Nyikolaj Sztyepanovicsot, akit mindenki egyszerűen csak Gyedának Koljának vagy Sztyepanicsnak hívott, legjobban a hársfavirág-tea ízlett. Feleségével, Marija Kuzminicsnával ellentétben ő soha nem ismerte el a bolti teafüvet.
— Se igazi illata, se haszna, csak pénzkidobás. A hársfatea — az már más! Régen, a nehéz időkben, egyáltalán nem vettünk teát, csak füveket meg virágokat gyűjtöttünk — és egészségesebbek voltunk — szokta ismételgetni a nagyapó, miközben illatos főzetét szürcsölte lekvárral vagy egy kis karamellával.
A városka szélén, ott, ahol valaha a földesúr birtoka állt, megmaradt egy régi hársfasor. Nyáron, amikor a fák aranyló, illatos virágba borultak, méheket vonzva mindenfelől, Sztyepanics megfeledkezett a nyavalyáiról, és nagy vászonzsákkal indult virágot szedni. Akárhogy is perzselt a nap, haza sosem tért, amíg a zsák meg nem telt. Fáradtan, de büszkén jött haza — a jól végzett munka érzésével, hogy másnap újra visszatérhessen az ő „hársparadicsomába”.
Baba Mása már várta otthon, az ablakpárkányt és az asztalokat előre beborította újságpapírral a virág szárításához.
— Ügyes vagy te nálam, — fogadta. — Mennyi mindent szedtél! Gyere, ebédelj!
— Idén különösen szép a virág, — elmélkedett Sztyepanics a gőzölgő borscs fölött. — Úgy nyílnak a hársak, hogy zöldet alig látni. Holnap megint kimegyek, többet kell elraktározni. Ki tudja, jövőre lesz-e még erőm, végül is öregmunka ez.
— Jobban vigyázhatnál magadra, Kolja, — sóhajtott az asszony. — Nagy a hőség, nehogy a szíved megszoruljon.
— Ne aggódj, Mása, itt vannak nálam a tabletták…
Másnap kora reggel újra elindult a fasorhoz, a táskájába tett egy üveg vizet. A lenti ágakról szedve haladt fáról fára. Már majdnem tele volt a zsák, amikor az alacsony ágak alatt egy sötét, bozontos csomót vett észre. Macska volt az, az oldalán feküdt, nyelve kilógott. Sztyepanics óvatosan megérintette — élt. A teste forró volt, a szemei csukva. Az öreg elővette az üveget, és egy kevés vizet csorgatott a szegény állat fejére. Az kinyitotta a szemét, és elkezdte nyalogatni a cseppeket a tenyeréből.
— Szomjas vagy? Várj csak, mindjárt… — mormogta.
A kezébe töltött vízből a kimerült macska mohón ivott, de felkelni nem tudott, csak panaszosan nyávogott, könyörögve nézve az embert.
— Hát ez meg miféle történet… Hogy hagyhatnálak itt? — sóhajtott.
Sztyepanics óvatosan beletette az állatot az üres vászontáskába, a másik kezében a hársfavirágos zsákot vitte.
— Tarts ki, drága. A vénasszony tejet önt majd neked, rendbe jössz, csak bírd ki — dünnyögte útközben.
Hazafelé menet hirtelen eszébe jutott a gyermekkora. Az apja meghalt, anyja napi tizenkét órát dolgozott a gyárban, a fiút pedig a háztartásra hagyta. Kolja fűtötte a kályhát, etette a tyúkokat, mosta a padlót, de amikor eljött az este, teljesen egyedül maradt a füstös lámpa fényében. Akkoriban egyetlen támasza a Murka nevű macska volt — meleg, puha, hízelgő. Odabújt hozzá, dorombolt, és a kisfiú észrevétlenül elaludt, átölelve őt.
Amikor Sztyepanics hazavitte a talált állatot, a felesége összecsapta a kezét, és panaszkodni kezdett:
— Na és most mit kezdünk vele? Hiszen nem is kertes házban élünk, hanem lakásban! Minek hoztad ide? Azt akarod, hogy bolhák ugráljanak mindenütt?
De a nagyapó csak a fejét rázta, és magához szorította a szatyrot a talált jószággal, mintha a kicsi életet akarná megvédeni a szemrehányásoktól.
— Elég a zúgolódásból, majd boldogulunk, — mondta Sztyepanics, és hogy megnyugtassa az asszonyt, kivette a megviselt macskát a táskából. Az rögtön hozzábújt, mintha megérezte volna, hogy megmentőre talált. Így került új lakó az idős házaspár otthonába — a macska, akit a nagyapó Hársnak nevezett el.
Sűrű, de borzas bundájában hemzsegtek a bolhák, kínozva a legyengült állatot. Sztyepanics egy lavórba meleg vizet készített, és a fürdőszobába vitte, hogy megfürdesse. Marija Kuzminicsna, látva férje elszántságát, hogy megtartja a talált állatot, nagyot sóhajtva odament segíteni, de amikor a kezébe került, Hárs felsziszegve karmolt és kiszabadult.
