Anna Viktorovna élete, akit az egész Dubrovka falucska csak Anya néniként ismert, nyugdíjba vonulása után sem állt meg — csak más ritmusra váltott, a sebes menetelésből egyenletes, de lankadatlan mozgássá alakult. Napja a hajnal első sugarával kezdődött, amelyek bearanyozták a kis, de otthonos házikó fagyos ablakait a falu szélén. És ekkor ébredt fel az ő birodalma: a tágas ólban serényen kotkodácsoltak a tyúkok, fontoskodva billegettek a hófehér kacsák, és vidám bégetéssel töltötte meg a levegőt Maruszka, a kecske, aki reggeli csemegéjét követelte.
Anna Viktorovna kezei, melyeket a hosszú évek munkája kérgessé tett, de amelyek még mindig ügyesek és erősek voltak, mindenhez értettek: sütni, mosni, kapálni az uborkát és a paradicsomot. Lánya, Ljudocska messze élt, a nagyvárosban, két unokájával, és Anya néni minden szeretete, minden fel nem használt gyengédsége befőttesüvegekben, lekváros csomagokban, hosszú téli estéken kötött meleg gyapjúzoknikban és ropogós bankjegyekben testesült meg, amelyeket meghatott ünnepélyességgel csúsztatott a képeslapokba szeptember elsején és újévkor. Ezek a pénzek, amelyeket a szerény nyugdíjból csípett le, számára nem puszta papírdarabok voltak, hanem híd, amely összekötötte őt a drága fiúkkal, egyfajta lehetőség arra, hogy így is része legyen az életüknek.
De az évek, könyörtelenül és megállíthatatlanul, megtették a magukét. Először alig észrevehetően, majd mind erősebben. A háta árulón kezdett sajogni a hosszú kapálások után, a lábai pedig, amelyek egykor engedelmesek és erősek voltak, most minden buckára, minden lejtőre fájdalmasan reagáltak. Az út a falu egyetlen boltjáig igazi expedícióvá vált, a nehéz bevásárlószatyor pedig elviselhetetlen tehernek bizonyult. Az állatállományát is csökkentenie kellett — majd megszakadt a szíve, amikor az utolsó kacsákat a szomszédnak adta. Anna Viktorovna világa, amely egykor nagy és tennivalókkal teli volt, összeszűkült a kiskertjére. A szemében csendes szomorúság és tehetetlenség telepedett meg.
Éppen ekkor jött régi barátja és szomszédja, az afgán veterán, Ignat Zahárovics, mesteri kezű és aranyszívű ember, egy ajánlattal, amely először teljes képtelenségnek tűnt számára.
— Anna, ne gyalogolj annyit — mondta egy nap, amikor látta, hogy görnyedten vánszorog a buszmegállótól. — Bicikli kell neked. Kerekeken gyorsabban suhansz, és a terhet is könnyebb vinni.
Ő csak legyintett: „Ugyan már, Ignat, az én koromban biciklire ülni? Ne nevettessük az embereket!” De a gondolat, amely egyszer elvetődött, gyökeret vert. És nem sokkal később, több nyugdíjat félretéve, Anya néni hazahozott a járási központból egy újszerűen csillogó, nem drága, de olyannyira vágyott kerékpárt. Ez lett az ő személyes áttörése, a szárnyai. Az első utak nehezen mentek — remegtek a térdei, kapkodta a levegőt. De a makacs öregasszony nem adta fel. És aztán csoda történt: újra érezte a szelet ősz hajában, a mozgás könnyedségét és szabadságát. Ismét el tudott jutni a postára, a boltba, a folyópartra, hogy gyönyörködjön a naplementében. A csomagtartóra ügyesen erősítette a szatyrokat, a kormányon pedig vidáman himbálódzott egy fonott kosár apróságoknak. A „vasparipa”, ahogy tréfásan nevezte, visszaadott neki egy darabka függetlenséget, és a szeme ismét örömtől ragyogott.
Egy szép szeptemberi napon, ahogy mindig, megállt „Mihailics boltja” előtt a „barátjával”. Úgy gondolta, csak öt percre megy be, és nincs értelme a zárral bajlódni, így egyszerűen a tornácnak támasztotta a biciklit. Vett friss, még meleg kenyeret, egy csomag vajat, és mosolyogva kilépett az utcára.
A bicikli eltűnt.
Először nem hitt a szemének. Azt hitte, eltévesztette az ajtót. Körbenézett — üres volt a tér. Egy éles, jeges tű szúrt közvetlenül a szívébe.
— Fiúk? — remegett meg a hangja. — Nem láttátok, itt állt egy bicikli? Kék volt, kosárral.
A járókelők csak vállat vontak, sietve mentek a dolgukra. A tolvaj, ügyes és lelketlen, feloldódott a déli hőségben, mintha soha nem is létezett volna.
Az út hazafelé végtelennek tűnt. A kenyér a hóna alatt ólomsúlyként nyomta. Könnyek patakzottak végig ráncos arcán, nem szégyenletesek, hanem keserűek, égetőek, letörölve minden nyomát a valaha volt örömnek. Nem a vasat és a kerekeket siratta, hanem az ellopott darabkáját az újonnan talált boldogságának, szabadságának, a mozgás jogának. Hogy emelhette valaki a kezét arra az apró, mégis oly szükséges örömre?
