Nyusa kilépett az előszoba folyosójára, hogy elkísérje szolgálatba induló gazdáját, Násztyát. Anasztaszija – fiatal nő, aki még nem töltötte be a harmincat – frizuráját igazgatva adott Nyusának néhány utolsó útmutatást:
– Ma lehet, hogy később jövök. A főnök telepakolt munkával. Száraz tápot már rászórtam, friss vizet is töltöttem. Pihenj, neked most ebben az állapotban jobb, ha többet pihensz. Ó, Nyusa, Nyusa…
Egy hónappal korábban, április elején talált rá az elhagyott, de barátságos cicára, aki a buszmegállóban várta őt. Igen, pontosan őt várta. A leszálló emberek közül Násztyát választotta ki: odalépett hozzá, a szemébe nézett és kérdőn nyávogott.
A kiscica szemei lenyűgözték. Úgy tűnt, mintha a lelke mélyére látna, és amit ott talált – tetszett neki. Engedve a pillanatnyi indulatnak, felemelte a földről, magához szorította, és vele együtt indult haza.
A lakás tulajdonosnőjének tiltása ellenére magánál tartotta. Megmosta, kigyógyította a náthából, és olyan meleg, kedves nevet adott neki, amilyen maga a cica is volt – Nyusa.
Nyusa szeretett az ablaknyílásban ülni, vagy onnan leugorva rövid időre kisétálni az udvarba, közel és nem sokáig, hogy a gazdi ne aggódjon. Násztya rendelt neki egy vékony nyakörvet, amelyre kis táblácskát erősített a felirattal: „Nyusa” és a saját telefonszámával – biztos, ami biztos.
– Az ablakot nyitva hagyom – legalább kiszellőzik a lakás. A friss levegő jót tesz neked.
Nyusa hamarosan fialni készült, utána pedig Násztya el akarta vinni ivartalaníttatni. Még egy gond a sok közül! Ha a lakás tulajdonosnője megtudja – biztosan kidobja! Ráadásul a munkahelyen is problémák adódtak, a magánéletéről pedig jobb volt nem is beszélni…
De amikor hazajött, mindig ott várta őt Nyusa. És az egész estét együtt töltötték. Együtt főzték meg a vacsorát, rendet raktak a lakásban, tévét néztek, vagy egyszerűen beszélgettek. Nyusával való társalgás elvette a stresszt és a fáradtságot – mintha egy jó barátnővel vagy az anyjával beszélt volna.
Amikor egyedül maradt, Nyusa figyelt magára. A kiscicák mozgolódtak a hasában. Már most szerette őket, és lehunyt szemmel, hangosan dorombolva nyugtatta meg a jövendő kicsinyeit.
Ám pihenésre nem volt idő – Nyusának még dolga akadt. Nehezen, de óvatosan kibújt az ablakon – szerencsére a lakás a földszinten volt –, és elindult megszokott útvonalán.
Elsőként a szomszédos lépcsőház egyik lakásához. Ott már várták – az ablak félig nyitva állt. Nyusa felugrott a párkányra, átcsusszant a résen és üdvözlőn nyávogott.
– Nyusenyka! Szervusz, drágaságom! – Az ágyon, az ablak mellett, fehér főkötőben feküdt egy idős asszony. – Gyere csak, kicsikém. Már hiányoztál.
Az öregasszony arrébb húzódott az ágyon, helyet szorítva a cicának. Nyusa letelepedett mellé, hunyorítva, halkan dorombolt. Nyávogva együttérzőn az idős asszony szemébe nézett, mintha azt kérdezné: „Hogy van az egészsége? Hogy érzi magát?”
– Ó, ne is kérdezd, Nyusenyka. Mintha semmim sem fájna, de erőm sincs. Szeretnék felkelni, körbejárni a szobákban, kimenni az utcára, de érzem, hogy még korai. A lányom a férjével egész nap dolgozik, nekem pedig annyira jólesne beszélgetni valakivel. Köszönöm, hogy te legalább nem feledkezel meg rólam, meglátogatsz…
Az idős asszony felült az ágyban, párnát tett a háta mögé, és hosszan mesélt Nyusának az életéről, a lányáról és vejéről, akik szívesen lennének vele, de a munkát nem hagyhatják ott. Olyan időket élünk – munka nélkül nem lehet megélni.
