— Nos hát – a szívnek nem lehet parancsolni: menj! – egyezett bele könnyedén Olja.
— És ilyen könnyen elengedsz? — lepődött meg Szergej, aki egyáltalán nem ezt várta.
— Igen, elengedlek: ha ott jobb lesz neked – menj!
És mi vonzotta őt oldalra? Olja – szép és okos, valamit vezet is, nem szegény, és nem kicsinyes. Igen, és a lakás is a sajátja: nem akármilyen, hanem egy jó kétszobás, amelyet a lány még házasság előtt vett.
És soha semmivel nem szemrehányta: sem a szanaszét hagyott zoknikkal. Sem azzal, hogy órákig hever a kanapén. Sem azzal, hogy kevés pénzt hozott haza: az élethez való ideális társ és harcostárs!
Az utóbbi időben pedig már egyáltalán semmit sem hozott:
— Hagytam neked, Szergejkém, egy kis aprót költőpénzre – menj, sétálj egyet!
És mindig mosolyogva:
— Hogyan süssem a húst, drágám?
És mi kellett volna még neki? Egész nap otthon – három hónapja kirúgták a munkájából.
Csinálhatsz, amit akarsz – senki nem ellenőrzi, és senki nem kér számon!
Talán unatkozott! És unalomból mi mindent meg nem tesz az ember?
Lehet, hogy gyereket kellett volna vállalni? De egyelőre úgy döntöttek, hogy maguknak élnek.
És Lidka – csak egy epizód az életében! Igen, kellemes volt. Igen, meg lehetett ismételni, amit ő meg is tett! De nem több.
Csakhogy a legádázabb barátok már beköptek: ők mindig ott bukkannak fel, ahol a legkevésbé számít rájuk az ember.
A legenda szerint éppen Borjkával volt horgászni. Még a csizmát is magával vitte: igen, olyan gumicsizmát – vidám mintával!
És a hitelesség kedvéért még otthon is felvette, bár meleg volt: állítólag megy halat fogni – ne kételkedj, drágám!
Hogy Olja biztosan elhiggye: mert elveszíteni őt Szergejnek nem állt szándékában.
És Olja váratlanul könnyedén elengedte a férjét két hétvégére – neki is akadt valami sürgős dolga:
— Igen, menj csak, drágám, nekem pedig ki kell igazodnom bizonyos dolgokban!
Minden egyszerűen tökéletesen alakult!
De Olja legjobb barátnőjének ugyanebben az időben támadt kedve meglátogatni az anyját, aki történetesen ugyanabban a házban lakott, mint Lidka!
Na és akkor ki intézi mindezt?
Az Úristen, a gondviselés, a gonosz sors vagy a retrográd Merkúr? Valaki mindenképpen elrendezte!
És ami a fő: Szergej észre sem vette azt a barátnőt! Nem volt ideje: előre örvendezve rohant Lidkához!
De Marina észrevette őt. És beköpött:
— Hová megy ilyen korán a te csizmás kandúrod?
Talán vendégségbe a Karabasz márkihoz? Ebben a lépcsőházban nincs is egyetlen tisztességes nő sem!
Ez azonnali célzás volt arra, hogy Szergejnek valakivel viszonya van, aki nem illik a „tisztesség” kereteibe.
Igen, Lida pénztárosnőként dolgozik! És akkor mi van? Ott ismerkedtek meg. Hétvégén kevés volt a vásárló a szupermarketben, hát elbeszélgettek kicsit.
Aztán Lida meghívta, hogy ugorjon be hozzá, mint a híres dalban: „ugorjatok be hozzánk egy kicsit” – dalolta a hegedű kedvesen és lágyan…
És ő rendszeresen elkezdett beugrani – nagyjából hetente egyszer: úgysem volt semmi dolga!
A feleségének azt mondta, hogy állásinterjúkra jár. De Olja amúgy sem kérdezte, mivel tölti az idejét a kedvese.
Csakhogy az a … nyavalyás Marina mindent levideózott a telefonjára! Igen, ahogy belépett a lépcsőházba. Igaz, hátulról – de felismerni lehetett!
És a csizmák feltűnőek voltak, átkozottul! Aztán még a ház címét is lefényképezte: ez volt a végső, fejbe mért lövés.
Ezért amikor vasárnap este hazatért a halakkal – igen, erre is gondolt: a szupermarket nem tréfa dolog! – váratlan fogadtatás érte.
Ráadásul Olja nem követelt részleteket és esküket: „Krisztusra-Bogarra esküszöm, horgászni voltam! Félreismerte a te Marinkád!”
Csak annyit kérdezett:
— És mióta tart ez nálad?
Nála pedig nem olyan régóta tartott, de már rendszeresen: hetente egyszer, amíg a felesége dolgozott.
És most még két teljes hétvégére is sikerült megállapodnia – Lida hívta meg.
Így hát hazudott a horgászatról, az ottalvásról és arról, hogy nincs térerő.
Borjka pedig megígérte, hogy fedezi. És fedezte is!
Nem volt hová hátrálnia, és bevallotta! És akkor a felesége először a házasságuk alatt nem tudta visszafogni magát, és mindenféle csúnyaságot vágott a fejéhez.
