– Minden rendben lesz nálad, kislány. Szeretve leszel. Otthonod tele lesz bőséggel. Kislányod születik. Csakhogy… – a cigányasszony összehúzta a szemét – a keresztanyja halott lesz. Ő fogja megkeresztelni a gyereket. Ott lesz. H o l t a n. Hidegen.
Az őszi levegő a parkban tiszta és csípős volt, égette az arcot és mélyebbre kényszerített a kabátba bújni. Két barátnő, Nasztya és Vera, vidáman csevegve lengették a frissen vásárolt könyvekkel teli szatyrokat. Gondtalan nevetésük szétfoszlott az alvó sétányok csendjében. És éppen ezt a csendet törte meg hirtelen valami.
Egy hatalmas tölgyfa törzse mögül lépett elő ő. Magas, sovány, bokáig érő, színes szoknyában és sötét kendőben, amely alól őszes, fekete hajtincsek lógtak ki. Szemei, fekete és feneketlen mélységek, mint két éjszakai üresség, egyenesen Nasztyára szegeződtek.
— Kisasszony, — hangja rekedt volt, mintha az idő homokja koptatta volna — jósolok. Megmondom a sorsodat. Szerelem, gazdagság…
Nasztya zavarba jött, próbált kitérni, úgy tenni, mintha nem hallaná, és továbbmenni. De a száraz, hűvös kéz már meglepő erővel szorította meg a csuklóját.
— Várj csak, szépségem. Ne siess. Rosszat nem mondok. Csak az igazat.
Vera megpróbált közbelépni, de a cigányasszony pillantása visszalökte. Úgy tűnt, ez a tekintet megbénítja az akaratot. Nasztya dermedten állt, érezte, ahogy a vénasszony érintéséből áradó fagy lassan kúszik fel a karján, egészen a szívéig.
A cigányasszony lehunyta a szemét, ujjait Nasztya tenyerén járatta, mintha láthatatlan írásokat olvasna.
— Látom… látlak téged. Nagy házban. Nem egyedül. Szerelmed melletted. Ó, micsoda férfi! Arany ember! — Kinyitotta az egyik szemét, hogy lássa a hatást. Nasztya dermedten állt, félig megriadva, félig érdeklődve. — Minden jó lesz nálad, kislány. Szeretve leszel. Otthonod bőségben. Lányod születik. Aranyhajú lány, szeme, mint a nefelejcs.
Nasztya kezdett megnyugodni, ajkán bátortalan mosoly jelent meg. De a cigányasszony ujjai hirtelen fájdalmasan összeszorultak. Élesen felpattant a szeme, pupillái két hegyes tűvé szűkültek.
— Csakhogy… — a hangja suttogásba halkult, baljóslatúan susogva, mint a lábak alatt zörgő száraz falevelek. — A keresztanyja halott lesz. Ő kereszteli majd. Mellette lesz. H o l t. Hideg. Jeges kéz a válladon a szertartás alatt. És egész életében vele marad.
Nasztya erővel rántotta ki a kezét, mintha megégették volna. A szíve vadul dobogott, a torkában kalapált, elfojtva a lélegzetet. Az öreg cigányasszony az ijedt lányt nézte, ajka sarkában furcsa, kiismerhetetlen mosoly bujkált.
— Félsz? Hiába. Nem kell félni a h a l o t t a k t ó l. Ők… ők nyugodtabbak az élőknél. Te magad találod meg majd a keresztanyát a lányodnak. Te hívod majd. No, hát megaranyozod a kezem a jó hírért? Vagy nem?
A cigányasszony kinyújtotta a tenyerét, közönyös maradva a rémület iránt, amit elvetett. Nasztya tapogatva, anélkül hogy ránézett volna, kapkodva kotorászott a táskájában, pár gyűrött bankjegyet nyomott a kezébe, majd vasmarokkal ragadta meg Vera karját, és szinte futva vonszolta el, hátra se pillantva, mintha maga a Sors üldözné hátulról jeges leheletével.
Eltelt tíz év. Az a őszi nap a parkban mostanra csak rossz álomnak, kifakult fényképnek tűnt Nasztya másik életéből. De a cigányasszony szavai, mint egy szálka, mélyen ültek a tudatában, és a legcsendesebb, legnyugtalanítóbb pillanatokban törtek felszínre. Különösen most. Különösen, amikor kislánya apró arcát nézte — az aranyhajú Arisáét, nefelejcsszemeivel.
A jóslat félelmetes pontossággal teljesült. Szerető férj, Andrej, az otthonuk, amelyet annyi munkával tettek kényelmessé. Minden összeillett. Csak egyvalami nem. A keresztanya.
