– Istenem… – suttogta, miközben előhúzott egy megkezdett csomag óvszert és egy tubus ajakfényt.
A szíve őrült iramban vert. Marina szorosan markolta a talált tárgyakat, érezve, ahogy a hányinger a torkáig emelkedik.
Idegesen dobolt ujjaival az asztalon, tekintetét a telefon képernyőjére szegezve. Szergej ismét késve jött haza a munkából. Harmadszor egy héten. Marina felsóhajtott, majd tárcsázta a barátnőjét.
– Szia, Len. Figyelj, beszélnem kell veled. Át tudsz jönni?
Fél órával később már a konyhaasztalnál ültek, Marina könnyekkel küszködve mesélte a gyanúját.
– Érted, olyan távolságtartó lett. Folyton túlórázik, a telefonját bújja.
És tegnap… tegnap hosszú, világos hajszálat találtam az ingében. Nekem sötét a hajam, tudod jól.
Lena szorosan összezárt ajkakkal hallgatta, majd halkan megszólalt:
– Marin, ezt már rég el akartam mondani… Láttam Szergejt egy szőkével. A ti autótokkal vitte haza.
– Mi?! És te hallgattál? – Marina felugrott, feldöntve a csészét.
– Bocsáss meg, féltem, hogy nem hiszel nekem. Nem akartam kockáztatni a barátságunkat.
– És most mit tegyek? – roskadt vissza a székre Marina kétségbeesetten.
Lena lassan forgatta a kezében a kanalat.
– Tudod, a helyedben bizonyítékot keresnék. Biztos találsz valamit az autóban. De Szergejnek addig ne szólj, rendben?
Másnap, amikor Szergej elment dolgozni, Marina elszántan indult a garázsba. Remegett a keze, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Nyugalom… – suttogta, és módszeresen kezdett kutatni a kocsiban.
A kesztyűtartó, az ajtózsebek, az ülések alatti részek – mindent átvizsgált.
Semmi.
Már feladta volna, amikor a tekintete megakadt az ülés és a középkonzol közötti szűk résen.
– Istenem… – szinte fuldokolva húzta elő onnan a megkezdett óvszeres csomagot és a szájfényt.
A szíve majd kiugrott a helyéről. Marina görcsösen szorította a kezében a bizonyítékokat, miközben a gyomra felfordult. Most már muszáj lesz beszélni Szergejjel – ebből nem menekülhet.
Este, amikor Marina már kész volt férjét számon kérni, csöngettek. Az ajtóban a postás állt egy távirattal.
„Marinka, szervusz. Nem tudom, hogyan mondjam… Fél éve meghalt apád. Hagyott végrendeletet – rád írt a ház egy részét. Gyere el, meg kell oldani az örökségi ügyeket. – Valya néni.”
Marina lassan leült a kanapéra, nem hitt a szemének. Az apa, akit gyerekkora óta nem látott, ilyen módon adott életjelet magáról.
– Mi történt? – kérdezte Szergej, belépve a konyhába.
– Azonnal el kell utaznom – suttogta Marina, a kezében gyűrve a táviratot.
A vonat egyenletes kattogással haladt, Marina pedig nem tudott elaludni. Gondolatai kuszán kavarogtak:
„Apám meghalt… A ház egy része… Szergej megcsal?…”
A kisváros nyirkos széllel és szürke éggel fogadta. Valya néni, megöregedve, de ugyanolyan zajosan, az ajtóból zúdította rá a szavakat:
– Marinka! Te jó ég, felnőtt nő lettél! Mindig találgattam, eljössz-e még valaha…
– Valya néni, – szakította félbe Marina, – mesélj apáról. Hogyan élt ezekben az években?
A beszélgetés késő estig tartott. Marina mohón itt minden szót, próbálta a múlt darabkáiból összeállítani a képet.
„Miért nem próbált soha kapcsolatba lépni velem?” – erre a kérdésre nem kapott választ.
Otthon Szergej egy hatalmas csokor pünkösdi rózsával várta.
– Milyen volt az út? – kérdezte, és megcsókolta a felesége arcát.
– Elment – morogta Marina, elhúzódva tőle.
Az aftershave illata valamiért idegennek és kellemetlennek tűnt.
Másnap Marina nem bírta tovább, és felhívta Lenát.
– Figyelj, nem tudom, mit tegyek – hadarta, amint barátnője felvette a telefont. – Szergej olyan gondoskodó, én meg… még csak magyarázkodni sem engedtem neki!
– Állj meg egy pillanatra – vágott közbe Lena. – Szépen sorjában. Beszéltél vele arról, amit találtál?
– Nem – sóhajtott Marina. – Gyáva vagyok, ugye?
– Ne mondj butaságot – vágta rá Lena. – Inkább mondd, mi van az örökséggel?
– Eladtam a házrészemet – felelte Marina. – Tudod, annyi emlék köt oda… Nem tudnék ott élni.
– És a pénz? – kérdezte Lena, a hangjában furcsa feszültséggel.
– Hát, még gondolkodom, mire költsem – vont vállat Marina. – Talán felújításra? Vagy vennék egy utat? Ránk férne a nyaralás…
– Vagy esetleg… – Lena elhallgatott egy pillanatra. – Esetleg eltehetnéd őket? Tudod, biztos, ami biztos.
Marina összevonta a szemöldökét:
– Hogy érted ezt?
– Hát, ki tudja… – hadarta Lena. – Mi van, ha Szergej tényleg… Tudod. Szükséged lehet egy biztonsági tartalékra.
Marina sokáig rágódott barátnője tanácsán. Egyrészt nem akart semmit eltitkolni a férje elől. Másrészt a kocsiban talált dolgok nem hagyták nyugodni.