Ez Szergejnek sem tetszett, és megfenyegette: ha nem tetszem neked, akkor akár el is mehetek!
— Nos hát – a szívnek nem lehet parancsolni: menj! – egyezett bele könnyedén Olja.
— És ilyen könnyen elengedsz? – lepődött meg a férfi, aki egyáltalán nem ezt várta.
— Igen, elengedlek: ha ott jobb lesz neked – menj!
Hát ki érti őket – ezeket a nőket? Menj, mondja! És – semmi negatív érzelem, még kellemetlen is lett tőle! Hová lettek azok a könnyek, hisztériák és könyörgések, hogy maradjon?
Hiszen öt évet mégiscsak együtt éltek: reagálhatott volna jobban is! Mondhatta volna, hogy mindent megbocsát neki, még azt a Lidkát is!
Ő pedig, tulajdonképpen, nem is készült elmenni! Csak meg akarta egy kicsit ijeszteni. Hogy Olja ne támadja annyira az árulás miatt. Hogy lám, ha nem tetszem, el is mehetek!
De Olja csak annyit mondott: Menj! Pedig Lidkához egyáltalán nem akart átköltözni. Az meg nem is hívta különösebben…
A nemrég elvált asszony egyedül élt, és élvezte belső szabadságát. Szergej tetszett neki: ezért is hívta meg magához egy teára, kávéra, táncolni.
De mindenféle ígéret és kötelezettség nélkül tette: a férfi maga mondta, hogy nős.
— De hát én nem házasságot kérek tőled, Isten őrizz! Nős vagy? Hát rendben van!
Gyere csak néha, változatosságnak egy kis szabadossággal…
És most mit csináljon? Lidka bizony „örökre” nem várta őt…
De hát mégsem foghat könyörögve Oljához: Csak vicceltem – fogadj vissza!
Nem, ez nem az ő szintje! Így hát Szergej mégis úgy döntött, hogy elmegy: hagyja csak a feleségét egy-két hétig egyedül, majd rájön, hogy az ilyen férfiak nem hevernek az út szélén!
Igen, lehet, hogy a kanapén hevernek, de az mégis jobb, mint a semmi: férjnél vagy, nem egyedül!
A férfi kimondta – a férfi megtette! És Szergej elment Lidához. Egyébként a bőröndje már rég összepakolva várta az előszobában: Olja még egy zacskó halat is rátett a tetejére…
Lida pedig sehogy sem fogadta. Igen, érzelem nélkül: hiszen már látták egymást! Pedig illett volna örömében a nyakába ugrani…
Milyen nap ez ma? Vagy a nők manapság mind ilyen hidegek? Gyerekkorukban talán mind hópelyhek voltak az ünnepi matinékon…
Nos, annál jobb neki! Ha az öröm nélküli szerelem véget ért, akkor a búcsú sem lesz fájdalmas! Valahogy kihúzza egy hétig, aztán majd meglátjuk!
Csakhogy a szerelmi hevületben nem számolt néhány bosszantó aprósággal. Amelyek közelebbről szemlélve korántsem voltak apróságok.
Először is, Olja elvette tőle az autó kulcsait, amellyel meghatalmazással járt. Igen, ezt nem gondolta át!
Azt sem, hogy saját pénze már régóta nem volt: Oljecska mindig adott neki költőpénzt.
És nemcsak azt: a nagylelkű feleség, úgymond, minden alapvető szükségletét fedezte.
Ez jelentette a minőségi ételt, a jó ruházatot, az évi két közös nyaralást, a kulturális programot és a „vágyakat”: ő korábban sem keresett valami sokat.
És amikor Lidához járt, mindig vitt valami finomságot: akkoriban még volt pénze!
Na, mindegy – úgysem fogja kidobni! Hiszen mondott valamit arról, hogy szereti…
Ráadásul nem is hosszú időre jött: egy hét alatt Olja majd megenyhül, és visszafogadja!
Olja azonban egy hét alatt nem enyhült meg. Vagy talán mégis! De erről a fontos tényről csak akkor értesülhettek volna, ha beszélnek telefonon.
A nő nem hívta elsőnek. Ő pedig egyszerűen képtelen volt felhívni! Még elképzelni is borzasztó volt Szergejnek! Hogy ő – könyörögjön? Szó sem lehet róla!
Hívja csak ő, és simítsa el a konfliktust! Akár viccre is fordíthatná: hiszen nagyon okos asszony!
Egész férfikollektívát vezet! Mi ütött belé? Hiszen mindenük rendben volt!
Lida viszont nyilvánvalóan nem számított arra, hogy ingyen eltartson egy munkanélküli, jó étvágyú udvarlót.
Igen, helyes! Igen, van humorérzéke! De erről szó sem volt: táncoltál, akkor irány haza a feleségedhez ízletes húsgombócot vacsorázni!
Ezért a nő elkezdett némi elégedetlenséget kifejezni egy ismert író szavaival: ha mindenkinek adsz, a belsőségeid nem lesznek elegendők!
