Zhanna megigazította a haját, és a férje szüleinek házára pillantott. A kétemeletes téglaház mindig túl nagynak tűnt számára két idős embernek.
— Nos, készen állsz? — kérdezte Max, miközben kivette a csomagokat a csomagtartóból.
— Persze — mosolygott Zhanna. Tizenöt év házasság megtanította, hogyan kell elrejteni a feszengést.
Az ajtót Irina Vasziljevna nyitotta ki. Kisminkelve, új köntösben.
— Á, megjöttetek. Makszimka, fiam! — átölelte a fiát és megpuszilta az arcát. Zhannára csak futó pillantást vetett. — Zhannocska, üdvözöllek.
— Jó napot — Zhanna átnyújtott egy doboz bonbont.
— Ó, nem kellett volna. Az apádnál egyre súlyosabb a diabétesz.
Max hallgatott. Mint mindig.
A nappaliban Pjotr Szemjonovics ült, híreket nézett. Bólintott feléjük, majd ismét a tévére szegezte a tekintetét.
— Vacsora egy óra múlva — jelentette be az anyós. — Makszim, segíts a konyhában. Zhanna, te pihenj.
Pihenni. Mintha valami rokkant volna.
Zhanna bement a vendégszobába. Elpakolta a dolgokat a szekrénybe, majd leült az ágyra. A fal mögül hallatszott Max és az anyja hangja. A munkáról, a szomszédokról, az egészségről beszéltek.
Miért is járnak ide minden hónapban? Csak a látszat kedvéért? Vagy Max tényleg hiányolja a szüleit?
— Zhannocska, gyere vacsorázni! — kiáltotta Irina Vasziljevna.
Az asztalon csirke, krumpli, saláta. Mint mindig.
— Max mesélte, hogy megint Törökországban nyaraltatok — kezdte az anyós. — Mi a ti korotokban a nyaralóba jártunk. Az országnak segítettünk.
— Most más idők vannak — felelte Zhanna.
— Hát persze, mások. Régen a család fontosabb volt a szórakozásnál.
Zhanna érezte, ahogy ökölbe szorul a keze. Max csirkét rágcsált és hallgatott.
— És a gyerekek mikor jönnek? — Pjotr Szemjonovics felemelte a fejét a tányér fölül. — Az évek telnek.
— Apa, erről már beszéltünk — morogta Max.
— Beszéltünk-beszéltünk. De mire mentünk vele?
Zhanna felállt az asztaltól.
— Elnézést, fáj a fejem. Lefekszem korán.
A szobában becsukta az ajtót és az ágyra ült. A keze remegett. Minden alkalommal ugyanaz. Célozgatások, szemrehányások, elégedetlen pillantások.
Max fél óra múlva jött be.
— Mi van veled?
— Semmi. Csak elfáradtam.
— Ők nem rosszindulatból mondják. Aggódnak miattunk.
Aggódnak. Zhanna lefeküdt és a fal felé fordult.
— Jó éjszakát.
Max levetkőzött, lefeküdt mellé, és pár perc múlva horkolni kezdett.
Zhanna azonban ébren feküdt és gondolkodott. Hogy holnap megint reggeli lesz gúnyos megjegyzésekkel. Megint Max úgy fog tenni, mintha semmit sem venne észre.
Tizenöt év. Tényleg így kellene leélnie az egész életét?
Zhanna hajnali háromkor ébredt. A szája kiszáradt, a feje zúgott. Mellette Max hortyogott, szétterülve az egész ágyon.
Felállt, magára kapott egy köntöst, és a konyhába indult vízért. A folyosón égett a kis lámpa, a padlódeszkák nyikorogtak a lába alatt.
Zhanna megállt a konyha előtt. Onnan hallatszott az após és az anyós hangja.
— …tűri ezt a meddő tehenet — sziszegte Irina Vasziljevna. — Tizenöt év! Se gyerek, se haszon.
— Halkabban, még meghallja valaki — morogta Pjotr Szemjonovics.
— Hallja csak! Hátha legalább szégyenérzet ébred benne. Makszimka bármelyik nőt megszerezhetné. Jóvágású, tehetős.
Zhanna a falhoz szorult. A szíve olyan hangosan vert, mintha az egész ház hallaná.
— És mit javasolsz?
— Holnap beszélni kell vele. Komolyan beszélni. Egy férfinak értenie kell: az idő nem végtelen. Negyvenhárom évesen még lehet normális családot alapítani.
— És a lakásuk? A kocsi?