A megoldás magától jött, mint az egyetlen lehetséges pajzs a rémálom ellen: nem keresztelni meg a lányt. Ha nincs szertartás, nincs halott keresztanya. A logika sziklaszilárd volt, Nasztya kétségbeesetten kapaszkodott belé.
Saját lakásuk felújítás alatt állt, így férjével ideiglenes megoldást kerestek. És íme, szerencse — egy kedves, világos lakás a legfelső emeleten, jó környéken. A tulajdonosok, egy idős házaspár, készek voltak fél évre kiadni, nagyon is elfogadható áron.
— Nézd csak — csacsogta Nasztya, mutatva Andrejnek a fotókat a táblagépen — ez tetszik nekem! Tökéletes! És a kilátás is szép az ablakból.
A férj végigfutotta a hirdetést, homlokát összehúzva.
— Legfelső emelet. A konyha kicsi. És a tulajdonosok másik városban… Ez hogy van? Dokumentumok?
— Már beszéltem velük videón — sietett megnyugtatni őt Nasztya. — Olyan kedves emberek, Valentyina és Gennagyij. Még az unokájukat is láttam, Julenkát, igazi kis csibész. Minden papír az ügynöknél van, meghatalmazás, minden törvényes. Holnap megyünk megnézni. A konyha teljesen rendben van, csak neked tűnik kicsinek! Van lift, van babakocsi-tároló. Úgyis csak rövid időre.
Andrej, látva az elszántságát, csak sóhajtott és beleegyezett. Felesége enyhe idegességét a újszülött körüli fáradtságnak tulajdonította.
Arina nyugtalan gyereknek bizonyult. Keveset evett, rosszul aludt, sokat, rekedtségig sírt. Nasztya az összeomlás szélén állt. A napok összefolytak végtelen körforgássá: pelenkák, cumisüvegek és hiábavaló ringatások. Saját anyja, Lídia Ivanovna állandóan győzködte, hogy kereszteltesse meg a kislányt, ígérve csodás változást. De Nasztya csak hallgatagon rázta a fejét, képtelen volt elmondani az ősrégi, sötét jóslatról.
Egy napon Nasztya teljesen kimerülten ült a bérelt lakás nappalijának kanapéján. Lídia Ivanovna, aki egy órácskára ugrott be, próbálta megnyugtatni a síró Arisát, de az nem akart csendesedni.
— Fogd a lányt — adta ki hirtelen a parancsot az anya, hangjában rendíthetetlen bizonyossággal. — Menjünk a fürdőbe. Most szentelt vízzel megmossuk Arinát! Ma hoztam a templomból.
— Mama, ne! — sikította Nasztya. — Hiszen ő nincs megkeresztelve! Nem szabad!
— Dehogynem! Rosszabb nem lesz! Látod, szegény kislány szenved!
Nasztya elfojtott nyögéssel, a karjában visító csomaggal botorkált a fürdőbe. Szíve őrült tempóban vert. Egyik kezében a lányát tartotta, másik kezét a vízsugár alá nyújtotta, melyet anyja engedett.
— Mama! Vigyázz! Vizet locsoltál a padlóra! El ne csússz! — kiáltotta, és abban a pillanatban maga tett egy ügyetlen mozdulatot.
A világ kifordult alóla. Ösztönösen a mellkasához szorította lányát, így a víz az arcára fröccsent. És akkor… támaszt érzett. Mintha lábai a földbe gyökereztek volna. Úgy érezte, nem magától állt meg a zuhanás. Olyan volt, mintha valaki erős kézzel elkapta volna a könyökénél őt, és a hátánál a kislányt, nem engedve, hogy a hideg csempére essenek.
A szenteltvíz cseppjei végiggördültek Arisa kipirult arcán. Nasztya visszafojtott lélegzettel látta, hogy az egyik csepp… mintha magától elkenődne. Mintha egy láthatatlan ujj törölte volna le óvatosan.
Arisa abban a pillanatban elhallgatott. Nasztya megborzongott. Enyhe, csontig hatoló hideg futott végig a hátán, elérte a tarkóját, s a haja lassan az égnek állt.
— Hideg lett itt valahogy, — mondta nyugtalanul Lídia Ivanovna, gyorsan végighúzva a kezét az unoka nedves arcán, majd a döbbent lányát kifelé terelgetve. — Gyorsan, a gyereket be kell takarni, melegbe vinni!
Attól a naptól kezdve valami ott maradt a lakásban. Egy Érzés. Állandó, láthatatlan, de el nem múló. Nasztyának egyre inkább úgy tűnt, hogy nincsenek egyedül. Éjszakánként halk, alig hallható susogásokat hallott, melyek altatóhoz hasonló, lágy suttogássá változtak. Arina szobájában gyakran hidegebb volt a levegő, mint a többi helyiségben, és egy alig érezhető illat lebegett benne — üröm és öreg, kiszáradt fa illata. Olyasmi, ami korábban nem volt ott.
