A nő nyugodtan sétált az utcán, pórázon vezetve egy kiskutyát. Derűs őszi nap volt: a levegő tisztán csengett, a sárga és bíbor levelek örvényben keringtek, mintha egy láthatatlan zenekar dallamára táncolnának. A hangulat könnyed és fényes volt. De hirtelen…
Hirtelen valami vonta magára a figyelmét, amit lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni: a klinika bejáratánál ült a szürke cica. Panaszosan nyávogott, lábánál aprócska kiscica feküdt. Időről időre felugrott és a járókelők felé rohant, mintha könyörögne a segítségükért. Kiáltott, kért, követelt, de az emberek csak gyorsítottak lépteiken.
Mindenki a saját dolgában sietett, nem észrevéve, vagy úgy téve, mintha nem látná a kicsiny, alig lélegző lényt az aszfalton. Milyen gyakran van így: idegen baj mellett elsétálni sokkal könnyebb. De a nő megállt.
Lehajolt, és óvatosan felemelte a kicsikét. A kiscica olyan sovány volt, hogy a bordái kitapinthatóak voltak. Alig lélegzett. Egyetlen gondolat villant át a fején: „Mit tegyek? Hová fussak?” Ekkor az anyamacska közelebb lépett, és egyenesen a nő szemébe nézve halkan, de kitartóan nyávogott. „Segíts… ments meg…”
Az ajtón egy cetli függött:
„28-án nincs rendelés. Szabadnap.”
A nő megzavarodott. Taxi? Pénz? Hová menjen? De engedve az ösztönének, meglökte az ajtót. És hirtelen — csoda: kinyílt.
A folyosó mélyén egy magas, ősz férfi állt, kopott fehér köpenyben.
— Kérem! — szólalt meg a nő. — Segítsen! Nincs nálam pénz, de később visszahozom. Hiszen meghal… — és átnyújtotta a sovány testet.
Az állatorvos óvatosan átvette a kiscicát és sietve a műtőbe vitte. A nő és a macska a folyosón maradtak, izgalomtól remegve. Néhány perc múlva a nő észrevette, hogy a férfi köpenye alatt, a lapockái között furcsa dudorok sejlettek. „Istenem, szegény, púpos” — villant át rajta.
— Úgy gondolja? — fordult hirtelen hozzá a férfi, és figyelmesen ránézett. Aztán újra a kicsivel kezdett foglalkozni.
Eltelt néhány óra. A kiscica lélegzete egyenletesebbé vált.
— No lám — mondta az állatorvos. — Élni fog. De gondozás, gyógyszerek, meleg kell neki. Az utcára már nem való… — a nőre nézett. És az anyamacska is szúrósan ráemelte a tekintetét.
— Mit beszél maga! — háborodott fel a nő. — Természetesen hazaviszem. A mamát is. Mi Mósecskával, — bólintott a mellette nyugodtan ülő kutyára, — befogadjuk őket a családunkba.
Az orvos mosolyogva mondta:
— Akkor mindent odaadok, amire szüksége lesz. Pénzre nincs szükség. Tekintse úgy, hogy már ki van fizetve.
A nő meglepődött a „kisasszony” szón — hiszen régen elmúltak azok az évek, amikor így szólították. De nem volt ideje ezen gondolkodni. Átvette a gyógyszereket, a kicsit, és elindult haza, a hűséges kutya és a macska kíséretében.
Eltelt egy hónap. A nő összeszedte a bátorságát, és úgy döntött, felhívja a klinikát, hogy megköszönje az orvosnak.
— Igen, halló, dr. Sigurdson — felelt a kagylóban egy fiatal, vidám hang.
Elmesélte a megmentett kiscica történetét, és köszönetet mondott a segítségért. De az orvos nyilvánvalóan zavarban volt. Pár percnyi keresgélés után a számítógépben így szólt:
— Elnézést, de nem emlékszem magára. Ráadásul 28-án szabadnapom volt. A családommal a városon kívül pihentünk. Talán téved, de ez nem is fontos. A lényeg, hogy a kiscica él, és otthonra talált.
A nő értetlenül rogyott a székbe. Ebben a pillanatban a megmentett szürke kiscica, aki már megerősödött és a család kedvence lett, az ölébe ugrott. A közelben, a földön pedig az anyamacska ült, és figyelmesen figyelte őt.
És ekkor a szobában megjelent Ő. A régi köpeny már nem takarta el a fehér szárnyakat. Az Angyal mosolygott.
— Hiszen te magad mentetted meg őt — mondta az asszonynak. — Én csak egy kicsit segítettem.
A macska az Angyalra nézett, és halkan dorombolni kezdett.
— Én pedig nem szoktam az embereknek segíteni — mintha mentegetőzne. — De ti, macskák, olyan kitartóak vagytok… Na jó, megszegem a szabályt még egyszer, utoljára.
Kacsintott a macskára, majd feloldódott a levegőben. Ugyanabban a pillanatban megszólalt a csengő.
Az ajtóban egy ügyetlen férfi állt, régi munkáskezeslábasban, szerszámosládával.
— Hívtak? Én vagyok a szerelő… Csöpög a csap?
— Nem, nem hívtam — mosolygott az asszony. — De ha már itt van, javítsa meg a fürdőszobait is. Kifizetem.
— Már megint mindent összekevertem… — morogta, és zavartan belépett a lakásba. Térdre ereszkedve kezdte kipakolni a szerszámokat.
Az asszony szó nélkül hozott egy vastag párnát, és a térdei alá tette.
