„Mit mondtál?” – Olga megdermedt, jeges hideget érezve belül. Szergej az ajtónál állt, kezében szorongatva a kulcscsomót. Arcán, amelyen általában mindig élet volt, most csak az ingerültség merev maszkja ült.
„Én így tovább nem bírok élni – ismételte érzelem nélkül. – Sem én, sem anya. Szedd össze a gyerekeket, és költözz Dubkiba. A nagymama háza még áll, a tető ép. Valahogy majd csak kibírjátok.”
Olga idegenként nézett rá. Tíz év együtt, három gyerek – és вот такой ítélet. Elhaló falu, ahol csak néhány ház maradt, se bolt, se rendes út.
„Miért…” – kezdte volna, de ő félbeszakította.
„Mert elfáradtam – Szergej félrefordította tekintetét. – A folyamatos szemrehányásoktól, az örökös nyafogástól, attól, hogy te csak otthon ülsz a gyerekekkel. Anyámnak igaza van: tyúkká lettél. Nem ismerem fel benned azt a nőt, akit feleségül vettem.”
A könnyek a torkát szorították, de Olga visszatartotta őket. A falon túl aludtak a gyerekek – Dasa és Ványa, a legidősebb, Artyom pedig valószínűleg mindent hallott.
„És hol fogok dolgozni? Min élünk meg?” – hangja alig volt hallható. Szergej az asztalra dobott egy borítékot.
„Abban van pénz az első időkre. És a ház papírjai – régóta a te neveden van. Ha olyan önálló vagy, bizonyítsd most.”
Megfordult, és szó nélkül kiment. Egy perc múlva becsapódott a bejárati ajtó.
Olga lassan leült a székre. A fejében csak egy abszurd gondolat járt körbe-körbe: „Meg is sütöttem a kedvenc almáspitéjét. Reggelire.”
A ház dohos hideggel fogadta őket. Olga karján az álmos Dasával lépett be, és érezte, ahogy összeszorul a szíve. Itt telt gyermekkora – a nagymamánál töltött nyarak, a friss kenyér illata, a padláson száradó fű, az almák a pincében. Most már csak por, pókháló és elhagyatottság érzése maradt.
Artyom, komolyabb a koránál, belépett és kitárta a spalettákat. A piszkos üvegeken keresztül átszűrődött az áprilisi napfény, aranyló porszemeket világítva meg a levegőben.
„Hideg van itt – panaszkodott Ványa, ölelőn fogva magát. – Hamarosan befűtünk, akkor melegebb lesz – próbált magabiztosnak hangzani Olga. – Artyom, segítesz anyának?” A fiú csak bólintott, a szemébe nem nézve. Az egész úton hallgatott, miután végighallgatta szülei utolsó beszélgetését.
Szerencsére a régi kályha még működött. Amikor a láng körbefogta a nyírfahasábokat, és a szoba megtelt meleggel, Olga megkönnyebbülést érzett.
„Anya, sokáig maradunk itt?” – kérdezte Ványa, a falon függő régi fényképeket nézegetve.
„Nem tudom, kicsim – válaszolta őszintén. – Rendezkedjünk be, aztán meglátjuk.”
Az első éjszakát mindannyian együtt töltötték a nagymama széles ágyában. A gyerekek gyorsan elaludtak a költözés fáradtságától. Olga azonban ébren feküdt, a plafont nézve, azon gondolkodva, mi vezetett ilyen sorshoz.
Reggel, miután kiszabadult a gyerekek öleléséből, kiment az udvarra. A telek gaztengerrel benőve. Az almafák, amelyek egykor bőséges termést adtak, most görbén álltak, letört ágakkal. A régi pajta megdőlt, a kútat moha borította.
Olga végignézett új birtokán, és váratlanul keserű, kétségbeesett nevetésben tört ki. Ez az ő öröksége. Az új kezdete.
Az első napok a faluban végtelen rémálomnak tűntek. Minden reggel ébredéskor abban reménykedett, hogy újra a lakásukban találja magát, hallja a kávéfőző zaját és Szergej hangját.
„Anya, apa mikor jön értünk?” – kérdezte Dasenka, aki hozzászokott a vasárnapi sétákhoz az apjával.
„Hamarosan, kicsim” – felelte Olga, nem tudva, hogyan magyarázza el azt, amit maga sem értett.
A telefon hallgatott. Szergej nem vette fel a hívásokat. Egyszer jött csak egy rövid üzenet: „Megvan minden, amire szükséged van. Adj nekem időt.”
Idő. Mire várt? Hogy ráébredjen, milyen rossz család nélkül? Vagy ellenkezőleg: hogy végleg kitörölje őket az életéből?
Az első hét végére nyilvánvaló lett: a Szergejtől kapott pénz nem tart ki sokáig. A kályha javításra szorult, a tető beázott, élelmet pedig venni kellett. De a legrosszabb az volt, hogy a faluban egyszerűen nem volt munka.