Nyílt célzásként arra, hogy hamarosan csak szerelemmel fogja etetni őt…
— De hiszen mondtad, hogy szeretsz! – próbálta bizonytalanul tisztázni a helyzetet az udvarló.
Amire kimerítő választ kapott:
— Mit nem mond az ember egy tréfás beszélgetésben!
Ezért, mivel nem várhatta tovább a feleség hívását – aki ráadásul nem is vette fel a telefont –, vasárnap, kora reggel Szergej elindult Oljához: ideje volt visszatérni! Ebben az órában a felesége mindig otthon volt.
És az ő felfogása szerint Olja már készenlétben kellett legyen, hogy rögtön a nyakába ugorjon a hála szavaival: „Köszönöm, hogy visszajöttél, szerelmem! Már rég mindent megértettem, és minden várakozást kivártam!”
Virágot kellett volna venni – ahogy a számtalan sorozatban mutatták. De pénze egyáltalán nem volt. Nos, marad a saját karizmájára és bájára hagyatkozni!
Az ajtó azonnal kinyílt – mintha várták volna: a küszöbön egy ismeretlen, izmos férfi állt.
„Már pasast hozott! – gondolta Szergej. – És ő csak két hétig nem volt!”
— Ön Szergej? – kérdezte a férfi. – Olga szólt, hogy be fog ugrani.
— Én bizony Szergej vagyok, de te meg ki vagy? – borzolta fel magát Szergej: most mindjárt lekever neki egyet a kopasz fejére!
— Én vagyok ennek a lakásnak az új tulajdonosa!
— Hogyhogy új tulajdonosa? És Oljecska hol van? – döbbent meg a férj.
— Hát, maga nem tudja? Ó, persze! Olja elutazott!
— Hová?
— Valahová a tengerhez – nem részletezte!
— Miféle tengerhez? – dermedten állt Szergej: hiszen csak tizennégy napig nem volt, és tessék! Talán álmodik? Csípjenek meg, jó emberek!
— Szerintem a Fekete-tengerhez! Hát nem a Fehérhez! – nevetett a férfi.
— De miért épp a tengerhez?
— Hát, örökséget kapott! Ott, annál a bizonyos tengernél!
— Örökséget? – ámuldozott Szergej. Szóval ezért kellett akkoriban „intézkednie”, amikor ő elment „horgászni”!
— Igen, valami kastélyt vagy ilyesmit – a részleteket nem tudom! Ezért aztán azonnal belépett az örökségbe, eladta a lakást, felmondott, és elutazott a meleg tengerhez!
— Hogyhogy felmondott? – dermedten kérdezte Szergej.
Igen, a felesége mindig arról álmodott, hogy tenger mellett éljen! De hát mi lesz vele? Hová menjen most? Lidához? Vissza az anyjához az egyszobásba? Talán hagyott neki címet, és várja ott?
— Hát hogy szokás felmondani? Írt egy kérelmet, és rögtön el is számoltak vele! Még abban is megállapodott, hogy a fizetését nem veszi fel, csak engedjék el azonnal, próbaidő nélkül!
És minek is neki már azok a fillérek – hiszen most már gazdag örökösnő!
— Hogyhogy gazdag örökösnő?
— Mit csodálkozik maga állandóan? – kérdezte elégedetlenül a férfi. – Igen, jó örökséget kapott, és azt mondta, most már nem kell dolgoznia! Maga tényleg nem tudott semmiről?
Ő mondta, hogy be fog ugrani a volt férje. Szóval maga a férj, vagy micsoda? Egy férjnek, még ha volt is, eléggé rosszul van informálva!
Volt férj? Miért volt?
— És maga honnan tud minderről? – kérdezte gyanakodva Szergej.
— Hát ő maga mesélte el nekem – megosztotta, úgy mond, nagy vonalakban az örömét! Nem, persze konkrét számokat nem említett!
Egyébként, itt hagyott magának valamit! – és a férfi kihozta azokat a balszerencsés csizmákat…
Az egyikben ott lapult néhány horgászbotja, amelyeket csak szemfényvesztésként vásárolt. A másikból pedig egy levél kandikált ki: hát persze, hogy hagyott neki címet az ő kedves lánykája! Most végre mindent megtud!
Nem, az ő gyöngéd Olenykája nem hagyhatja el őt, nem hagyhatja! Hiszen annyira szereti!
Sőt, valószínűleg még pénzt is hagyott neki az útra ahhoz a bizonyos kastélyhoz! Bár idegen embernek pénzt hagyni kockázatos: ez itt mindent könnyen elcsórhat! Nézd csak, hogy futkosnak a szemei…
Szergej elolvasta a levelet, majd megfordult, hogy elinduljon.
— Hé, te ember, a csizmáidat vidd már magaddal! – kiáltott utána az új lakótulajdonos.
— Tartsa meg! – javasolta halkan Szergej.
— Minek nekem ez a förtelem? Ráadásul a méret sem jó! Meg volt mondva, hogy adjam vissza!
És a teljesen elveszett férfi a csizmákkal a kezében kilépett a lépcsőházból.
A levélben pedig mindössze egyetlen mondat állt:
„Elválok: szedd a horgászbotjaidat, te nagy horgász!”