— A lakás Makszim nevén van, mi adtuk a pénzt a kezdőrészletre. Az autó is az övé. Neki csak az marad, amit maga keresett.
Irina Vasziljevna undorítóan felnevetett:
— Az meg aprópénz. Egy nyavalyás könyvtárosnő.
— Szerinted belemegy majd?
— Hogyne menne. Az anyja vagyok, tudom, hogyan kell beszélni vele. A lényeg, hogy jól kell tálalni. Hogy boldogtalan vagy, fiam, szenvedsz ezzel a… hogy is hívják…
— Zhannával.
— Úgy van. Ezzel a Zhannával. Itt az ideje megszabadulni a ballaszttól!
Zhanna állt, és nem akart hinni a fülének. Ballaszt. Tizenöt évig ő volt a ballaszt.
— És ha nemet mond?
— Nem fog nemet mondani. Makszim mindig hallgatott rám. Most is fog.
A konyhában zörgött a zacskó, csörömpölt az edény.
— Na, ideje lefeküdni. Holnap nagy nap lesz.
Zhanna gyorsan a fürdőbe sietett, bezárkózott. Leült a vécé fedelére és kezébe temette az arcát.
Ballaszt. Meddő tehén.
Tizenöt éven át igyekezett. Ünnepekre főzött, ajándékokat adott, tűrte a célozgatásokat és szemrehányásokat. Ők pedig azon törték a fejüket, hogyan dobják ki, mint egy régi bútordarabot.
És Max hallgatni fog rájuk. Persze, hogy hallgat. Mikor nem hallgatott az anyjára?
Zhanna visszament a szobába. Max ugyanúgy horkolt. Lefeküdt, betakarózott, és várta a reggelt.
Hétkor felkelt, felöltözött, összepakolt. Max a zörejre ébredt.
— Zsany, mi van, miért kelsz ilyen korán?
— Hazamegyek.
— Hogyhogy haza? Hisz estig akartunk maradni.
— Én most haza akarok menni.
Max felült, megdörzsölte a szemét:
— Mi történt?
— Semmi. Csak haza akarok menni.
— És a szüleim? Megsértődnek.
Szülei. Zhanna felvette a táskát:
— Add át nekik az üdvözletem. Mondd, hogy fájt a fejem.
— Veled megyek.
— Nem kell. Maradj. Töltsd az időt a szüleiddel.
Kiment a szobából. Az előszobában felvette a kabátját, elővette a telefont. Hívott egy taxit.
— Zhannocska, hová mész? — dugta ki a fejét a konyhából Irina Vasziljevna. — Kész a reggeli.
— Hazamegyek. Köszönöm a vendéglátást.
— De miért ilyen korán?
Zhanna alaposan végigmérte. Kifestett száj, csodálkozó szemek, gondoskodó hangsúly.
— Dolgom van otthon.
A taxi tíz perc múlva megérkezett. Zhanna beült hátra, lehunyta a szemét.
A ballaszt megszabadul tőletek magától.
Otthon Zhanna erős teát főzött és leült a konyhaasztalhoz. A lakás szokatlanul csendesnek tűnt. Általában estére értek haza, fáradtan, vacsora után rögtön lefeküdtek.
Most azonban szombat volt, délelőtt tizenegy, és ő egyedül volt.
Megszólalt a telefon. Max.
— Zsany, rendben hazaértél?
— Rendben.
— Mi történik? Anyám mondta, hogy furcsán viselkedtél.
Furcsán. Zhanna elmosolyodott:
— Minden rendben. Hogy vannak a szüleid?
— Megvannak… Figyelj, este hazamegyek. Beszéljünk.
— Jó.
Letette a telefont, és körbenézett. Az ő lakásuk. Tapétát együtt választottak, a bútort együtt vették. Csak az első részletet adták Max szülei. Az ő logikájuk szerint tehát a lakás nem az övé.
Zhanna felállt, a szekrényhez ment, kivett egy dossziét a dokumentumokkal. Házassági anyakönyvi kivonat, papírok a lakásról. Minden kettejük nevén.
Még egy hazugság az öreg boszorkánytól.
Hétfőn Zhanna kivetette a szabadságnapját, és elment az ügyvédhez. Fiatal lány volt, harminc körüli, farmerban és pulóverben.
— Válást szeretne intézni?
— Igen.
— Vannak gyerekek?
— Nincsenek.
— Vagyonmegosztási viták várhatók?
Zhanna elgondolkodott:
— Talán.