— Menj, Mása, ne zavarj, elboldogulok magam is, — szólt szigorúan Nyikolaj Sztyepanovics.
Alighogy az asszony félreállt, a macska megnyugodott, és engedelmesen viselte a hosszú fürdetést.
Ez lett az első szúrásnyi sértés Baba Mása szívében. Akaratlanul is féltékenykedni kezdett a makrancos kedvencre, hiszen minden figyelem most már Hársé lett. Idővel a helyzet csak rosszabbodott. Esténként, amikor a házaspár leült a televízió elé, a nagyapó a fotelbe húzódott, ölében a macskával, mert Hárs nem engedte Marija Kuzminicsnát a közelébe. Még teázás közben is Nyikolaj Sztyepanovics Hárshoz beszélt, az pedig hallgatta hunyorítva borostyánszínű szemét. Éjjel a feje mellett aludt, nappal pedig mindenhová követte.
A nagyapó nyakörvet és pórázt vett neki, és immár együtt jártak sétálni, akár egy kutyával. Még a boltba vagy a gyógyszertárba is magával vitte. Enni pedig kizárólag az ő kezéből fogadott el.
— Látod, Kolja, milyen hálátlan. Én főzöm neki a kását, fasírtot is adok, de ő csak fintorog, mintha valami hercegnő lenne, — panaszkodott Marija Kuzminicsna.
— Ennyi év együttélés után sem tudtam, hogy te ennyire nem szereted az állatokat, — felelte szemrehányással a férj.
— Szeretem én, csak ez a Hárs különleges. Hozzád dörgölőzik, dorombol, engem meg ellenségnek tart. Miatta elhidegültünk, még veszekedünk is, — sóhajtott az asszony.
— Ne haragudj. Hisz ez csak egy macska, neki nem lehet parancsolni, a maga törvényei szerint él, — tárta szét karját Sztyepanics.
A teázásokon kívül a nagyapó és Hárs szeretett az ablaknál ülni és csendben figyelni az utcát. De ha Baba Mása is melléjük telepedett, a macska azonnal félrehúzódott, mintha féltékenyen őrizte volna gazdája figyelméhez való jogát.
Az ősz beköszöntével Nyikolaj Sztyepanovics egészsége megingott. A megviselt szíve mind gyakrabban emlékeztette magára, de ő titkolta a bajt, lopva szedve marokszám a tablettákat. Egyik éjjel Marija Kuzminicsna arra ébredt, hogy a macska dühödten tépi karmával a hálóingét, és olyan keservesen nyávog, hogy belé hasított a félelem.
— Mit művelsz, takarodj innen! Kolja! — kiáltott fel. De a férje nem felelt. Hárs a díványhoz ugrott, ahol ő sápadtan, hideg verítékben feküdt.
A mentő elszállította Sztyepanicset a kórházba. A macska kétségbeesetten rohangált a lakásban, nyávogott, nem hagyta nyugodni a háziasszonyt. Végül ki kellett vinni az udvarra. Csakhogy Hárs kibújt a rosszul bekapcsolt nyakörvből, és eltűnt. Marija Kuzminicsna csak legyintett, és sietve indult a kórházba. Nem látta, hogy a macska a fáról leereszkedve nesztelenül követte.
Az orvosok fogadták és megnyugtatták:
— Időben hívta a mentőt, az asszony maga a hősnő. Megkezeljük, és a férje még talpra fog állni.
— Nem engem köszönjenek, hanem a macskánkat, — vallotta be Marija Kuzminicsna.
A doktor elmosolyodott:
— Vigyázzanak rá, igazi őrzőangyaluk van.
Amikor meglátogatta a férjét, elmondta neki, mi történt. Hárs tettét hallva az öreg szemében könnyek gyűltek. Faggatta a macskáról, de a feleség kénytelen volt titkolni az igazat, és azt mondta, otthon minden rendben.
Kilépve a kórházból, az asszony kimerülten rogyott le a padra. Férje kórteremének ablakait nézve sírt — sajnálta magát, őt és az elveszett macskát. Eszébe jutott, milyen ostoba volt, hogy féltékenykedett rá. Hiszen Hárs nem ellenség volt, hanem megmentő.
Egyszerre valami puha simult az oldalához. Hátrafordult — Hárs. Gyöngéden dörgölőzött a kabátjához, és hangosan dorombolt.
— Hárskám! Örömöm! Honnan kerülsz ide? Gyere haza, drágám. Minden rendben lesz a mi Koljánkkal. Köszönöm neked, napfényem! — zokogta az asszony, magához szorítva a macskát.
Friss hóban lépdeltek egymás mellett, az öregasszony és a macska, mindketten a maguk nyelvén beszélgetve. Hazafelé — hogy együtt várják vissza a számukra oly kedves embert.