Arina érezhetően megnyugodott. Ha a kiságyában hagyták, nem sírt, hanem magában gügyögött, kezét a semmibe nyújtotta, és halk, boldog kacajjal nevetett. Mintha valaki láthatatlan hajolt volna fölé, mulattatva a gyermeket, amíg az anya mással volt elfoglalva.
Egy éjszaka Nasztya halk nyöszörgésre riadt. Félig alva, automatikusan indult a kiságyhoz. És a küszöbön megdermedt.
A szoba sarkában, az ablaknál, Ott állt Ő. Az alak félig áttetsző volt, mögötte átderengett a tapétán egy virágminta. Hosszú, világos haj omlott a vállára. Óriási, végtelenül szomorú szemek nézték az alvó Arinát. És halovány, vértelen ajkán fáradt, szelíd mosoly játszott.
Nasztya szíve megállt egy pillanatra. Felsikoltott rémületében, a szemöldökfához lapulva. A kísértet lassan felé fordította a fejét. És hangtalanul, csak ajkával formálta a szót, amelyet Nasztya a sötétben is tökéletesen elolvasott:
Keresztanya.
A látomás szertefoszlott, elpárolgott, mint a köd. Arisa, megzavarva anyja sikolyától, hangos sírásba tört ki.
De attól az estétől Nasztya már nem félt. Vagy inkább: félelme furcsa, szorongató bűntudattá és hálává változott. Egyre gyakrabban vette észre a könnyű, áttetsző árnyékot, mely a kiságy fölé hajolt. Arisa pedig egyáltalán nem félt láthatatlan barátjától. Örömteli gügyögéssel és mosollyal fogadta a vendéget.
Nasztya megértette. A jóslat beteljesedett. Lánya keresztanyja megérkezett. És ő a másik világból jött.
— De hiszen ez… ez nem normális, ugye? — Nasztya hangja remegett. A park egyik padján ült, ugyanott, ahol egykor minden elkezdődött, és a játszótéren megismert szomszédasszonyával, Másával beszélgetett. — Mintha semmi rossz nem történne. Megnyugtatja őt, óvja. Arisa egyszerűen aranygyerek lett! De olyan hátborzongató ez… Érted? Az a folytonos hűvösség, az a… jelenlét. Nem tudom, mit tegyek.
Mása hallgatta, de arca percről percre sápadtabb és feszült lett. Tekintetét elfordította, idegesen babrálta kabátja szélét.
— Figyelj, biztos csak képzelődsz — sóhajtotta végül, felállva. — Fáradtság, idegek… Na, mennem kell, a nagyobbat el kell hozni az óvodából. Szia!
Hirtelen megfordította a fia babakocsiját, nyilván igyekezve minél gyorsabban távozni. De Nasztya felpattant, és utána kiáltott:
— Tudod! Tudod, miről van szó! Miért hallgatsz?
Mása megtorpant, háttal állva neki egy pillanatra. Vállai lehanyatlottak.
— Nasztya, ugyan miért akarod ezt? Segít a kislányodnak — hála istennek. Hamarosan elköltözöl a saját lakásodba, és elfelejted, mint egy rossz álmot. Ne bolygasd.
— Ilyen szavak után az ember még inkább bolygatni akar! — erősködött Nasztya, közelebb lépve. — Úgyis kiderítem. Kérdezősködni fogok a szomszédoknál. Felhívom a háziakat. Mondd el!
Mása arca küzdelmet tükrözött. Némán előhúzta telefonját, végiggörgette a galériát, és megállt egy fényképnél. A képen két nő állt babakocsikkal, mindketten mosolyogtak. Az egyik — Mása. A másik…
Világos, hosszú haj. Óriási, a fotón is megrendítően kifejező szemek. És szomorú, mély mosoly.
Nasztya felismerte őt. Azt, aki éjszakánként megjelent a lánya szobájában.
— Ő Lara — kezdte csendesen, szinte suttogva Mása. — Nem voltunk barátnők. Csak szomszédok, egy időben jártunk sétálni a babákkal. Egyedül nevelte a lányát. Ott lakott… nos, tudod. Abban a lakásban, ahol most ti.
Mása elhallgatott, nyelt egyet.
