– Megjósolja nekem a sorsomat? Arannyal hálálom meg a kezét.
Az öreg cigányasszony meglepetten meredt a nőre. Könnyű őszi szellő kergette a sárga faleveleket az aszfalton, miközben az emberek kabátjukba burkolózva siettek dolgaik után. Vlada kicsit távolabb állt a gyalogosáradtól, tekintete az öreg cigányasszonyon függött, aki egy összecsukható széken ült a metróbejáratnál. Az asszony mintha a városkép része lett volna – akár egy kóbor kutya vagy egy hirdetőtábla. Színes szoknyái, nagy fülbevalói és éles, átható szemei szinte hipnotizálták.
Vlada mély levegőt vett, kabátzsebében megszorította a pénztárcáját, és határozottan előrelépett. Átlépte azt a láthatatlan határt, amelyet mindenki ösztönösen tiszteletben tartott.
– Megjósolja a sorsomat? – hangja szokatlanul erősen és tisztán csengett az utcazajban. – Nem papírt adok, hanem arannyal hálálom meg. Igazival.
A tömeg egy pillanatra megdermedt. Néhány járókelő lassított, valaki gúnyosan a halántékára mutatott. A cigányasszonyt, akit mindenki Mariska néninek hívott, Vlada felé emelte csodálkozó, szinte rémült szemét. Ráncokkal barázdált ajkán értetlen mosoly jelent meg.
– Rossz helyre jöttem? – Vlada továbbra sem vette le róla a szemét, fürkészve az öregasszony arcát: a sötét bőrt, az erekkel szabdalt szemhéjakat, a vékony ujjakat nehéz ezüstgyűrűkkel.
A cigányasszony rekedten felnevetett, és kinyújtotta tenyerét, várva a pénzt. Vlada már a tárcájához nyúlt, amikor az öreg hirtelen elhessentette kezét.
– Ej, ne siess aranyozni, leánykám. Előbb a kezed add. Az élőt, nem az aranyat. Na, na, hadd lássam! És hallgass, míg nézem. Az egész életed bele van írva, csak tudni kell olvasni.
Ujjai hidegek és érdesek voltak, akár egy öreg fa kérge, ahogy Vlada csuklójára kulcsolódtak. Mintha égették volna a bőrét. Mariska néni sokáig simította ujjával a tenyér vonalait, figyelmesen vizsgálva minden apró ágat, minden elágazást. Aztán tekintetét felemelte, és Vlada szemébe fúrta. Ez a tekintet súlyos volt, feneketlen, benne évszázadok bölcsessége és ezernyi idegen sors ismerete villódzott. Vlada pislogás nélkül állta, miközben libabőr futott végig a hátán.
– Ha magam nem olvastam volna ki a tenyeredből és a szemedből mindazt, ami veled történt – sosem hittem volna! – sóhajtott végül a cigányasszony, s hangja halkabb, bizalmasabb lett. – Belekeveredtél, leánykám, a hálóba. Szerelmi háromszög. Nem is akármilyen, nem gyerekjáték. Úgy fonódik minden, mint a régi szőnyeg mintája… az egyik szálat húzod – a másik összegubancolódik. Te magad biztos vagy a döntésedben? Hisz a szív nem kő, az fáj, az sír.
– Teljesen biztos vagyok – felelte határozottan Vlada, bár belül összeszorult minden. – És aztán? Van valami… különös receptje erre az esetre?
Mariska néni sokatmondóan csettintett a nyelvével.
– Hogyne volna. Mindenre van recept a mi népünknél. De erre különleges. Cigányrecept. Holnap gyere el hozzám, fel kell készülnöm. Különleges füveket kell szárítanom, a megfelelő szavakat előhívnom. Most menj. Gondolkodj. Emlékezz vissza mindenre az elejétől. Holnap majd részletesebben elmondod. Minden apróság számít.
Vlada hazafelé indult, fejében pedig úgy dobolt, mint harangzúgás: „Gyűlölöm. Szeretem. Gyűlölöm. Szeretem.” Ez az ingamozgás már fél éve tartott. Ugyanolyan erővel gyűlölte Szaniszlávot, ahogyan valaha rajongott érte. Kapcsolatuk nem is annyira szerelmi háromszögre hasonlított, mint inkább valódi Bermudára, ahol nyomtalanul eltűnt az akarata, önbecsülése és nyugalma.
