Az ajtó fülsiketítő reccsenéssel zuhant befelé, a falnak csapódva, mintha nem is erős tölgyfa pajzs, hanem vékony furnérlemez lett volna. Tamara Petrovna diadalittas arccal lépett át a küszöbön, mint egy hadvezér, aki bevonul a meghódított városba.
— Ennyi volt — mondta halkan, miközben lassan körbenézett az üres nappaliban. — Elég volt várni. Elég volt tűrni.
Mögötte két munkás toporgott, akik segítettek leemelni az ajtót a pántokról. A magasabbik a kezébe köhögött:
— Nos… akkor mi mennénk, Petrovna. Kész a munka.
— Menjetek csak, galambocskáim — intett a kezével anélkül, hogy hátranézett volna. Ugyanabban a pillanatban már az ujjai a telefonon pötyögtek.
„Itthon vagyok, Alina. Nem kell sietned haza a nyaralásból. Igor nekem vette ezt a házat. Az igazság helyreállt.”
Különös élvezettel nyomta meg a „küldés” gombot, elképzelve, hogyan torzul el a menye arca — a dühtől, a tehetetlenségtől és a sértettségtől. Egy évig várt erre a pillanatra. Egy évig, amióta a fia, Igor meghalt, és annak felesége mintha el akarta volna törölni emlékét.
„Varjú — gondolta Tamara Petrovna. — Mindent elrontott neki, kiszívta az erejét, most pedig még a házat is el akarja venni. De nem fog sikerülni. Ez az én házam. Az enyém és Igoré.”
Beljebb lépett, hogy teljes egészében kiélvezze a győzelem ízét — és megdermedt.
A szobák üresek voltak. Teljesen üresek.
Se kanapé, se asztal, se fényképek, se Miska játékai. Csak csupasz falak és lépteinek visszhangja. A nappali közepén egyetlen fotel állt. Vele szemben egy televízió alacsony szekrényen. A fotel karfáján egy távirányító és egy összehajtott papírlap.
A szíve kellemetlenül összerándult. Valami nem stimmelt. A diadal helyett nyugtalanság költözött belé. Felvette a levelet. A kézírás szabályos és határozott volt.
„Tamara Petrovna. Tudtam, hogy el fog jönni. Ezért készítettem ezt önnek. Üljön le. Nézze meg a lemezt. Fontos.”
Az anyós fogai összecsikordultak. Micsoda arcátlanság! Mégis, valamiért nem volt képes eldobni a papírt. Leült a fotelbe, megnyomta a távirányító gombját.
A képernyő kék fénnyel felvillant.
⸻
A képernyőn Igor jelent meg. Élve. Valóban.
A konyhaasztalnál ült, fáradtan, de összeszedetten. A szemei — az ő fiának, az ő büszkeségének szemei — egyenesen a kamerába néztek.
— Mama — kezdte halkan. — Ha ezt nézed, az azt jelenti, hogy megint nem tudtunk megegyezni. Belefáradtam a harcba. Te mindig valaki mást látsz bennem, nem engem. Nem engem szeretsz, hanem a saját kitalált képedet. De az nem az igazság. Nekem van családom — Alina és Miska. Ez az én házam. A mi házunk. És azt akarom, hogy ezt megértsd.
Tamara Petrovna a fotel karfájába kapaszkodott, mintha kicsúszna a lába alól a talaj.
— Nem… — suttogta, — ez hamisítvány.
De a fia hangja túlságosan élőn csengett. Minden szó a szívébe mart.
— Mama — folytatta Igor —, hálás vagyok mindenért, amit értem tettél. De elég volt a múltban élni. Engedj el. Szeretlek, de az életem itt van. És ha tovább rombolod, végleg elveszítesz.
A felvétel majdnem egy órán át tartott. Igor a gyerekkorról beszélt, felidézte, hogyan jártak horgászni, hogyan tanította őt olvasni. Beszélt a fájdalomról is: arról, hogy makacssága mennyire bántotta, hogy a szeretete fojtogatta.
Amikor a képernyő elsötétült, a szobában síri csend lett.