— Akkor bíróságra kell mennünk. Beadjuk a keresetet, majd idézés érkezik a tárgyalásra. Ha a férje nem egyezik bele, több tárgyalás is lesz.
— És ha beleegyezik?
— Akkor gyorsabban lezajlik. Másfél-két hónap, és minden elintéződik.
Zhanna kitöltötte a papírokat, befizette az illetéket. Különös érzés volt — mintha egy nehéz hátizsákot dobott volna le magáról.
Este Max nyolc körül jött haza. Fáradtan, elégedetlen arccal.
— Hát micsoda nap… Anyám egész nap az agyamra ment. Azt mondja, rákiabáltál.
— Nem kiabáltam.
— Akkor mi volt? Miért törtél ki olyan hirtelen?
Zhanna egy tányér borscsot tett elé:
— Max, szeretsz engem?
A férfi majdnem félrenyelt:
— Miért kérdezel ilyet hirtelen?
— Csak érdekel. Szeretsz?
— Persze, hogy szeretlek. Tizenöt éve együtt vagyunk.
— Ez nem válasz. Tizenöt évig lehet együtt élni megszokásból is.
Max letette a kanalat:
— Zsany, mi történik veled? Második napja furcsán viselkedsz.
— Válaszolj a kérdésre.
— Hát… szeretlek. És aztán?
— És mit mondanál, ha a szüleid válást javasolnának?
Max arcáról lefagyott a kifejezés. Lesütötte a szemét.
— Ostobaság. Miért tennének ilyet?
— És ha mégis javasolnák?
— Nem fogják.
— Max, én azt kérdezem: TE mit mondanál?
Hosszú csend. Max a szalvétát gyűrögette a kezében.
— Zsany, minek ezek a beszélgetések? Hisz minden rendben van köztünk.
— Az, hogy „rendben”, nem válasz.
— Nem tudom! — felállt az asztaltól. — Belefáradtam ezekbe a kérdésekbe. Két nappal ezelőtt minden jól volt, most meg… Mi történt veled?
Zhanna is felállt:
— Semmi sem történt. Csak rájöttem valamire.
— Mire jöttél rá?
— Hogy tizenöt évig bolond voltam.
Bement a hálószobába, elővette a szekrényből a dokumentumokat tartalmazó dossziét. Visszatért a konyhába, és az asztalra tette a válókeresetet.
Max elolvasta, és elsápadt:
— Te megőrültél?
— Épp ellenkezőleg. Először érzem úgy hosszú idő után, hogy tisztán gondolkodom.
— Miért? Anyám miatt? Hisz ő nem rosszindulatból mondta!
— Tudom. Nem rosszindulatból. Csak egyszerűen ballasztnak tart engem.
Max megmerevedett:
— Honnan…
— Hallottam a kis családi értekezleteteket. Éjjel. A konyhában.
— Zsany, ez nem az, amire gondolsz…
— Hanem mi?
Ő hallgatott. Csavargatta a kezében a papírt, és hallgatott.
— Mondj legalább valamit — ült le vele szemben Zhanna.
Max letette a keresetet az asztalra:
— Anya valóban beszélt… a gyerekekről. Hogy kevés az idő.
— És a ballasztról is beszélt?
— Zsany, ő öreg. Néha ostobaságokat beszél.
— És te mit feleltél?
Max a homlokát dörzsölte:
— Én… semmit.
— Pontosan. Mint mindig.
Zhanna felállt, teát töltött magának. A keze nem remegett. Furcsa volt — hiszen sírást, hisztériát várt. Ehelyett békét érzett.
— Tizenöt évig vártam, hogy végre megállítod őket — mondta. — Hogy azt mondod az anyádnak: ő a feleségem, nem egy ideiglenes albérlő.
— Ők hozzászoktak, hogy ők parancsolnak…
— És te hozzászoktál, hogy engedelmeskedsz. Engem is erre kényszerítettél.
Max felugrott:
— Én senkit sem kényszerítettem! Csak nem szeretem a konfliktusokat.
— Konfliktusokat? — Zhanna felnevetett. — Ezt úgy hívják, hogy megvédeni a feleségedet. Te inkább azt választottad, hogy én tűrjek.
— Na és most mit kell tenni? A múltat nem hozhatod vissza.
— Semmit sem kell tenni. Minden már megtörtént.
Max felkapta a keresetet:
— Ezt nem írom alá!
— Nem is kell. A bíróság így is elválaszt.
— Zsany, térj észhez! Hová mész? Mit fogsz csinálni?
