Karapuz minden nap az arcát a falhoz szorította… Amikor végre megszólalt, a szülő majdnem elvesztette az eszméletét.
A reggeli nap első sugarai aranyszínű fényt vontak a párna szélére, amelyen a kis Bogdán aludt. Lélegzete egyenletes és békés volt, keze a puha pléd szélét markolta. Arszenyij, az apja, az ajtóban állt, és szívét csendes, mély boldogság töltötte el. Figyelte, ahogy a fiú szempillái megremegnek, mintha valami édes álom utolsó visszhangjai érintették volna. Úgy tűnt, ez a nap, akárcsak az összes korábbi, csupán fényt és nyugalmat ígér.
Először egy órával az ébredés után történt. Bogdán, aki még az imént színes kockákkal játszott, hirtelen megmerevedett. Tekintete, amely általában tiszta és apjára szegeződő volt, elhomályosult, valahová a semmibe révedt. Lassan, szinte ünnepélyesen a szoba legtávolabbi sarkába kúszott, oda, ahol a falak derékszögben találkoztak, és egész apró testével nekifeszülve bújt oda. Arcát a hűvös tapétához szorította, szemét lehunyta. Arszenyij ekkor látta ezt először, és elmosolyodott. „Hát ilyen egy felfedező – új módját találta meg a világ megismerésének” – gondolta melegen. Még a telefonját is elővette, hogy megörökítse ezt a megható, kissé mulatságos pillanatot, és elküldte nővérének. „A mi kis gondolkodónk újra mély elmélkedésbe merült” – írta a kép alá.
De amikor a harmadik napon a jelenet félelmetes pontossággal ismétlődött, a mosoly eltűnt az arcáról. Ez már nem tűnt ártalmatlan gyermeki szeszélynek. Minden órában, mintha valami titkos belső menetrend hajtaná, Bogdán abbahagyott minden tevékenységet: elfordult az apjától, a játékoktól, az egész világtól, és lassan, megállíthatatlanul ugyanahhoz a sarokhoz indult. Nem sírt, nem nevetett, nem próbált megszólalni. Csak állt ott, arcát a falnak nyomva, elmerülve egy teljes, fojtogató csendben. Néha ez csak egy percig tartott, néha hosszabban, míg Arszenyij – szívében nyugtalan szorítással – oda nem lépett, és ki nem ragadta ebből a furcsa állapotból.
A kezdetben könnyű, reggeli ködként lebegő aggodalom lassan sűrű, nyomasztó csomóvá vált. Arszenyij egyedül nevelte a fiát. Felesége, Veronika, fiuk születésének napján halt meg. Azóta egész élete, minden gondolata ennek a törékeny lénynek volt szentelve. Ő maga építész volt, a rend és a logika embere, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindent kiszámít és irányít. De ezt hogyan lehet irányítani? Hogyan lehet logikusan megmagyarázni egy gyermek vonzódását a hideg, élettelen falhoz?
Átvirrasztott éjszakákat töltött a számítógép előtt, kétségbeesett kereséseket gépelve: „Kisgyerek a fal felé fordul”, „Gyerek elfordul az emberektől”, „Furcsa viselkedés egyéves gyermeknél”. Az internet válaszai jeges félelemmel töltötték el: „Az autizmus spektrumzavar lehetséges korai jelei”, „Reakció rejtett pszichológiai traumára”, „Az érzelmi kapcsolat zavara”. A körzeti gyermekorvos, akinél Arszenyij időpontot foglalt, figyelmesen végighallgatta, de végül csak széttárta a karját.
– Tudja, a gyerekek olyanok, mint a kis űrlények. Talán egyszerűen tetszik neki a hűvös felület tapintása? Vagy így nyugtatja meg az idegrendszerét? Lehet, hogy ez csak egy átmeneti fejlődési szakasz, ami hamarosan magától elmúlik.
De Arszenyij érezte – ez nem egy szakasz. Ebben a néma, makacs vonzódásban a sarokhoz volt valami túlságosan tudatos, túl személyes, túl szenvedéssel átitatott. Ez nem játék volt. Ez rituálé volt.
Egy nap, amikor a szokásosnál korábban ért haza a munkából, ugyanebben a pózban találta a fiát. Bogdán a sarokban állt, tenyerét szorosan a vidám állatmintás tapétára tapasztva, homlokát a falnak nyomva. A fiú testtartásából olyan összpontosított elmerülés sugárzott, hogy Arszenyij lélegzete is elakadt. Halkan odalépett, leguggolt mellé, anélkül hogy megérintette volna.