⸻
A ház, amit a fia választott – folytatás
Alina eközben a tengerparton ült, és figyelte, ahogy a kis Miska homokvárakat épít. A telefon újra megrezdült. Üzenet az anyósától. De Alina nyugodtan törölte, és elmosolyodott. A terv bevált.
Nem akart háborút. Csak egyet akart: hogy Tamara végre meghallja a fiát. Még ha a múltból is.
⸻
Folytatás (kb. 3000 szó)
A történet további kibontása több irányt vehet:
Tamara Petrovna érzelmi átalakulása — belső konfliktusa, a hallottak tagadásának kísérlete, emlékek a fiáról és annak felismerése, hogy ő maga rombolta le a boldogságát.
Nemzedékek párbeszéde — Alina és Miska visszatérése, találkozásuk az anyóssal, az első kísérletek a kibékülésre, újabb konfliktusok, hosszú út a megértésig.
A múlt titkai — a család története Igor halála előtt, a feszült anya-fiú kapcsolat rejtett okai, ki nem mondott sérelmek.
A végkifejlet — vajon Tamara beletörődik-e abba, hogy a ház valójában Alináé és az unokájáé? Egyedül marad, vagy elfogadja az új családot?
A képernyő ismét felvillant — a felvétel nyilván több részből állt. Tamara összerezzent, már-már kikapcsolta volna a tévét, de az ujja megremegett. Nem bírta megtenni.
Ezúttal Igor az ablak melletti fotelben ült. Az esti fény lágyan simult az arcára, kiemelve a fáradtságot és a belső fájdalmat.
— Mama — hangja nyugodt volt, de kemény csengést hordozott. — Tudom, hogy Alinát ellenségnek tartod. De én szeretem őt. Te mindig azt mondod, hogy „nem vagyok önmagam” mellette. Pedig éppen mellette vagyok az, aki valójában vagyok. Mellette nevetek, élek, érzek. Hát nem ezt akartad nekem? Hát nem erre vágytál?
Tamara Petrovna a szájára szorította a tenyerét. A halántékában dobolt a szíve.
— Hazugság… mindent ő rendezett így… — suttogta, de a könnyek maguktól gördültek le az arcán.
A képernyőn a fia egyenesen rá nézett — mintha tudta volna, hogy tagadni fog, mintha ismerte volna minden gondolatát.
— Azt mondod, a háznak a tiédnek kell lennie — folytatta Igor. — De, mama, értsd meg: én itt építettem meg a fészkemet. Ez az a hely, ahol Miska megtette az első lépéseit, ahol Alina reggelente kávét főz. Azt akarom, hogy ide vendégként gyere, szeretett nagymamaként. De ne úgy, mint a ház úrnője. Mert itt ő az úrnő.
Tamara ökölbe szorította az ujjait. A mellkasában valami recsegve tört össze, mint egy ág a fagyban.
⸻
Hirtelen felugrott, nem bírta tovább, és üres léptekkel járkálni kezdett a szobában. Minden lépése visszhangzott a falakon. Szemei előtt múltbeli képek peregtek.
A kis Igor kék overálban, cumival a szájában. Az első betűk, amelyeket ügyetlenül, de büszkén firkantott le. Az iskolai oklevelek, amelyeket gondosan lefűzött egy dossziéba.
És mindig ott volt mellette ő. Mindig az anya. Ő döntötte el, mibe öltözzön, milyen szakkörökre járjon, kikkel barátkozzon. Igor ritkán ellenkezett. De ahogy felnőtt, egyre inkább eltávolodott.
És egyre gyakrabban hangzott el ugyanaz a mondat:
— Mama, hagyd, hadd csináljam magam.
De ő nem hagyta. Hiszen ő jobban tudta. Mindig jobban tudta.
⸻
A felvétel véget ért. A képernyő elsötétült. A szobában újra csend honolt.
Tamara Petrovna térdre ereszkedett a televízió előtt, mintha ikon előtt állna. A könnyek végigcsorogtak az arcán.
— Miért… — suttogta. — Miért mentél el ilyen korán… Én… én csak azt akartam, hogy jobb legyen neked.
Sokáig ült így. Aztán lassan felállt, és kilépett a tornácra. Az éj már leszállt a falura, a hold a háztetők fölött lógott. A csend körülölelte, és hosszú hónapok óta először nem haragot érzett, hanem ürességet.