— Nem tudom. De nélkületek hármatok nélkül fogom csinálni.
Ő járt-kelt a konyhában, hadonászott a kezével:
— Ez őrültség! Egy vénasszony buta szavai miatt tönkretenni a családot!
— Családot? — Zhanna letette a csészét. — Miféle családot, Max? Hol látsz itt családot?
— Hiszen… együtt élünk…
— Élünk. Mint a bérházban a szomszédok. Te dolgozol, én dolgozom. Este találkozunk, nézünk egy kis tévét. Hétvégén elmegyünk a szüleidhez, ahol én hálásnak tettethetem magam azért, hogy eltűrnek.
Max leült:
— Mi a baj? Ez egy normális élet.
— Neked normális. Én pedig belefáradtam abba, hogy senki legyek.
Megszólalt a telefon. Irina Vasziljevna.
— Ne vedd fel — kérte Max.
Zhanna felvette:
— Halló.
— Zhannocska, drágám! Makszimka otthon van? Csak meg akartam tudni, hogy vagytok.
— Jól. Épp válok a fiától.
Csend. Aztán:
— Micsoda? Mit beszélsz?
— Azt, amit hallani akart. Én magam szabadítom meg magától.
— Zhanna, én ezt nem értem…
— Meg fogja érteni. Adja át üdvözletemet Pjotr Szemjonovicsnak.
Letette. Max rémülten nézett rá:
— Miért mondtad ezt neki?
— Miért titkoljam? Örüljön csak.
Fél óra múlva Irina Vasziljevna berontott. Kopogás nélkül rontott be a lakásba:
— Mi folyik itt? Makszim, azonnal magyarázd meg!
— Anya, most nem…
— Zhanna! — fordult a menyéhez. — Mit találtál ki? Megőrültél?
Zhanna nyugodtan ült az asztalnál:
— Épp ellenkezőleg. Végre eszemhez tértem.
— Miért? Makszim bántott téged?
— Makszim figyelmen kívül hagyott. Ti pedig azon tanakodtatok, hogyan szabadultok meg tőlem.
Irina Vasziljevna elvörösödött:
— Ki mondott neked ilyet?
— Önök maguk. Éjjel. A konyhában.
— Te hallgatóztál?
— Vizet akartam inni. De helyette azt hallottam, ahogy ballasztnak neveznek.
Az asszony a fiára pillantott:
— Zhannocska, félreértetted. Én csak aggódom Makszimért, ő boldogtalan…
— Elég, mama — szólalt meg hirtelen Max.
Irina Vasziljevna döbbenten nézett rá:
— Mi az, hogy „elég”?
— Elég a hazudozásból. Igen, azt akarták, hogy elváljunk. Igen, én hallgattam és csendben maradtam. Mint mindig.
— Makszim!
— De most Zhanna maga döntött. És jól tette.
Zhanna meglepetten nézett a férjére. Először tizenöt év alatt mondott igazat az anyjának.
— De már késő — tette hozzá halkan.
Max bólintott:
— Értem.
Irina Vasziljevna kétségbeesetten járt fel-alá közöttük:
— Mind a ketten megőrültetek! Zhanna, bocsánatot kérek, ha valami rosszat mondtam!
— Köszönöm. De a döntés megszületett.
Egy hónappal később a bíróság kimondta a válást. A lakást kettéosztották, Zhanna eladta a részét Maxnak. A pénzből futotta egy egyszobás lakásra egy másik kerületben.
Az új lakás kicsi volt, de világos. Zhanna virágokat tett az ablakpárkányra, képeit a falra akasztotta.
Sok év óta először azt tette, amit ő akart. Olyan filmeket nézett, amik neki tetszettek. Akkor evett, amikor akart. Senki sem kritizálta a választásait.
Az első hetekben Makszim még telefonált. Kérlelte, hogy térjen vissza, megígérte, hogy beszélni fog a szüleivel. Zhanna udvariasan, röviden válaszolt. Aztán a hívások elmaradtak.
A barátnők csodálkoztak: hogyan hagyhatta ott a tehetős férjét? Zhanna egyszerűen magyarázta — kiderült, hogy a pénz nem helyettesíti a tiszteletet.
Negyvenegy évesen új életet kezdett. Nélkülözve a hallgatag apóst, a gúnyos anyóst, a gyámoltalan férjet.
Nehéz volt? Igen. Magányos? Néha.
De sok év óta először Zhanna nem ballaszt volt, hanem egyszerűen önmaga. És ez megért minden nehézséget.