Végül, elfáradva, elszenderedett. Nyusa óvatosan átsétált az ágyon, és kimászott az ablakon…
Még egy lakás a földszinten, de a szomszédos házban. Az ablak félig nyitva, a nehéz függönyöket a szellő mozgatja.
– Hát itt is van Nyusa! – szólt az idős férfi, aki mankóval lépett az ablakhoz, félrehúzta a függönyt és beengedte a cicát. – Tejszínt tettem félre neked, kérsz?
Előkészített kis csészébe öntött a tejszínből, és nagy nehezen lehajolva a padlóra tette. Nyusának nemigen volt étvágya, de hogy ne bántsa meg a férfit, megkóstolta a finomságot, majd hálásan ráhunyorított.
– Neked, Nyusa, jó ember lelke van – simogatta őt a férfi. – Hiszen hamarosan kiscicáid lesznek, nehéz már neked az ablakon mászkálni, de tudod, hogy itt minden nap várunk, és te jössz. Köszönöm neked. Holnap már megpróbálok bottal járni. A törés összeforr, de a mankóval olyan nehéz! Két-három hét, és úgy fogok szaladni, mint mindenki más. Sőt, ráveszem a feleségemet, hogy szerezzünk egy ilyen okos és kedves cicát, mint te. Bár… ilyenből talán nincs több a világon…
Még egy látogatás hátra volt: a kislány a második emeleten. Hozzá csak a faágon keresztül lehetett feljutni, amely pont az erkélyéhez nyúlt. Ott ült már, várva Nyusát, a kerekesszékben.
Nyusa óvatosan végigment az ágon, felugrott az erkély korlátjára, majd onnan a kislány ölébe telepedett. A lány boldogan nevetett és gyöngéden simogatta mindennapi vendégét.
– Nyusyenka! Bárcsak nálunk maradnál örökre. Apa is szeretné, ha velünk élnél. Hamarosan befejezi a házat a város szélén, és mi oda költözünk. Olyan jó lenne, ha te is velünk jönnél! De apa azt mondja, hogy ez nem lehetséges, mert neked van gazdád, akit nagyon szeretsz. Ugyanúgy, ahogy én apát. Ő külön azért építi a házat, hogy nekem kényelmes legyen ott az élet. Lesznek rámpák, amelyeken magam is közlekedhetek, sőt egy lift is a második emeletre. A ház körül kert is lesz. De hogy ne maradjak egyedül, apa dajkát akar mellém fogadni. Én viszont nem akarok innen elmenni. Mert itt valaha az anyukám is élt… és még azért is, mert ott te nem tudnál engem meglátogatni…
Nyusa dorombolással vigasztalta a kislányt. Mancsával megsimította az arcocskáját, érdes nyelvével pedig megnyalta ujjacskáit…
És másnap reggel Nyusa nagy nehezen kikísérte Násztját a munkába, de már nem ment ki a sétára. Amikor a gazdája este hazatért, megható látvány fogadta: Nyusa a fekhelyén feküdt, és három aprócska kiscicát szoptatott. Zöld szemei gyengédséggel és büszkeséggel ragyogtak.
— Nézd csak, milyen gyerekeim vannak — dorombolta Nyusa, óvón magához szorítva a kicsiket. — Ugye, ők a legszebbek a világon?
Násztya, miközben a szőrös kis családot nézte, meghatódott a könnyeiig. Ekkor megszólalt a csengő dallama. A lány felvette a mobilját.
— Elnézést, hogy zavarok, — szólalt meg egy női hang a vonal másik végén. — Nyusával minden rendben van? Ma nem jött hozzám, és nagyon aggódtam. Honnan van önnél a nyakörve a telefonszámmal? Ó, hát önnél él? És már vannak kiscicái? Mennyi? Három? Istenem, micsoda öröm! Annyira boldog vagyok önökért és érte. Megengedné, hogy néha felhívjam és megkérdezzem, hogy van?
— Természetesen, hívjon bátran, — mosolyodott el Násztya. — Örömmel osztjuk majd meg a híreket.
— És még valami… — tette hozzá félénken a nő. — Ha eljön az ideje, nagyon szeretnék magamhoz venni egy kiscicát tőle. Biztos vagyok benne, hogy öröklik majd az anyjuk jóságát. És bevallom, Nyusa látogatásai nekem is sokat segítettek. Nemrég még alig keltem fel az ágyból, most pedig már az első lépéseimet is megteszem, ha titokban is a családom előtt…
Násztya bontotta a hívást, és szívében melegség gyúlt. Nyusa igazi orvosság volt az idős asszony számára.