⸻
Közben Alina három nap múlva visszatért Miskával. Az autó megállt a kapunál, a kisfiú elsőként ugrott ki a kocsiból, és a kertajtóhoz rohant.
— A házikó! Anya, nézd, a házikó! — kiáltotta boldogan.
Alina elmosolyodott, de a szíve hevesebben vert a szokottnál. Tudta, hogy Tamara Petrovna bent lehet.
És valóban — a ház ajtaja kinyílt. A küszöbön ott állt az anyós. Nem büszkén, nem diadalittasan, mint azon a napon, amikor betörte a zárat. Sokkal idősebbnek tűnt, mintha tíz évet öregedett volna. Megroggyant vállak, vörösre sírt szemek.
— Jó napot, Alina — mondta halkan.
Alina megdermedt, támadást várt. De az nem jött.
— Jó napot kívánok, Tamara Petrovna — felelte óvatosan.
Néhány másodpercig szemben álltak egymással. Miska, mit sem értve a feszültségből, a nagymamához rohant:
— Nagyi! — átölelte a térdét. — Nézd, van egy új autóm!
Tamara Petrovna a fejére tette a kezét. A tenyere remegett.
— Szervusz, kisunokám — suttogta.
⸻
Ez a jelenet lett a változások kezdete. De a változások nehezen jöttek.
Tamarán belül két érzés vívott harcot. Az egyik a büszkeség, amely azt kiabálta: „Elvette tőlem a fiamat, ezt a házat, az életemet!” A másik a vágyakozás és a bűntudat, amelyek azt suttogták: „Elveszítetted őt. Legalább az unokádat ne veszítsd el.”
Minden nap próbatétel volt. Igyekezett tartani magát, de néha kitört belőle.
— Nem érdemled meg őt — vágta Alinának dühösen, miközben az türelmesen készítette a vacsorát.
— Ezt nem én döntöttem el, és nem is ön, Tamara Petrovna — felelte Alina szilárdan. — Ezt Igor döntötte így.
Ezek a szavak jobban ütöttek, mint bármilyen szemrehányás.
⸻
Idővel a feszültség lassan enyhülni kezdett. Megtanultak egymás mellett élni, megtanultak kiabálás nélkül beszélni. Esténként Tamara leült Miska mellé, mesét olvasott neki, a kisfiú pedig hozzá bújt, mintha érezte volna, hogy erre a melegségre neki van szüksége.
De minden éjjel, amikor egyedül maradt, újra és újra a fia hangja csengett a fejében arról a lemezről:
„Engedj el, mama. Fogadd el azt, ami van.”
Próbálta. De elfogadni sokkal nehezebb volt, mint betörni egy ajtót.
Leszállt az éj a házra. Az ablakon túl a szél zúgott, a kertben valahol megzörrent egy ág. Alina, miután Miskát lefektette, a konyhába ment és feltette a teáskannát. Tamara Petrovna az asztalnál ült, görnyedten, és némán morzsolgatta a terítő szélét.
— Kér egy teát? — kérdezte egyenletes hangon Alina.
— Kérek — felelte röviden az anyós, fel sem nézve.
Észrevette, hogy a menye hangjában nem volt sem gúny, sem hideg udvariasság — csak nyugalom. És ez a nyugalom zavarta össze.
— Én… — Tamara megtorpant, de aztán mégis folytatta: — Megnéztem a felvételt.
Alina elé tette a csészét.
— Tudtam.
— Tudta? — kapta fel a fejét az anyós. — Vagyis maga szándékosan…
— Igen. — Alina hangja változatlanul nyugodt maradt. — Tudtam, hogy eljön, és megteszi, amit elhatározott. És tudtam, hogy másképp soha nem fogja meghallani őt.
Tamara hirtelen félrelökte a csészét, a forró tea kicsordult a szélén.
— Te aljas lány vagy. Tudtad, milyen ütést mér ez rám.
Alina egyenesen a szemébe nézett.
— Nem bosszút akartam. Csak azt, hogy végre őt hallja meg, és ne a saját képzelgéseit.