„Talán visszajönnétek a városba?” – javasolta a Dubkiban lakó kevés szomszéd egyike, Kata néni.
Olga megrázta a fejét: „Nincs hova visszamenni. Itt legalább van tető a fejünk felett.”
Aznap elhatározta, hogy megtisztítja a kertet. A föld, amelyet évek óta nem műveltek, benőtt gyommal, de Olga emlékezett, milyen bőkezű volt a nagymama telke.
– Artyom, segítesz? – fordult a legidősebbhez. A fiú csak bólintott, továbbra is hallgatag és távolságtartó volt.
Együtt dolgoztak: gyökerestől húzták ki a gyomokat, törték a nehéz rögöket. A kezek, amelyek addig csak könnyű házimunkához és a billentyűzethez szoktak, hamar tele lettek hólyagokkal. Estére sajgott a háta, a vállai görcsösen fájtak. És mégis, csak egy kis darabot sikerült megtisztítaniuk.
– Anya… – törte meg váratlanul a napok óta tartó hallgatást Artyom. – Miért csináljuk ezt?
– Hogy zöldséget ültessünk: krumplit, répát, paradicsomot – kezdte magyarázni Olga.
– Nem úgy értem – vágott közbe a fiú. – Miért vagyunk egyáltalán itt? Miért nem megyünk haza? Mi történt közted és apával?
Olga felegyenesedett, kézfejével letörölte a homlokáról a verejtéket. Hogyan mondja el a gyereknek az igazságot? Bevallja, hogy az apjuk elhagyta őket? Beszéljen a régi sérelmekről, amelyeket Szergej anyja sosem felejtett, mert mindig méltatlannak tartotta őt a fiához? Vagy vallja be, hogy talán van egy másik nő?
– Időre van szükségünk, hogy mindent megértsünk – felelte óvatosan. – Néha a felnőtteknek külön kell lenniük, hogy rájöjjenek…
– …hogy szeretik-e még egymást – fejezte be helyette Artyom. A hangjában olyan felnőttes keserűség csengett, hogy Olga szíve összeszorult. – Ez amiatt a nő miatt van? Aki nálunk járt?
Olga megdermedt. Alina – magas, elegáns, Szergej kísérője. „Csak egy kolléganő” – mondta akkor a férje, amikor ő a késői hazajárások miatt gyanakodni kezdett.
– Lehet – vallotta be őszintén. – De egyet ne felejts el: apátok szeret benneteket. És én mindent megteszek azért, hogy nektek itt jó legyen.
Artyom hosszan, figyelmesen nézte, aztán hirtelen előrelépett és átölelte. Ölelése erős volt, szinte férfias.
Artyom ölelése erős volt, szinte férfias. Olga szeme megtelt könnyel, de most nem engedte kibuggyanni őket. Megsimogatta fia hátát, és érezte, hogy minden fájdalom ellenére van erő, amire támaszkodhat.
– Köszönöm, kisfiam – suttogta. – Együtt mindent kibírunk.
A következő hetek lassan teltek. A kertben sorra jelentek meg az első zöld hajtások. A gyerekek tanulták, hogyan kell vizet húzni a kútból, hogyan kell kenyeret sütni a régi sparheltben. Olga esténként a petróleumlámpa fényénél varrogatta a gyerekek elnyűtt ruháit, vagy meséket olvasott nekik nagymama kopott könyveiből. A hideg és a bizonytalanság lassan háttérbe szorult, helyét valami új foglalta el – az összetartozás érzése.
Egyik nap Artyom hazahozott egy csomó fadarabot, amelyeket az erdő szélén talált. – Ebből építhetünk tyúkólat – mondta komolyan. Olga elmosolyodott: fia már nem csak segített, hanem tervezett, felelősséget vállalt.
A falu szomszédai is kezdtek felfigyelni rájuk. Kata néni hozott egy kosár tojást, a szomszéd István bácsi felajánlotta, hogy segít megjavítani a tetőt. A közösség lassan befogadta őket.
Egy este, amikor a gyerekek már aludtak, Olga kiment a tornácra. Az égen csillagok ragyogtak, a falu csendje körülölelte. Először nem érezte többé idegennek ezt a helyet. Ez volt most az otthonuk – szegényes, de saját, tele emlékekkel és új reményekkel.
„Talán egyszer visszatér… vagy talán soha” – gondolta Szergejre, de a gondolat már nem szorította úgy a szívét. Most már tudta: ő és a gyerekek együtt képesek új életet építeni.
Olga mély levegőt vett, majd mosolyogva suttogta a sötét ég felé:
– Ez a mi kezdetünk.
És először hosszú idő óta nyugalommal a szívében tért vissza a házba, ahol a gyerekei békésen szuszogtak. A házban már nemcsak múlt volt – hanem jövő is.