– Kisfiam… – suttogta, hangja megremegett. – Miért csinálod ezt? Mit látsz ott?
Válasz persze nem érkezett. De Arszenyijnek úgy tűnt, mintha a gyerek lélegzete egy pillanatra megakadt volna, mintha valami túl hatalmasat és nehezet próbálna a piciny testében bent tartani.
Néhány nappal később Arszenyij megdöbbenve vette észre még egy részletet. Bogdán mindig ugyanazt a sarkot választotta. Egyik másik sem érdekelte. Mintha az a négyzetméternyi tér lett volna a legfontosabb számára. Arszenyij félrehúzta a komódot, amely a fal egy részét takarta, és alaposan megvizsgálta a felületet. Ellenőrizte a tapétát, kereste a foltokat, a repedéseket, a penész nyomát, a rést, ahonnan huzat jöhetett volna. Semmi gyanúsat nem talált. Mégis, valamiért a levegő abban a sarokban sűrűbbnek és hidegebbnek tűnt, mint a szoba többi részében. Ettől a perctől kezdve Arszenyij nyugodt álma végleg elszállt.
Éjjeleit a gyerekággyal szemben álló karosszékben töltötte, ölén a laptop, mintha dolgozna, valójában azonban egy pillanatra sem vette le a szemét Bogdánról. A legfurcsább az volt, hogy alvás közben a fiú soha nem mutatott nyugtalanságot. Nyugodtan aludt, álmai, úgy tűnt, békések voltak. Csak nappal húzta a falhoz valami. Csak akkor, amikor az apja egy pillanatra elfordult vagy kiment a szobából.
Aztán eljött az az éjszaka, amikor felhangzott a sikoly. Mély éjjel volt, a digitális óra piros számai 2:14-et mutattak. A csendet nem egyszerű sírás, hanem éles, eszeveszett, rémült ordítás szaggatta szét, amely a bébiőrön keresztül jutott el hozzá. Arszenyij kirántotta magát az ágyból, szíve a torkában kalapált. Berohant a gyerekszobába – és megtorpant. Bogdán ismét a sarokban állt, de ezúttal apró teste teljesen megfeszült, kis öklöcskéi görcsösen szorultak és lazultak, egész lényét hangtalan remegés rázta. Arszenyij odaugrott, karjába kapta és szorosan magához ölelte.
– Minden rendben, kisfiam, apa itt van, apa veled van, minden rendben… – suttogta.
De Bogdán nem nyugodott meg. Ellenkezőleg: feszítette magát, ujjacskái apja pizsamájába kapaszkodtak – nem vigaszt keresve, hanem mintha taszítani, kiszabadulni akarna, vissza a falhoz. Sikolya egyre hangosabb és kétségbeesettebb lett. Azon az éjjelen Arszenyij először sírt hosszú évek óta. A földön ülve, karjában az őrjöngő fiút szorongatva megértette – ez nem szeszély, nem betegség a megszokott értelemben. Ez valami más. Valami nagyon, nagyon komoly.
A nap első sugarainál felhívta azt a számot, amelyet már egy hete elmentett, de eddig nem volt ereje tárcsázni. Egy gyermekpszichológus számát.
– Tudom, hogy furcsán hangozhat – rekedt a hangja a virrasztástól –, de biztos vagyok benne, hogy a fiam próbál nekem valamit közölni. És higgye el, amit mondani akar, az a lelkem mélyéig rémisztő.
Másnap megjelent a lakásukban Levina doktornő. Nyugodt nő volt, lágy, figyelmes tekintettel. Lassan, türelmesen játszott Bogdánnal, csendes, dallamos hangon beszélt hozzá, figyelve minden reakcióját. És akkor a kisfiú, mintha a pillanatát várta volna, felállt még bizonytalan lábacskáira, és ugyanazzal a megszokott járással a sarok felé indult. A falhoz simult, vállai elernyedtek. Levina doktornő arca komoly lett.
– Arszenyij – mondta halkan, félrevonva őt. – Kérem, válaszoljon teljes őszinteséggel. Rajta kívül, miután a felesége elhunyt, élt-e állandóan valaki más ebben a lakásban? Dajkák, rokonok?
– Nem, senki – rázta a fejét Arszenyij. – Csak bébiszitterek, akiket nappalra fogadtam. De egyik sem maradt néhány hétnél tovább. Bogdán az első perctől fogva szüntelen sírással fogadta őket. Végül ők maguk mondtak fel.