Ennek az őrületnek a gyökerei egy elegáns étterembe vezettek vissza, ahová egy sikeres szerződéskötés után tértek be – az ő cége és az ő holdingja között. Szaniszláv szellemes, jóképű, elbűvölő volt. Szórta a bókokat, és úgy nézett rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon. Egy hónappal később azonban egy közös ismerőssel folytatott véletlen beszélgetés feltárta az igazságot: Szaniszláv nős. Sőt, hírhedt nőcsábász hírében állt.
Vladát, akit becsületre és méltóságra neveltek, akkor még helyesen cselekedett: törölte a számát, megszakított minden kapcsolatot, kidobta az ajándékba kapott sálat. Nagy, kövér pontot tett a végére. De az agy – ez az álnok áruló – újra és újra odacsempészte elé a számát. Nem akarta megjegyezni, mégis beleégett az emlékezetébe, mint valami bélyeg. És ő, megvetve önmagát, újra meg újra tárcsázta. A férfi hangja a vonalban olyan volt, mint a drog: pillanatnyi megkönnyebbülést és boldogságígéretet adott, de reggelre csak a szégyen keserű másnaposságát hagyta hátra.
Ő már csak árnyéka volt önmagának. Álmatlan éjszakák festettek lila karikákat a szeme alá. Kezei reszkettek. A munkában egyik hibát követte a másik. Barátnői sajnálkozva kérdezték, nem beteg-e. Maga Szaniszláv pedig, amikor találkozott vele, egyre gyakrabban vetette oda gúnyos félmosollyal:
– Valahogy ma nem vagy a toppon, Vlad. Szedd össze magad, hiszen te vagy az én erős kislányom.
A cigányasszonnyal való beszélgetés után azonban remény szikrája lobbant Vlada lelkében. Hamarosan véget ér minden. Ez a mágikus recept széttépi az átkozott bilincseket. Újra lehet majd teljes tüdővel lélegezni, élni – nem csak vegetálni.
Másnap Vlada ismét elment a metróhoz. Mariska néni, amint meglátta, szótlanul intett neki, hogy kövesse egy csendes parkba, távol a kíváncsi tekintetektől és fülektől. Lihegve leereszkedett egy padra, majd sokrétegű szoknyái mélyéből elővett egy kis csomagot, amelyet durva madzaggal kötött át.
– Itt van. Az alap. Ráolvasott füvek és bogyók, amelyeket teliholdkor szedtem egy elhagyott hétútkereszteződésnél – hangja titkokkal teli suttogássá vált. – Ezt tiszta vízben kell felforralnod. Amikor látod, hogy a főzet habja megfeketedik, mint a csillagtalan éjszaka, dobj bele valami rongydarabot ettől a férfitól. Nyakkendőt. Zoknit. Zsebkendőt, például. És ezeket a szavakat olvasd közben – a cigányasszony Vláda kezébe nyomott egy gyűrött, megsárgult papírlapot, tele furcsa jelekkel és érthetetlen szavakkal. – Olvasd, amíg a hab újra fehérré nem válik, mint az első hó. Akkor vedd ki a tárgyat. Szárítsd meg a szélben, hogy magába szívja az ég és a levegő erejét. De hogy elérd, amire olyan dühösen vágysz, ezzel a tárggyal meg kell érintened a bőrét. Érted? A bőrét! És aztán ő!
– Ő? Ki „ő”? A felesége? – Vlada gúnyosan felhorkant. – Nem, ez lehetetlen! Hogyan képzeli ezt?
– Ki kell valamit találnod – az öregasszony széttárta karját, karkötői csilingeltek. – Először te mérsz csapást, és rögtön utánad ő. Kettős csapás, kettős erő. Érted? Csak így törheted meg a bűbáját.
Vlada bólintott, térdében enyhe remegést érezve. Gondosan a táskájába tette a csomagot a füvekkel és a ráolvasással, majd indulni készült.
– Hát a pénz, leánykám? – Mariska néni hangja ismét élessé és mohóvá vált. – A cigányreceptért fizetni kell! Arannyal vagy ezüsttel, de fizetni!
Vlada szó nélkül leszámolt néhány bankjegyet. A szabadság ára mindig magas volt.
