Néhány évvel korábban egy közönséges városi udvarban telepedett meg a macska. Talán valaha nagy, szép, matrózcsíkos kandúr volt.
Most azonban koszos, tépett szőrű, hegekkel borított, félfülű, fél szemű, törött farkú, egykor eltört hátsó lábú szerencsétlen látványt nyújtott. Három épen maradt hosszú, vékony lábán ugrálva közlekedett, úgy tűnt, mintha nem is járna, hanem vad kozák táncot lejtene.
A macska azzal táplálkozott, amit talált az utcán, az udvarban, vagy amit a kóbor kutyák után a szemetesben összeszedett. Az udvar lakói számára a macska nem jelentett többet, mint egy apró kavics a homokozóban vagy egy fáról lehullott száraz levél.
Nem volt neve, ő volt egyszerűen a Macska. Senkit nem érdekelt. Éjszakánként a parkoló autók alá bújt, azok voltak a „háza”, menedéket adtak eső, fagy, kóbor kutyák, ellenséges emberek és más szerencsétlenségek elől, amelyekből bőven kijutott a magányos, mindenki által elutasított lénynek.
A Macska régóta beletörődött a verésekbe, a közönybe, az ellenszenvbe és minden nyomorúságba, ami érdemtelenül kísérte nehéz, kóbor, utcai életét. Amikor elviselhetetlen éhség vagy kegyetlen hideg hajtotta, és megpróbált besurranni a meleg lépcsőházba, a „jóindulatú” lakók undorodva lábbal lökték el az ajtótól, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék kedvét a „mindenhová való mászkálástól”.
Az emberek fintorogva próbálták elkergetni, hogy ne lássák éhes, könyörgő szemét. A Macska puszta látványa rontotta a kedvüket, ezért a fenyegető kiáltások mellett néha botok, üvegek, kövek és minden, ami épp kéznél akadt, repült felé – főként a különösen harcias üldözőktől.
A Macska csak azzal zavarta őket, hogy járt és lélegzett, hogy élt, hogy egyáltalán létezett a világon.
Az idős házmesternő, aki alapvetően nem volt gonosz asszony, de részeges férje és nehéz munkája miatt teljesen kimerült, minden nyomorúságát a leggyengébb, legvédtelenebb udvari lakón – a torz Macskán – vezette le.
Hiszen senkié sem volt, senki nem állt ki érte, így nem kellett senkinek felelnie. Az udvar mulatságára hideg vízzel locsolta le a Macskát a slagból.
– Na, most majd jól megmossuk! – kacagott a házmesternő.
A Macska alázatosan ült ott, ahol a jeges zápor érte, fejét lehajtva, összegömbölyödve, vacogva. El is futhatott volna, mint minden más macska, de annyira beletörődött a világ kegyetlenségébe és saját sorsába, hogy már régen feladta a harcot nyomorúságos élete megőrzéséért.
A Macskának csak egyetlen gyengesége volt: nagyon szerette a gyerekeket. Amint megpillantotta őket, pattogó járásával odasietett, remélve, hogy ezektől a kicsi, még jószívű emberpalántáktól kap egy kis szeretetet.
Már az is boldogság volt számára, ha a gyerekek lábához dörgölőzhetett. A szülők azonban szigorúan, büntetés terhe mellett megtiltották, hogy gyermekeik hozzáérjenek a torz Macskához.
Csak egy kislány, Lolka, a szülői tilalom ellenére titokban megsimogatta, sőt még a karjába is vette.
Amikor a karjában volt, a Macska a boldogságtól reszketve, lehunyt egyetlen szemével, hangosan dorombolva, mint egy kiscica, szopogatta a kislány blúzán a gombot. Ilyenkor a csúf, koszos Macska Lolka szemében szépnek és egészen háziasnak tűnt.
Lolka többször is könnyek között kérlelte szüleit, hogy vigyék haza a Macskát, ígérve, hogy teljesen gondoskodik róla és csak jelesre tanul majd. A felnőttek azonban nem akarták meghallgatni:
– Lolka, verd ki ezt a butaságot a fejedből! Még csak egy bolhás kóbor dög hiányzik nekünk otthonról. Nézd csak meg, mire hasonlít ez a macska!
– Csak nagyon szerencsétlen és magányos, nincs senkije. Megmosom majd gyerek-samponnal, tiszta és szép lesz. A szemét is lehet gyógyítani. Hát ha sántít és hiányzik a füle, akkor is olyan jóságos – könyörgött Lolka.
– Nem! Ne is próbálj meglágyítani minket. A téma lezárva! – voltak hajthatatlanok a szülők.
Lolkának nem maradt más, mint néha titokban megetetni a Macskát otthonról kicsempészett húspogácsával vagy kolbásszal, ami az éhező kóbor számára valódi lakomának számított.
Eljött a nyár – a boldog, vidám időszak szünidőkkel, nyaralásokkal, kirándulásokkal, kerti sütögetésekkel, utazásokkal és táborokkal. Csak az udvari Macska életében nem változott semmi: egyetlen végtelen kilátástalanság.
Egy meleg nyári napon Lolka a barátnőivel „ugrósat” játszott a krétával felrajzolt aszfalton a szomszéd ház előtt. A Macska félálomban hevert nem messze, sovány, koszos testét a nap melegítette. A lépcsőházból, nagyot csapva az ajtóval, egy férfi lépett ki két kutyával.
Rövid parancs hangzott el: „Fasz!”. A Macska a fához akart rohanni, de sérült lába akadályozta. Esélye sem volt a menekvésre. A kutyák azonnal utolérték, és hangos ugatással rátámadtak a védtelen állatra.
Lolka, elfeledve a félelmét, kiáltva rohant oda hozzá. A gazda, meglátva a kislányt, sietve elvezette a kutyákat.
A Macska mozdulatlanul feküdt a fűben, amelyet vörös szín festett meg. Lolka karjába vette és szorosan magához ölelte:
— Tűrj ki, kérlek… csak ne halj meg…
A Macska hörgött, reszketett, majd lassan elcsendesedett. A könnyek elöntötték a kislány arcát. De hirtelen a Macska nagyot lélegzett, dorombolni kezdett, és ismét a blúz gombjához bújt. Egyetlen szeme szeretettel ragyogott.
Addigra már az egész udvar népe odagyűlt. A gyerekek együtt sírtak Lolkával, a felnőttek pedig hallgattak, lesütött szemmel. Megérkeztek a szülők is. Megpróbálták elvenni tőle a Macskát:
— Lolka, menjünk haza. Tedd le, neki már nem lehet segíteni…
— Senki sem hibás?! Mi mind hibásak vagyunk! — kiáltotta a kislány. — Én is! Nézzétek csak, mit tettünk!
— Elég! — erősködtek a szülők. — Hagyd ott, és menjünk!
— Akkor én elmegyek vele együtt! — felelte Lolka határozottan. És a karjában tartott, haldokló Macskával elindult. A szülei utána rohantak…
Így talált családra a mindenki által megvetett, elcsúfított, senkinek sem kellő Macska. Túlélte. Nem is tehetett mást, hiszen most már ott volt neki Lolka. Volt otthona, gazdája, akiért érdemes volt élnie.
Amióta házi kedvenc lett, Barszik — így nevezte el a kislány — a legkevésbé az udvari sétákat szerette. Most már inkább a balkonon vagy az ablakpárkányon üldögélt, jóllakottan hunyorogva, s onnan nézett ki az utcára. Ott, lenn, a múlt világa maradt. Mellette pedig a legkedvesebb, legbátrabb és legjobban szeretett gazdája, az ő Lolkája.