— Aztán egyszer csak nem jött többé sétálni. Egy nap, két nap. Kezdtem aggódni. Felhívtam. Felvették, de csak gyereksírást hallottam. Zokogást, fuldoklót. Kiabáltam: „Lara! Lara, hallasz?!” — de csak a sírás volt. Újra hívtam. És megint. Mindig ugyanaz. Akkor megértettem, hogy valami szörnyű történt. Felmentem hozzá egy szomszéddal… És az ajtón túlról is hallatszott a sírás.
Mása hangja elcsuklott. Letörölt egy kicsordult könnyet.
— M e g h a l t. Azt mondták, majdnem egy nap eltelt. És a kislánya… szegény, édes… a kiságyban feküdt. Életben volt. Éhesen, ijedten, de életben. — Mása lehunyta a szemét. — Akkor nem értettem… ki vette fel a telefont? Ki emelte fel a kagylót? De most, a történeted után… Ő volt az. Lara. A h a l á l a után sem tudott elmenni. Nem tudta magára hagyni a kicsijét. Segítséget hívott. És… úgy tűnik, most a te Arisádat óvja. Minden el nem apadt anyai szeretetét, minden melegségét… most a lányodnak adja. Altatót dúdol. Megnyugtatja. Hiszen anya volt. Másként nem tud.
— És a lánya? — kérdezte alig hallhatóan Nasztya, akinek arcán közben saját könnyei folytak. — Mi lett vele?
— Lára szülei vitték magukkal. Más városból jöttek. Jó emberek.
Nasztya felidézte a kedves, idős házaspárt a laptop képernyőjéről — Valentyinát és Gennagyijt. Felidézte a vidám kislányt, Julját, aki mellettük ugrándozott. Az unokát. Lára lányát.
Amikor hazaért, Nasztya tárcsázta a lakás tulajdonosnőjének számát.
— Valentyina, jó napot, itt Nasztya… Igen, minden rendben, köszönöm. Csak… ma megtudtam valamit. A lányáról. Bocsásson meg, hogy így, egyenesen… Őszinte részvétem. Nagyon-nagyon sajnálom. És… úgy érzem, tudom, miért nem talál nyugalmat. Van egy ötletem. Hogy segíthetünk neki. Együtt.
Három nappal később megszólalt a csengő a lakásban. Az ajtóban Valentyina állt, mellette pedig az a talpraesett kislány, Julja, aki mostanra szemmel láthatóan megnőtt.
— Tessék, fáradjanak be! — kapkodott Nasztya. — Arisa éppen most ébredt fel.
A konyhában teáztak, a beszélgetés halk és nehéz volt. Valentyina sírt, miközben Larára emlékezett, nehéz életére, saját fájdalmára. Nasztya szorította a kezét. Hirtelen Julja dugta be a fejét a konyhába.
— Szabad, hogy mondjak valamit? — kérdezte halkan.
— Persze, napocskám — mosolygott Valentyina a könnyein át.
— A néni most ment el — mondta komolyan a kislány. — Itt ült velünk a szobában, nézte, ahogy Arisával játszom.
Nasztya megdermedt, a szíve újra gyorsabban kezdett verni.
— Milyen néni? — kérdezte Valentyina, letörölve könnyeit.
— Hát Arisa keresztanyja. Megismerkedtem vele — felelte Julja olyan egyszerűen és természetesen, mintha a világ legközönségesebb dolgáról beszélne. Aztán a nagymamája felé fordult, és bizalmasan odasúgta: — Nagyon hasonlít az én anyukámra! Ugyanolyan szép. A szeme is ugyanolyan jó. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem, hogyan élek, magukról és a nagypapáról is érdeklődött. Mondta, hogy nagyon hiányzom neki. Aztán azt mondta, mennie kell. És kért, hogy adjam át… — a kislány Nasztyára nézett, — adjam át a köszönetét. Nagy-nagy köszönetét. És hogy mostantól mindig vigyázni fog Arisára. Hiszen ő a keresztanyja. Megígérte.
Julja elégedetten mosolygott. Úgy, mint egy felnőtt, nagyon felelősségteljes kislány, aki fontos küldetést teljesített. És még ismerkedett is Arisa keresztanyjával. Azon a szép, világos hajú nénivel, akinek a szeme egyszerre volt szomorú és jóságos — pont olyan, mint amilyen az anyjáé volt azon a fényképen, amely a nagymama hálószobájában állt.
A lakásban csend honolt. A hónapokon át falak között lebegő nyomasztó, fojtó hideg mintha szertefoszlott volna, helyét csendes, világos és végtelenül meleg béke érzése vette át. És Nasztya hirtelen megértette: az öregasszony a parkban évekkel ezelőtt nem átkot jósolt neki, hanem áldást. Az örök, feltétel nélküli anyai szeretet áldását, amely még a világok közötti jeges határt is képes felolvasztani.