Szinte futva tartott hazafelé, táskájában szorongatva a titkos csomagot. Eszébe jutott: maradt tőle egy zsebkendő. Drága, selyem, monogrammal, gondosan kivasalva valaki idegen kéz által. Egy hónapja csúszott ki Szaniszláv zsebéből, és Vlada azóta sem adta vissza – hol a remény tartotta vissza, hol a szégyen.
Mélyet sóhajtott, próbálva elnyomni a rátörő emlékeket. A nemrég történt véletlen találkozás Szaniszláv feleségével, Olgával, mindent a feje tetejére állított, kicsúsztatta a talajt a lába alól, és megkérdőjelezte az egész történetet.
Az a találkozás a születésnapján történt. Szaniszláv váratlanul toppant be egy hatalmas csokor drága rózsával.
– Nem gondoltam, hogy benézel… Hiszen nem is beszéltük meg – örvendezett Vlada, mellkasához szorítva a virágokat, miközben a naiv remény újra életre kelt a szívében. – Elmegyünk valahová? Étterembe? Gyorsan összekapom magam!
– Nem! – vágta el ridegen, végigmérve őt tetőtől talpig. – Nem megyünk sehová. Nézz magadra! Nincs annyi festék a világon, hogy eltakarja ezeket a karikákat a szemed alatt. Hogy nézel ki? Pedig gyönyörű voltál! Miért hagytad el magad?
Szavai élesek és pontosak voltak, mint a penge, darabokra vágták őt. Vlada gyerekesen tehetetlenül és keserűen tört ki sírásban. Szaniszláv közönyösen megveregette a vállát, odavetett egy rövid „pihenj”-t, majd távozott, maga után hagyva a lakásban a drága parfüm és a megalázás súlyos illatát.
Egy órával később, próbálva összeszedni magát, elment a közeli szupermarketbe nyugtatóért. És akkor megszólította egy lágy női hang:
– Vlada? Jó napot!
Előtte egy elegáns nő állt stílusos kabátban. Az arca ismerősnek tűnt.
– Igen, jó napot – felelte zavartan Vlada, lázasan törve a fejét, honnan ismeri.
– Engem Olgának hívnak. Szaniszláv felesége vagyok – mosolyodott el a nő, és mosolyában nem volt sem harag, sem vád.
Vlada arca lángba borult. A szíve a gyomrába zuhant.
– Ó, jaj… – tudta csak kinyögni, miközben görcsösen lenyelte a torkát fojtogató csomót.
– Kérem, ne izguljon. Nem akarok jelenetet rendezni – Olga hangja nyugodt és szelíd volt. – Csak figyelmeztetni akartam. Maga nem az első. És sajnos nem is az utolsó az én férjem útján. Amíg nem késő, őrizze meg önmagát… Meneküljön el tőle.
És ekkor valami eltört Vladában. Az önsajnálatot hirtelen vad düh váltotta fel.
– Úgy? – hangja megkeményedett, és egyenes derékkal állt elé. – Ha maga tisztában van a „kalandozásaival”, miért van még vele? Mi tartja? A pénz? A megszokás? A szerelem?
Vlada megrázta a fejét, elűzve a kísértést. A saját konyhájában állt, és a zománcos lábosba tisztított vizet töltött. Az asztalon ott feküdt Szaniszláv zsebkendője, mint egy vádló bizonyíték.
„Nem! Nem erre kell gondolni! – parancsolt magára szigorúan. – Találkoznunk kell. Hárman. Nem hiába adott a cigányasszony receptet. És Szaniszláv nem sejthet meg semmit…”
Kibontotta a csomagot, és a száraz, illatos füveket a vízbe szórta. Azok sisteregve örvénylettek, a víz gyorsan sötétedni kezdett, sűrű és zavaros lett. Máris fekete, szurokfényű hab fodrozódott a tetején. Vlada, lélegzetét visszafojtva, beledobta a főzetbe a selyemzsebkendőt. Az elsüllyedt, és szinte azonnal magába szívta a sötétséget. A hab kivilágosodott, áttetszővé, tisztává vált.
– A cigányrecept elkészült! – suttogta Vlada, különös, szinte misztikus erő hullámát érezve magában. – Tessék az asztalhoz, Szaniszláv. Ma este különleges mágiával kínállak.
Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn az ő neve villogott. Vlada elmosolyodott, és a füléhez emelte.
