Te már nem vagy a lányom. Ki ő, és honnan jött – ismeretlen. Szégyellem magam miattad. Költözz a nagymama viskójába, és élj, mint egy felnőtt. Érezd a tetteidért való felelősséget.
— Olya, hallottad? Küldtek hozzánk embereket kiküldetésbe, segíteni a mieinknek. Este menjünk el a klubba? – dőlt hátra elégedetten a fotelben Mása.
— Mása, miről beszélsz? Vovkát kivel hagyom? Magammal vigyem? – nevetett Olja.
— Hát ha megkérnénk Lübát nénit? – javasolta óvatosan Mása.
Olja reménytelenül legyintett.
— Ugyan már! Ő még mindig nem bocsátotta meg nekem a fiam születését. Hogy is akarta? Hozzáadni engem Andrejhez, én meg elmentem a városba tanulni. Nem vettek fel, de pocakkal tértem haza. Egy egész évig haragudott, csak két hónapja kezdett újra beszélni velem. Szóval menj valaki mással. Hátha szerencséd lesz, találsz párt magadnak.
Mása felsóhajtott.
— Jó, elmegyek Tánkával. Holnap pedig mindent, de mindent elmesélek.
Olga lefektette a fiát, majd maga is kiment a tornácra. A zene dübörgése elhallatszott a házáig. Kendőbe burkolózva elképzelte, hogyan táncolnak és mulatnak most ott. Máska biztosan megint felvette a „tigrises” ruháját. Olja halkan elmosolyodott – abban olyan volt, mint egy szőrös hernyó. Sóhajtott szomorúan, és lefeküdt aludni.
Hajnalban Mása rohant hozzá. És mintha csak azért, Olja anyja is benézett vendégségbe. Olja ujját az ajkára tette, de hogy lehetett volna megállítani Máskát.
— Kár, hogy tegnap nem jöttél! Olyan srácok voltak ott! Engem még egy haza is kísért – Vovka, úgy hívják. Olyan dumás, humoros. És ma randira megyek vele! – hadarta egy szuszra Mása.
Olja anyja rosszallóan kérdezte:
— Biztos nős, ugye?
Mása megvonta a vállát.
— Nem tudom, nem néztem bele az útlevelébe. És ha mégis? Legalább lesz mire emlékezni.
— Jaj, lányok, mit műveltek? Ott van Andrej, miért nem jó vőlegénynek? Az én lányom már elszalasztotta a szerencséjét, de te, Mása, még mindig elcsavarhatod a fejét! – lelkesedett Ljuba néni.
— Ugyan, ténsasszony, mit beszélsz! Kinek kellene ő? Ráadásul az anyja is ott van hozzá ajándékba. Isten mentsen az ilyen boldogságtól! – kiáltott fel Mása.
Aztán Olgához fordult:
— Ott volt egy fiú, akiről nem lehetett levenni a szemet. Minden lány elnémult tőle. Ő meg ott állt a barátaival, aztán egyedül elment. Még táncra sem hívott senkit.
És ekkor történt a hihetetlen. Ljuba néni elgondolkodva megszólalt:
— Olyka, te is elmehetnél a klubba. Vovkára én vigyázok. Hátha találkozol valakivel? Komoly és megbízható emberrel. Vovkának apára van szüksége. Csak nősöket ne válassz. Ők orral érzik meg, ha előttük egy magányos nő áll. Értetted?
Olja alig hitte el a szerencséjét, bólintott, majd nem tudta megállni, megcsókolta az anyját. Az morgott valamit:
— Menj már, hízelgő!
Olja a legszebb ruhájában állt a barátnői mellett, és vidáman csevegett. Mennyire hiányzott neki ez a gondtalan időtöltés!
— Nézzétek, ott van! Megint eljött! — suttogták a lányok.
Olja kíváncsian odapillantott, de a lábai megremegtek. Hirtelen elfordult és halkan súgta Másának:
— Azt hiszem, hazamegyek. Vovka biztosan sír nélkülem.
Az csodálkozva nézett rá.
— Olja, mi van veled? Először jöttél ki otthonról, és már szaladsz is? Hiszen még táncolni sem táncoltál egyszer sem!
De Olja határozottan felelte:
— Megyek. Nézd csak, ott jön feléd a te Vovkád. Nélkülem sem fogsz unatkozni. — És elindult a kijárat felé.
Az ajtónál váratlanul valaki megfogta a kezét:
— Táncolunk, kisasszony?
Olja anélkül, hogy felnézett volna, megpróbálta kirántani a kezét:
— Én nem táncolok.
De a kavalér kitartó volt.
— Ajándékozzon meg egy tánccal, kérem.
Végül felnézett, és a szíve nagyot dobbant. Ő volt az. Az a fiú, akivel a véletlen találkozás örökre megváltoztatta az életét. És úgy tűnt, ő nem ismerte fel. Olja szívéről egy kicsit leesett a teher, és mosolyogva mondta:
— Rendben. Csak egyszer, sietek.
Ő pedig táncba vitte.
— Értem… biztosan a férje aggódik?
Olja szárazon felelte:
— Nem vagyok férjnél.
A fiú úgy kacsintott rá, hogy Olja lélegzete is elakadt.
— Akkor van esélyem? — kérdezte pajkosan.