Gyorsan elkészítette a vacsorát, a cicának pedig meleg tejet tett a tálkába, amikor újra megszólalt a telefon. Ezúttal férfihang hallatszott:
— Bocsásson meg a zavarásért, de ma Nyusa nem nézett be hozzám. Pedig minden nap el szokott jönni. Azt gondoltam, talán már megszülettek a kicsinyei? Három? Ó, ügyes! A sérülésem óta mellettem volt, amikor eltörtem a lábam és gipszben voltam. Ma még tejfölt is készítettem neki, de úgy látszik, magamnak kellett megennem. Nagyon szeretnék eljönni önökhöz és meglátogatni Nyusát a kicsinyeivel együtt. A feleségem is szeretne kiscicát, de csak Nyusától, ha ön megengedi.
Násztya nem tiltakozott, csak megkérte, hogy a látogatást halasszák hétvégére, hogy nyugodtan fogadhassa a vendégeket.
Mosolyogva nézett kedvencére:
— Te kis ravasz! Amíg én dolgoztam, te annyi barátot szereztél, és mindannyian imádnak téged!
Már meg sem lepődött, amikor harmadszor is megszólalt a telefon.
— Ön bizonyára Nyusa miatt telefonál? — találgatta Násztya. — Ma kiscicái születtek, ezért maradt otthon.
— Istenem, mennyire aggódtunk a lányommal! — sóhajtott fel a férfi a vonalban. — Neki lelki traumája van, és nem jár. De amikor Nyusa elkezdett hozzánk betérni, a kislányom mintha újjászületett volna. Mosolyog, tanul, még az orvosok is javulásról beszélnek. Most pedig azt kéri: eljöhetnénk most rögtön, hogy lássuk a kicsiket?
Násztya nem tudott nemet mondani. Megadta a címet, és pár perccel később az ablakból látta, amint a szomszédos lépcsőházból egy középkorú férfi óvatosan hozza ki karjában a kerekesszéket a kislánnyal, majd kitolja őt az udvarra…
Eltelt két hónap. Egy nap, előzetes telefon után, magas, vékony idős asszony érkezett Násztyához. Kora ellenére szemei vidám csillogással ragyogtak. Magához szorította Nyusát, játszott a kiscicákkal, majd kedvencét simogatva így szólt:
— Nyusyenka, megígérted, hogy nekem adod az egyik kislányodat. Hazaviszem őt, és ígérem, boldog lesz nálam.
Ekkor az egyik kiscica ügyet sem vetve a beszélgetésre, karmocskáival belekapaszkodott az öregasszony harisnyájába és elindult felfelé. Az asszony boldogan felnevetett és felkapta a kicsit a kezébe. A boldog nő úgy távozott, hogy majdnem összeütközött az ajtóban egy házaspárral, akik a nekik ígért kiscicáért jöttek.
Most már csak az utolsó kicsi maradt — Nyusa pontos mása. A cica nyilvánvalóan nem akarta őt elengedni: mancsával takarta, magához szorította.
Ez a kiscica Olenykáé lett volna. Az elmúlt két hónapban Násztya szoros barátságot kötött a kislánnyal: Nyusával együtt minden nap meglátogatták őt. Olenyka türelmetlenül várta a találkozásokat, simogatta a cicát, titkait osztotta meg Násztyával, és zavarba jött, amikor az apja, Alekszandr is megjelent.
Násztya minden alkalommal izgalmat érzett a férfi közelségében, és most, amikor belépett a lakásba, a szíve hevesebben vert.
— A kiscicáért jöttek? — kérdezte. — De miért Olenyka nélkül?
— Nemcsak a kiscicáért, Násztya — ejtette ki először ilyen lágyan a nevét Alekszandr. — Hamarosan beköltözünk az új házunkba, és azt szeretnénk, ha te Nyusával és a kicsivel velünk lennél. Olya arról álmodik, hogy mamának szólíthasson téged. Én pedig…
Elővette zsebéből a kis dobozkát és kinyitotta. Bársony párnácskán aranygyűrű csillogott.
Násztya alig tudta elfojtani hangjában a remegést:
— Így kérik meg egy nő kezét?
— Ó, valóban! — kapott észbe Alekszandr, és térdre ereszkedett.