— Köszönöm — mondta halkan a szerelő, majd hirtelen elmosolyodott. Fáradt, borostás arca váratlanul átváltozott: megcsillant benne valami megható, szinte gyermeki védtelenség. Az asszony érezte, ahogy valami fájdalmasan megszúrja a szívét. Váratlanul megsajnálta ezt a nyilván magányos, elveszett embert.
— Nem szeretné… hát nem szeretné, ha addig megmelegítenék egy kis borscsot? Vannak még fasírtok is hajdinával… — szólalt meg, maga sem értve, honnan törtek elő ezek a szavak.
— Fasírt… — sóhajtott mélyen a férfi. — Istenem, mióta nem ettem már… — Felnézett a háziasszonyra, mosolygott, kissé bűntudatosan, de reménnyel a tekintetében.
— Akkor rendben, várjon! — pirult el a nő, és sietve a konyhába ment, izgatottan, mintha valami rendkívül fontosat tenne.
Közben a szerelő, bár igyekezett a munkára figyelni, mégis újra meg újra azon kapta magát, hogy a konyhából áradó illatokra figyel. A házat lassan betöltötte a sült hús és a friss borscs aromája. Hogy kellemesebbé tegye a javítás óráit, bekapcsolta régi magnóját, és a szobában felcsendültek Vivaldi ismerős akkordjai — „A négy évszak”.
Az asszony dermedten állt meg az ajtóban.
— Ez lehetetlen… Egyszerűen lehetetlen… — suttogta.
De mégis megtörtént. És most, itt zajlott.
Eltelt egy hónap. A város főterén egy pár sétált — a nő és az a bizonyos egykori szerelő, most vadonatúj, elegáns öltönyben. A férfi szemében boldogság és béke ragyogott, az a nyugalom, amelyre minden ember szívből vágyik.
Valahol a közelben az Angyal ült az anyamacska mellett, és elégedetlenül morgott:
— Ti, macskák, egyszerűen elviselhetetlen lények vagytok. Nektek soha semmi nem elég. Bármit teszek, minden rossz. Mi kell még? Mit akartok most már?
A macska a két első mancsát váltogatva lépkedett, és követelőző tekintetét le sem vette róla.
— Ne is kezdj el könyörögni! — legyintett ingerülten az Angyal. — Már így is megszegtem minden szabályt. Többet nem fogok.
Hirtelen elhallgatott, a macska szemébe nézett, majd váratlanul halkan így szólt:
— Rendben. Legyen úgy, ahogy akarod. Isten áldjon.
A lottószelvényeket árusító kioszk mellett egy koldus ült. Elszakadt, gondolataiba mélyedt alaknak tűnt. De amikor a nő és az öltönyös férfi közeledett hozzá, hirtelen felélénkült.
— Adjanak valamit Isten nevében… nagyon éhes vagyok — mondta, és kinyújtotta a kezét.
A férfi már a zsebébe nyúlt, de a nő gyengéden megállította. Kinyitotta a pénztárcáját, és egy bankjegyet tett a koldus tenyerébe.
— Kisasszony — szólalt meg ekkor a koldus. — Nem tudom csak úgy elfogadni. Szeretném kicserélni. Ajándékba kaptam ezeket a szelvényeket, vegyen el egyet. — Felé nyújtott egy lottószelvényt.
A nő meglepődött. A hangja furcsán ismerősnek tűnt. És a vállai mögött, a ruhája alatt mintha két apró dudor sejlett volna. Nem, persze, biztosan csak képzelte…
— Tizenötödikén — tette hozzá nyomatékosan, szorosan megszorítva a kezét. — Tizenötödikén feltétlenül ellenőrizze. Különben nagyon megharagszom.
— Rendben, megnézem — mosolygott a nő, és a szelvényt a táskájába csúsztatta.
Elérkezett a tizenötödike. A nő a téren rohangált, megállította a járókelőket, és kétségbeesetten kérdezte, nem látták-e a kioszk mellett ülő koldust. A szemében könnyek csillogtak. Az öltönyös férfi átölelte, és nyugtatni próbálta:
— Meg fogjuk találni. Felforgatjuk az egész várost, de előkerítjük. Rá fogjuk venni, hogy elfogadja a segítséget.
Lassan távoztak, kéz a kézben.
Közben az Angyal nem messze egy kávézóban ült, ahová gyakran betért. Rajta volt a régi zakó, amely alól a szárnyak két púpként emelkedtek ki. Vele szemben egy nagy fekete macska telepedett le a székre, és figyelmesen hallgatott minden szót.
Az Angyal kávét kortyolt, harapott a péksüteményből, és így szólt:
— Tudod, én mindig szerettem Bach negyedik szonátáját, ahogy Vikingur Ólafsson előadja. Hallottad már? Úgy szól, mintha esőcseppek hullanának a földre és csilingelnének…
És mintha szavait igazolná, intett a kezével, és az asztaluk mellett megjelent egy fa, melyet nyári zápor mosott. Az égből áttetsző cseppek hullottak, csilingelve ütődtek a levelekhez, majd aláfolytak, szivárványként szikrázva.
A macska elbűvölten nézte, képtelen volt levenni a szemét erről a csodáról.
Otthon közben az anyamacska dorombolt, miközben nyalogatta már megnőtt kiscicáját. Mellette Mósechka feküdt, lehunyt szemmel, élvezettel. Valahonnan mélyről zene hallatszott, és úgy tűnt, mintha minden dorombolás összecsengene a nyári zápor cseppjeivel, melyek kristályos dallamukat játszották.