– Halló, Stasik, szia – dorombolta édes, csábos hangon.
– Figyelj ide nagyon! – ordítása szinte megsüketítette. – A jövő hónapban lesz a vállalati kongresszus bankettel. A céged meghívást kapott, a listán vagy. Én is ott leszek. Természetesen a feleségemmel. És te… te még csak rám se nézz! Ne közelíts! Ne szólj hozzám! Nekem semmi botrány nem kell! Értve?! Se célzás, se pillantás!
Vlada eltartotta a kagylót a fülétől. Arcán azonban mosoly feszült szét. A sors maga kínálta a tökéletes színpadot a bosszúhoz.
– Értem. Nem kell kiabálnod – felelte csendesen, szinte suttogva. – Úgy lesz, ahogy mondod.
A férfi rávágta a telefont. Vlada pedig a nedves, sötét mágiával átitatott zsebkendőre nézett.
– Hát találkozunk, drágám. A cigányrecept kipróbálásra kerül. És minden a helyére áll.
A fényűző bankett-terem csillogott a kristálycsillároktól és tükrös falaktól. A levegőt elárasztotta a drága parfüm, a fenséges ételek és a pezsgő illatának keveréke. Estélyi ruhás hölgyek, frakkos urak, fehér kesztyűs pincérek – mindez egy elegáns társasági kaleidoszkóppá olvadt össze.
Vlada félhomályban állt egy oszlopnál, szorongatva kezében a ráolvasott zsebkendőt. Szíve hevesen dobogott, de lelkében jeges elszántság uralkodott.
Szaniszláv és Olga tökéletes párnak tűntek: ápoltak, szépek, mosolygósak. Könnyedén társalogtak a vendégekkel, ám Vlada, aki feszült figyelemmel követte őket, észrevette, mennyire erőltetett Olga mosolya, mennyire hidegek a szemei. Végül félrevonultak egy kis asztalhoz. Szaniszláv felemelte a poharát, mondott valamit a feleségének, arca sugárzott az önelégültségtől.
Ez volt a pillanat. Vlada kilépett rejtekéből. Vendégek között suhant, akár egy árnyék, majd hirtelen ott termett előtte, és teljes lendülettel nekicsapódott a karjának. Az arany pezsgő végigömlött a tökéletesen vasalt ingén és a fényesre fésült haján.
– Jaj, ezerszer bocsánat! Milyen ügyetlen vagyok! – kiáltott fel tettetett rémülettel, és egyetlen másodpercet sem vesztegetve előkapta a zsebkendőt, s elkezdte törölni a mellkasát, a gallérját, miközben hozzáért a nyakán lévő fedetlen bőrhöz.
Szaniszláv dermedten állt, hol a feleségére, hol Vladára nézve. Arcát elöntötte a düh és a zavar.
– Kisasszony, miféle figyelmetlenség ez! Közvetlenül a beszéde előtt! – Olga hangja meglepően nyugodtan csengett. – Adja ide, majd én.
Szinte kitépte a zsebkendőt Vlada kezéből, és gondosan törölni kezdte férje ingét, lassan végighúzva a szövetet a nyakán, arcán, karján. Amikor végzett, jéghideg mosoly ült az arcára. Vlada mozdulatlanul állt, tekintetét boldog fény világította meg. Szaniszláv értetlenül rázta a fejét, érezve, hogy valami nincs rendben, de nem tudta felfogni, mi az.
– Vlada, úgy látom, minden tiszta, igaz? – törte meg először a csendet Olga.
– Igen, Olga, minden rendben van – bólintott Vlada. – Szaniszláv mehet a színpadra. Várják.
– Mi? Maga… Mit? – a férfi teljesen összezavarodott. – Várjatok, én mindent meg tudok magyarázni…
– Persze, persze, majd elmagyarázod – Vlada édesen mosolygott, és a színpad felé intett, ahol a ceremóniamester éppen az ő nevét hirdette ki. – Siess. A közönséged vár.
Szaniszláv összevonta szemöldökét. Ez totális kudarc volt minden tervére nézve. De ő az improvizáció mestere volt. Felköhögött, megigazította a nyakkendőjét, és felemelt fejjel a mikrofonhoz indult, miközben oldalról zavart pillantásokat vetett a két nőre, akik ott álltak egymás mellett, ugyanazzal a hideg várakozással tekintve rá.