„Mi van, ha Lenának igaza van?” – töprengett idegesen fel-alá járkálva. – „Ha Szergej valóban megcsal? Akkor ez a pénz lehet a menekülő útvonal.”
Végül elszánta magát. Elővette a szekrény rejtekéből a pénzzel teli borítékot. A keze enyhén remegett, miközben a táskájába tette.
„Ez csak óvatosság” – győzködte magát.
A táska pántját babrálva állt az előszobában. „Elviszem Lenához, és azonnal visszahozom” – ismételgette, de még mindig nem volt bátorsága kilépni az ajtón.
– Hova készülsz? – hallotta hirtelen Szergej hangját, amitől összerezzent.
– Én… Lenához – nyögte ki Marina, kerülve a tekintetét.
– Már megint hozzá? – a férj hangjában irritáció csengett. – Figyelj, talán elég a szaladgálásból. Beszéljünk inkább.
A férfi a táskáért nyúlt, Marina pedig ösztönösen hátraugrott. A táska a földre esett, tartalma pedig szétszóródott.
– Mi a f…? – Szergej lehajolt, és felvette az ismerős óvszeres dobozt meg a szájfényt. – Ez meg micsoda?
Marina érezte, hogy gombóc szorul a torkába.
– Te nem tudod? – kiáltotta. – A te autódban találtam ezt!
Szergej arca elsápadt.
– Az én autómban? De… – elakadt a szava. – Várj csak, te átkutattad a kocsimat?
– Igen! – Marina már nem bírta visszatartani a könnyeit. – Mert megcsalsz! Lena látta, hogy valami szőkét fuvaroztál!
– Szőkét? – Szergej összevonta a szemöldökét, majd hirtelen kitágultak a szemei, mintha megértett volna valamit. – Az istenit, Marin, te teljesen félreértettél mindent!
– Mit lehet ezen félreérteni? – tört ki Marinából a düh. – Óvszerek, idegen rúzs – egy nő a kocsidban!
Szergej sziszegve fújta ki a levegőt, ökölbe szorítva a kezét. Egy lépést tett a felesége felé, majd megállt, amikor látta, hogy Marina összerezzent.
– Marina, figyelj rám nagyon jól. Az a „szőke” az autómban – Lena volt.
– Mi?.. – Marina megdermedt, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. – De… miért? Hogyan?
– Megkért, hogy vigyem el a szépségszalonig – Szergej fáradtan megdörzsölte az orrnyergét. – Azt mondta, tudsz róla. Aztán… Istenem, olyan kínos ezt kimondani. Rám kezdett mászni.
– Lena? – Marina nem hitt a fülének. A fejében peregtek az emlékek: közös esték, titkok, bizalmas beszélgetések. – De hiszen ő… Hogyan tehette ezt?
– A barátnőd, tudom – bólintott Szergej. – Ezért nem akartam elmondani. Féltem, hogy nem hiszel nekem. Vagy, ami még rosszabb – hogy tönkreteszi a barátságotokat.
– És ez? – Marina a szerencsétlen talált tárgyak felé biccentett, miközben újra hányinger gyötörte.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Szergej. – Lehet, hogy Lena direkt csempészte oda.
Hiszen te magad mondtad, hogy látta, amikor elvittem. Most minden értelmet nyer. Az a sok furcsa célzás, az állandó próbálkozás, hogy kettesben maradjon velem…
Marina érezte, hogy belül minden kifordul. A barátnő, akiben a világon a legjobban bízott, a legaljasabb módon árulta el.
Nehéz csend borult a szobára. Marina a kanapéra rogyott, próbálta felfogni a hallottakat.
Minden szívdobbanás fájdalommal járt – a fájdalommal, amit a csalódás, a szégyen és a bűntudat kavargása okozott.
– Micsoda idióta vagyok… – suttogta, kezét az arcára szorítva. A könnyek forró csíkokat égettek az arcán.
Szergej mellé ült, óvatosan átölelve a vállát. Marina összerezzent az érintésére, de nem húzódott el.
– Hé, nem vagy idióta – mondta halkan. – Csak… mindketten hibáztunk. Nekem azonnal el kellett volna mondanom, mi volt Lenával. Bocsáss meg, hogy hallgattam.
Marina könnyes szemmel nézett fel rá:
– Bocsáss meg te is. Amiért nem bíztam benned, amiért átkutattam az autódat… Istenem, hogyan kételkedhettem benned?
– És te is bocsáss meg, hogy okot adtam a kételyre – Szergej gyengéden homlokon csókolta. – Tudod mit, talán el kéne utaznunk valahová. Csak ketten, telefonok és „barátnők” nélkül.
Marina halványan elmosolyodott:
– Csábítóan hangzik. Egyébként… a pénzről… – Habozott, nem tudva, hogyan magyarázza meg a hirtelen ötletét, hogy elrejtse az örökséget.
– Miféle pénzről? – Szergej meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Arról, amit apám házának eladásából kaptam – sóhajtott mélyet Marina.
– Én… el akartam rejteni. Lena tanácsolta.
Szergej megrázta a fejét, de a tekintetében nem volt szemrehányás:
– Ó, Marin… felejtsük el ezt az egész rémálmot, jó? Használjuk fel azt a pénzt az utazásunkra. Kezdjük elölről, tiszta lappal.
Marina bólintott, érezve, hogy az elmúlt napok terhe lassan lefoszlik róla. Tudta, hogy még sok beszélgetés vár rájuk, sok mindent kell megbeszélniük és újragondolniuk.
De most, férje karjaiban, végre újra otthon érezte magát.