A doktornő bólintott, eltöprengve a hallottakon, majd megkérte, hogy hagyja vele kettesben a fiút tizenöt percre. Arszenyijben pánik tört fel. Sosem hagyta a gyereket idegenekkel. De a pszichológus szemében nem puszta szakmai érdeklődést, hanem őszinte segíteni akarást látott. Beleegyezett.
Kiment a folyosóra, és az ajtó üvegén keresztül figyelt. Bogdán nem sírt. Csak ült a padlón, majd újra a falhoz ment. És akkor Arszenyij meglátta, hogy a fia ajka mozogni kezd. Előbb csak összefüggéstelen hangok jöttek, aztán szótagok, végül – ami a vérét jéggé dermesztette – tisztán kivehető szavak.
Amikor Levina doktornő kijött hozzá, arca sápadt volt.
– Azt mondta… nagyon tisztán kimondta: „Nem akarom, hogy visszajöjjön.”
– Micsoda? – Arszenyij úgy érezte, mintha kicsúszott volna a talaj a lába alól. – De hiszen ő… ő eddig csak különálló szavakat mondott! „Mama”, „papa”, „adj”…
– Teljesen biztos vagyok benne. Pontosan ezt mondta.
Visszatértek a szobába. Bogdán a padlón ült, háttal nekik, testtartása a legmélyebb levertséget tükrözte. Arszenyij odalépett, letérdelt elé, és próbálta elkapni a tekintetét.
– Napocskám… Kit nem akarsz látni? Kinek nem szabad visszatérnie?
A kisfiú lassan, nagyon lassan elfordította a fejét. Óriási, kék szemei könnyekkel teltek meg. Egyenesen az apjára nézett, és remegő, könnyektől nedves ajka három, lélekfagyasztó szót préselt ki magából:
– A néni a falból.
Arszenyij lélegzete elakadt. Gyermeke, aki alig kezdte elsajátítani az emberi beszédet, olyasmit mondott, ami egyszerűen nem létezhetett a tudatában. Ezekből a szavakból síri hideg áradt.
Levina doktornő megszorította a kezét.
– Ez lehet egy nagyon erős trauma visszhangja. Valós emlék, amelyet a pszichéje képtelen feldolgozni. Ön említette, hogy a bébiszitterek gyakran váltották egymást…
– Igen – felelte tompán Arszenyij, miközben egy kép bukkant fel emlékezetében. – Volt egy… Marinának hívták. Mindössze egy hétig dolgozott nálunk. Abban a hétben Bogdán szinte teljesen abbahagyta az evést és az alvást, állandóan sírt…
Elővették a házi megfigyelőkamera archív felvételeit, amely általában a játéksarokra irányult. Megtalálták a keresett dátumot. A képernyőn egy magas, vékony nő jelent meg, sötét pulóverben. Mozdulatai lassúak, sőt túlzottan lassúak voltak, arca furcsán kifejezéstelen maradt. Bogdán a szőnyegen ült, kockákat rakosgatva. De amint a nő közelebb lépett, a kisfiú azonnal elnémult, teste megfeszült, majd gyorsan, szinte pánikszerűen a sarokba kúszott, és a falnak simult. A nő nem próbálta megvigasztalni vagy szóra bírni. Csak állt és nézte a gyermek görnyedt hátát. Ajkán vékony, alig észrevehető mosoly játszott.
Arszenyij nézte a felvételt, és rosszul lett. Arcát a kezébe temette, próbálta visszanyelni a torkát fojtogató gombócot. A későbbi hívások a közvetítő ügynökséghez csak megerősítették a legrosszabb sejtést. Marina hamis papírokkal dolgozott. A megadott telefonszám már nem működött. További keresés nem vezetett sehova.
Másnap éjjel Arszenyij, képtelen legyőzni a ránehezedő rettegést, átvitte fia kiságyát a saját hálószobájába. Hosszú hetek óta először Bogdán gyorsan és nyugodtan elaludt, lélegzete egyenletes volt. De hajnali 3 óra 7 perckor Arszenyij furcsa ürességérzésre és halk, alig hallható suttogásra riadt fel. Könyökére támaszkodva felült – a kiságy üres volt.
Jeges rémület hasított belé, mintha késsel döfték volna meg. Felugrott, kirohant a folyosóra. Bogdán ott állt, pizsamában, mezítláb, ismét arccal a fal felé fordulva.
– Bogdán! – kiáltotta, odarohanva hozzá.
A kisfiú felé fordult. Arcát néma rémület torzította, ajkai kétségbeesetten remegtek.