Szövetségük a kölcsönös gyűlölet és fájdalom hamvaiból született. A szupermarket előtti találkozás után titokban újra látták egymást. Vlada sokáig nem tudott hinni a „bájitalos” mesében, de Olga olyan meggyőző fájdalommal, olyan pontos tudással beszélt az ő, Vlada gyötrelmeiről, hogy a kétely lassan elolvadt.
– Ő maga vallotta be. Véletlenül kihallgattam a beszélgetését – mesélte Olga idegesen gyűrögetve a szalvétát a kávézóban. – Valami sámánnal vagy varázslóval tárgyalt a részletekről. Azt mondta, az új „áldozat” túl erős lelkileg, és a régi varázs már nem elég. Engem azért tart, mert az üzlet a nevemen van. Apám öröksége. Válás esetén üres kézzel maradna. Magát, Vláda, azért, mert szép, sikeres, és hízeleg a hiúságának. Maga a trófeája.
Olga átadta annak az embernek az elérhetőségét, aki segített neki „levenni” a bűbájt. És tervet ajánlott. Egy tervet, amelyben a cigányrecept nem ok, csupán színpadi kellék volt, az utolsó csepp, amely túlcsordítja az önhittség kelyhét, és nyilvánosan porba dönti őt. Mindent megbeszéltek: a helyszínt, az időpontot, mindkettejük szerepét.
Szaniszláv magabiztos léptekkel lépett a színpadra. Belső zsebéből elővette az előkészített kártyákat, megköszörülte a torkát, és a mikrofonhoz állt. Kaparta a szájpadlását.
– Tisztelt hölgyeim és uraim! Kollégák, barátok! – kezdte, de hangja furcsán rekedten szólt. Újra köhögött. – Először is szeretném megköszönni… khm… Nem. A lényeget mondom.
Elhallgatott. A teremben dermedt csend támadt. Szemei rémülten kerekedtek ki. Ajkait próbálta összezárni, de azok mintha önálló életet éltek volna.
– Én csaló vagyok. A legvalódibb – szólalt meg saját hangja, ám a szavak őt magát is teljesen meglepték. – Évek óta hazudtam a feleségemnek. Soha nem szerettem őt! Khm… Pénzért házasodtam, rangért…
Halotti csend nehezedett a terembe. A műsorvezető előrelépett, hogy levezesse, de Szaniszláv idegen mozdulattal megállította.
– És a legfontosabb: nem szégyellem! – kiáltotta, arca görcsösen torzult, miközben megpróbálta visszatartani az igazság áradatát. – És miközben ezt mondom önöknek, hölgyeim és uraim, továbbra is a nők után leskelődöm a teremben! Ráadásul itt van öt… nem, hat hölgy, akikkel volt és van is kapcsolatom!
És folytatta, ízlelgetve a legmocskosabb és legszégyenteljesebb részleteit félrelépéseinek, munkahelyi machinációinak, gúnyos kijelentéseinek saját partnereiről. A terem dermedten hallgatta, majd felmorajlott: felháborodás, sóhajok, füttyök töltötték be a levegőt.
Oldalt, kissé félrevonulva, két nő figyelte a bukást.
– Nos? Elégedett vagy? – kérdezte halkan Vlada. Hangjában nem volt öröm, csak fáradt megkönnyebbülés.
– Megalázva, összetörve. Talán még túlságosan is – Olga lesütötte a szemét. Lelkében sem volt diadal, csak üresség. – Valami hiányzik. Egy végső pont.
– Pezsgőt, hölgyeim? – toppant eléjük váratlanul egy fürge pincérlány, tálcáján csillogó poharakkal, tele a játékos itallal.
Vlada és Olga egymásra néztek. És először azon az estén valódi, nem erőltetett mosoly jelent meg arcukon.
– Igen! – felelték kórusban. – Pont erre volt szükségünk!
Vettek egy-egy poharat, csilingelve koccintottak, és kortyoltak, miközben a színpadon a végleg megsemmisült Szaniszláv elhallgatott a tömeg haragos morajlása alatt. A cigányrecept működött. De a legerősebb varázs benne nem a füvek hatalma volt, hanem a két becsapott nő hideg dühe és közös fájdalma, akikben elég erő született, hogy összefogva győzzék le a közös hazugot.
