy tűnik, ugyanattól félünk mindketten.
A kert másik végéből megjelent Rina és Szonya, akik épp az edzésről tértek vissza.
– Lina, megnyertük a bajnokságot! – kiáltotta vidáman Szonya, Alina becenevét használva. – Én rúgtam a győztes gólt!
– És megérdemlünk egy különleges vacsorát! – tette hozzá Rina. – Megígérted!
Alina felnevetett.
– Rendben, csak átöltözöm, és elmegyünk abba az olasz étterembe, amit már régóta szerettetek volna kipróbálni.
A lányok ujjongva futottak be a házba átöltözni.
Marat meleg tekintettel nézett Alinára.
– Nagyon szeretnek téged.
– És én is őket – válaszolta egyszerűen Alina, miközben gondosan elrakta a táskájába az öt évvel ezelőtt, a „Brusznika” kávézóban készült fényképet.
Azt a képet, amellyel az ő új élete kezdődött.