– Ő… ő visszajött…
Abban a pillanatban a gyerekszobából tompa, hatalmas dörrenés hallatszott, mintha valami nehéz tárggyal vágtak volna neki teljes erőből. Arszenyij, remegő fiát szorosan tartva, az ajtóhoz rohant. Felkapcsolta a villanyt. A falon, éppen abban az átkozott sarokban, friss, mély karcolások éktelenkedtek, mintha hatalmas, vasból készült karmok szántották volna végig a tapétát. A levegő jéghideggé vált, a csontokig hatoló fagyossággal. Arszenyij gondolkodás nélkül megragadta a takarót, beletekerte fiát, és kivitte a lakásból. Az éjszakát a kocsiban töltötték, a környék legforgalmasabb helyén parkolva.
Másnap, mintha minden poklon átvergődött volna, Arszenyij felkeresett és elhívott egy nőt, akit ismerősei ajánlottak. Tatyjánának hívták, és olyan dolgokkal foglalkozott, amelyekre nem volt hétköznapi magyarázat. Nem volt sem látnok, sem boszorkány; ő maga „tisztítónak” nevezte magát. Tatyjána némán, lassan végigsétált a lakáson. A gyerekszobában megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
– Van itt valami – mondta halkan. – Valami régi és nagyon kellemetlen. Nem itt él… hanem figyel.
– Engem? – kérdezte rekedten Arszenyij.
– Nem – rázta meg a fejét a nő, és tekintete tele volt szánalommal. – A gyereket figyelte.
A nő elővett a táskájából egy furcsa szerkezetet, amely leginkább egy sokmutatós iránytűre emlékeztetett. Amikor a végzetes sarokhoz emelte, az egyik mutató őrült forgásba kezdett, meg-megállt, majd újra vadul megindult. Ezután Tatyjána meggyújtott néhány viaszos gyertyát, elhelyezte őket a szoba peremén, és énekszerűen olvasni kezdett valamit – régieset, ismeretlent. Arszenyij, aki az ajtóban állt Bogdánnal a karjában, nem értette a szavakat, de érezte, ahogy a nehéz, nyomasztó légkör lassan, apránként oszlani kezd a szobában.
Azon az éjjelen Bogdán először sok hét után nem ment a falhoz. A kisautóival játszott, mászott a padlón, sőt még nevetett is, amikor apja a magasba dobta. Napok múltak, majd hetek. A gyerekszoba sarka üres maradt. A napfény mintha fényesebb lett volna, a levegő a lakásban könnyebb és frissebb. A súly, amely eddig a vállukat nyomta, lassan eltűnt.
Egy reggel Arszenyij a konyhában készítette a reggelit. Friss palacsintadarabkákkal etette fiát lekvárral. Bogdán nevetett, arcát édes eperdzsem borította, és vidáman tapsolt a kezével. Arszenyij nézte őt, és sebzett, fáradt szívében hosszú idő óta először újra remény lobbant.
– Finom, kisfiam? Ízlenek apának a palacsintái? – kérdezte mosolyogva.
De a kisfiú hirtelen abbahagyta a nevetést. Tekintete komollyá vált, ujjacskájával a folyosó felé mutatott, arra, ahol a gyerekszoba volt. Arszenyij mozdulatlanná dermedt, igyekezett nem elárulni belső pánikját. Gyengéden megfogta a kicsi kezét, magához húzta, és szorosan átölelte. Bogdán nem ellenkezett. Csak letette fejét apja vállára, lélegzete nyugodt és egyenletes maradt.
A hetek hónapokká váltak. A lakásban csend és béke uralkodott. Nem volt több falhoz állás, nem voltak éjjeli suttogások, nem jelentek meg újabb karcolások. Bogdán második születésnapján Arszenyij két apró gyertyát gyújtott a tortán. Nézte fia ragyogó arcát, tiszta, világos szemeit, és halkan suttogott – hozzá beszélt, de inkább saját magához:
– Nem tudom, mi volt ez, kisfiam. Talán sosem fogom megérteni. De egy dolgot tudok, és ez az ismeret erősebb bármilyen félelemnél: most már biztonságban vagy. Mindig melletted leszek.
Bogdán boldogan tapsolt, miközben elfújta a gyertyákat, és Arszenyij, nézve őt, fogadalmat tett magának – mindig, élete végéig figyelni fog nemcsak a szavakra, amelyeket gyermeke kimond, hanem arra is, amit elhallgat. Mert néha éppen ez a csend, ez a hangtalan lélekkiáltás a világ legfontosabb üzenete.