A szavak Tamara torkán akadtak. Ordítani akart, mindenért őt hibáztatni, de valami belülről akadályozta. A fejében újra felhangzott a fia hangja: „Engedj el.”
⸻
Másnap minden egy aprósággal kezdődött. Miska nem találta a kedvenc játékautóját, és sírva fakadt. Alina sietett a konyhába — a sütőben odaégett a pite. Tamara Petrovna, ahelyett hogy közömbösen figyelte volna, mint régen, felállt a székről és segített keresni.
— Tessék, itt van — mondta pár perc múlva, amikor előhúzta az autót a kanapé alól. — Fogd, bajnok.
Miska felszippantott, majd erősen átölelte a nyakát.
— Nagyi, te vagy a legjobb!
E szavak váratlanul felmelegítették Tamarát. Olyan melegséget érzett szétáradni a mellkasában, amilyet évek óta nem ismert.
⸻
Este Alina figyelte, ahogy anyósa és fia együtt rakják a puzzle-t. Öntudatlanul elmosolyodott. De az öröm mellé aggodalom is vegyült.
„Bármelyik pillanatban újra rám zúdíthatja a szemrehányásait — gondolta Alina. — De Miskáért kötelességem tűrni.”
⸻
Néhány hétig együtt éltek. Pontosabban — egymás mellett. Néha kijöttek egymással, néha összevesztek.
— Túl engedékeny vagy vele — rótta meg Tamara. — A fiú fegyelem nélkül nő fel.
— Ő gyerek — felelte nyugodtan Alina. — Gyerekkorra van szüksége, nem katonai kaszárnyára.
És újra veszekedés, újra jeges csend. De másnap mégis ugyanahhoz az asztalhoz ültek le.
⸻
Egy este Tamara kiment a kertbe. A hold bevilágította az ösvényt, a levegő hűvös volt. Leült a padra, és hirtelen lépteket hallott. Alina volt az.
— Leülhetek? — kérdezte, miközben közeledett.
— Ülj csak — sóhajtott az anyós.
Sokáig hallgattak. Végül Tamara halkan megszólalt:
— Mindig féltem attól, hogy elhagy. És amikor téged választott — úgy éreztem, hogy elveszítettem a csatát.
Alina felé fordult.
— Maga semmit sem veszített. Ő a fia volt, és mindig szerette magát. Csak felnőtt.
— Én… én nem tudok elengedni — vallotta be Tamara.
— Én sem tudok — mosolyodott el keserűen Alina. — De a halál megtanít elengedni, anélkül, hogy engedélyt kérne.
Tamara arcát a kezébe temette. Újra kitörtek belőle a könnyek. És sok év óta először nem szégyellte őket.
⸻
Másnap reggel Alina egy borítékot talált az asztalon. Benne a ház tulajdoni lapja. Mellette egy rövid üzenet:
„Próbáltam harcolni. De ez az ő döntése volt. Legyen úgy, ahogy ő akarta. — T. P.”
Alina sokáig nézte a papírt. Belül megkönnyebbülés áradt szét, de vele együtt sajnálat is az asszony iránt, aki elveszítette a fiát és a hatalmát a fia emléke fölött.
⸻
Tamara nem utazott el azonnal. Maradt, hogy időt töltsön az unokájával. Kapcsolata Alinával lassan változni kezdett. Az ellenségből szövetségesekké váltak — legalábbis Miskáért.
Esténként együtt főzték a vacsorát, beszélgettek az iskoláról, felidézték Igort. Néha nevettek, néha sírtak.
És egy pillanatban Alina észrevette: a házban újra melegség van. Nem a bútorok vagy a tárgyak miatt. Hanem azért, mert két nő, aki ugyanazt a férfit szerette, felhagyott azzal, hogy az árnyékáért harcoljon, és elkezdtek új jövőt építeni annak a fiúnak, aki az ő nevét viselte.
⸻
De az út idáig hosszú és fájdalmas volt. Mindkettejüknek még sokszor meg kellett botlaniuk, sokszor össze kellett omlaniuk. De most már mindketten tudták: a ház szívében Igor emléke él. És ha tovább háborúznak, végleg elveszítik azt.
Ezért meg kellett tanulniuk élni — érte.
⸻