A kapunál összetalálkozott Ignat Zahároviccsal. Ő rögtön mindent megért abból, ahogy Anya nénike könnyező arccal, üresen, erőtlenül lógó kezekkel állt.
— Annuska… Uramisten, tényleg ellopták? — hangjában valódi fájdalom csengett. — Hát hogy lehet ez… Nappal! Ej, kár, hogy őrizetlenül hagytad, sajnos akadnak rossz emberek elég. Ej, te balga öreglány…
Ő csak tehetetlenül bólintott, kendője sarkával törölve arcát.
— Azt gondoltam… csak egy percre… — szipogta. — Korábban soha semmi nem tűnt el… Újat venni már nem tudok, nincs miből. És Ljudocsának sem mondom, szégyen. Nem vigyáztam rá.
Ignat Zahárovics apai szigorral nézett rá, és valami szilárd, eltökélt villant a szemében.
— Ne sírj, jó? A könnyek nem segítenek. Várj csak, öreglány, még megvívjuk. Kitalálunk valamit.
Eltelt egy hét. Szürke, komor hét, amelyben ismét nem volt helye a hosszabb utaknak. Anna Viktorovna belenyugodott a veszteségbe, visszasüllyedve a megszokott rutinba. Amikor hirtelen erőteljes kopogás hallatszott az ablaküvegen. Félrehúzta a függönyt, és a virágoskertben ott állt mosolyogva Ignat Zahárovics.
Kiment a tornácra — és elámult, megdermedve a helyén.
A kapujánál bicikli állt. De nem az, fényes és lélektelen. Ez más volt. Öreg „Ural”, masszív, kissé szögletes vázzal, amelyet valaki gondosan, szeretettel festett sötétzöld, „katonai” színre. A kormányhoz új, kényelmes ülés került, az első kerék fölött pedig kosár helyett egy gondosan, erős drótból hegesztett rakfelület díszelgett. Egészében árasztotta a történetet, a megbízhatóságot és azt a különös, elpusztíthatatlan jóságot.
Ignat Zahárovics arcát teljes szélességében beborította a mosoly, kacsintott:
— Nos, Annuska, készen állsz átszállni az új technikára? Vagy nincs hozzá bátorságod?
— Ignat… drága… Mi ez? — suttogta hitetlenkedve. — Honnan van? A tiéd?
— Nem — válaszolta színlelt szigorral. — A szomszéd faluban egy öregasszonytól raboltam el, csak neked. — Nem bírta, felnevetett. — Persze hogy az enyém! A garázsban porosodott, ereklye. Én… hát, kicsit életre keltettem. A láncot meghúztam, a csapágyakat megkentem, a kerekeket felfújtam. És látod, ráhegesztettem a rakfelületet — akár egy zsák krumplit is vihetsz rajta! Na, hogy tetszik? Elfogadod?
Anna Viktorovna némán odalépett a biciklihez, megérintette a hűvös, sima festést a vázon, végigsimította a rugalmas gumiabroncsot. És ismét sírni kezdett. De ezek már egészen más könnyek voltak — csendesek, melegek, hálásak, amelyek nyomán libabőr futott végig a testén és elszorult a torka.
— Hogy fogom ezt neked meghálálni, Ignat? Én… én majd a nyugdíjamból lassanként visszaadom… Isten bizony, kifizetem!
— Ugyan, hagyd csak — vágta el, és hangja hirtelen bársonyos és zavart lett. — A garázsban rohadjon? Ennek mennie kell, hasznát kell venni. Nekem nincs rá szükségem. Én a „Moszkviccsal” zümmögök, mint a dongó. Szóval ne húzódozz, fogadd el. Hiszen szomszédok vagyunk. Ez így emberséges.
Megmutatta neki, hogyan kell használni a masszív, de kényelmes láncos lakatot, hogy többé semmilyen gazember ne merészeljen a járművére törni. Saját maga állította be az ülés magasságát az asszony termetéhez. És amikor Anya nénike, kissé félve, újra nyeregbe ült és lassan elindult az utcán, arcán ismét könnyek folytak, de most ezek megtisztító, emberekbe vetett hitet hozó könnyek voltak.
Attól kezdve gyakran lehetett látni Dubrovka faluban a megható képet: egy apró, sovány öregasszony magabiztosan hajtja a zöld „Uralt”, míg háza ablakából egy ősz férfi figyeli, régi, kitüntetésekkel díszített vattakabátban. És minden alkalommal, amikor elhaladt mellette, lefékezett és kiáltott:
— Ignat Zahárycs! Megyek a boltba! Kell valamit hozni?
Ő pedig úgy tett, mintha eltűnődne, aztán kintebb hajolt az ablakon és válaszolt:
— Úgy néz ki, minden megvan, menj csak, öreglány! Csak le ne száguldj a dombról, te bolond! Ez itt nem versenypálya!
És tekintete csendes, világos megelégedéssel követte, míg el nem tűnt a kanyarban. Ő pedig hajtott előre, érezve maga alatt nemcsak az öreg kerekek biztos támaszát, hanem valami sokkal fontosabbat is — az önzetlen, igazi emberi jóságot, amely, mint kiderült, még mindig képes valódi csodákat tenni.