Olja elhúzódott.
— Még csak ne is álmodj róla! — és kiszaladt a klubból.
Hazafelé menet sírt. Örökre emlékezni fog rá, sőt, talán szerelem volt első látásra, de ő nem ismerte fel.
Akkor találkoztak a vonaton. Olja szomorúan utazott haza a sikertelen felvételi után. Ő pedig a szüleihez ment vendégségbe. Amikor látta, hogy Olja búslakodik, megpróbálta felvidítani.
— Engem Makszimnak hívnak. Anyám Maxiknak, az unokaöcsém Masiknak. Válassz, amelyik tetszik.
Olja elmosolyodott.
— Masik viccesebb.
Ő nyújtotta a kezét:
— Na, majdnem meg is ismerkedtünk. És téged hogy hívnak, gyönyörű teremtmény?
— Olja.
Makszim komolyan bólintott:
— Sejtettem. Királyi név.
Szó szót követett, és Olja elmesélte, hogy megbukott a felvételin. És hogy az anyja ezt most évekig a szemére fogja hányni.
— Készülj fel a télen, és próbáld meg újra — tanácsolta Makszim.
Olja felderült:
— Tényleg! Még csak nem is gondoltam rá. Köszönöm.
Makszim elgondolkodva nézett rá:
— Ugyan, semmiség. De senki nem mondta még neked, hogy nagyon szép vagy?
Olja elpirult.
— Átlagos vagyok én, ne túlozz. De azért köszönöm.
Makszim közelebb hajolt hozzá.
— Pedig igaz. — És váratlanul megcsókolta. Oljának elszédült a feje. Ami ezután történt, egyszerre volt szégyenletes és édes. Makszim korábban szállt le.
— Feltétlenül meg foglak keresni.
Csak később értette meg Olja keserűen, hogy még a címét sem kérdezte meg.
És aztán kiderült, hogy gyermeket vár, s az anyja megvetéssel mondta:
— Te többé nem vagy a lányom. Ki ő, és honnan jött, senki sem tudja. Szégyenkeznem kell miattad. Költözz a…
Olja a szoba közepén állt, kezében egy kis batyut szorongatva. Anyja szavai jobban égették, mint bármilyen ütés: „Te többé nem vagy a lányom.” Úgy tűnt, hogy a jövője végleg áthúzódott. De belül, a fájdalom és félelem alatt lassan megszületett az elszántság.
Elment. A nagymama viskójába — roskadozóba, hidegbe, de a kemence pattogó fájával mégis otthonosba. Ott, a magányban érezte először igazán, mi az a felelősség. Minden nap harc volt: ételt szerezni, legyőzni a bánatot, megnyugtatni a fiát. De a gyerek nőtt, és vele együtt nőtt az ő ereje is.
Észrevétlenül teltek az évek. Olja felnőtt nővé vált — komollyá, önállóvá. A falusi asszonyok csodálkoztak: hogyan bírja egyedül a háztartást és a gyermeket? A férfiak pedig tisztelettel és irigységgel nézték: szép, de büszke, senkinek nem adott okot a közeledésre.
Makszim nem tűnt el az emlékeiből. Néha, éjjel, amikor Vovka aludt, eszébe jutott a fiú tréfája a vonaton, az a váratlan csók. Szíve megdobbant a gondolattól, hogy valahol ő él — és talán nem is sejti, hogy fia van.
Egy nyáron egyszer brigád érkezett a faluba — utat javítani. Köztük volt ő is. Megöregedve, lebarnulva, de a tekintete ugyanaz: élénk és merész. Azonnal észrevette őt.
— Olja? — mondta, mintha félne hinni a szemének.
Olja lába megrogyott. — Makszim…
Sokáig hallgatott, a kapunál játszó kisfiút figyelve. Szeme lassan megtelt felismeréssel.
— Ez… az én fiam?
Olja bólintott. — Te akkor még a címemet sem kérdezted. Én pedig… úgy döntöttem, jobb lesz egyedül.
Lépett egyet, majd még egyet. Tekintete már nem volt olyan, mint a vonaton: nem könnyelmű fiatalos, hanem komoly, súlyos, bűntudattal teli.
— Bocsáss meg. Kerestelek. Sokáig. De túl későn értettem meg, hogy a legfontosabbat veszítettem el.
Olja némán nézte. Két érzés harcolt benne: a régi sértettség és a hirtelen, éles remény.
— Nem tudom, képes leszek-e megbocsátani — suttogta. — De a fiúnak szüksége van apára.
Makszim letérdelt a kisfiú elé. — Szervusz, Vovka. Én Makszim vagyok. De ha akarod, hívhatsz apának.
A fiú szélesen mosolygott, mintha mindent megértett volna. És akkor Olja hosszú évek után először érezte: a múlt elenged.
Az élet új fordulatot vett. Nem volt könnyű: bizalmatlanság, könnyek, éjszakai beszélgetések. De együtt építették a jövőt. És egy napon Olja megértette: az anyja, aki egykor azt mondta „Te többé nem vagy a lányom”, tévedett. Mert ő a sors lánya. Az asszony, aki kiállta a próbát.
És most már anya. És feleség.
És a boldogság, amitől félve sem mert álmodni, mégis eljött — nem hirtelen, de örökre.
