Az udvaron pezsgő élet uralkodott. Az egész teret különféle hangok kavargó zaja töltötte be, amelyek közül leginkább a gyerekek minden korosztályból feltörő, csilingelő kacagása hallatszott. Olyan volt, mintha egy mézre éhes medve feldúlta volna az óriási méhkaptárt, amely most zsongott a sokféle vidámságtól.
A tágas homokozóban, amelyet élénkkék fakeretek szegélyeztek, apróságok nyüzsögtek. Homokfigurákat formáltak, várakat építettek, sekély gödröket ástak, amelyek kis állatok üregeire hasonlítottak, s aztán azonnal be is temették őket, miközben színes formákat és vödröket forgattak a kezükben.
Kissé távolabb, a fiatal fák árnyékában, ahol a hinták és a mászórudak álltak, már a nagyobb gyerekek játszottak. Vidám nevetésük összefonódott a „hajóhinták” felől érkező ujjongásokkal, és ezek a kiáltások visszaverődtek a panelházak ablakairól, mintha maga az épület is beleremegett volna a gyermeki örömbe.
Az ablakokkal együtt a fülek is rezegtek, főleg azoké, akik a faasztaloknál ültek – a nagyobb fiúk, akik unottan figyelték a történéseket, s néha tréfásan megrázták ökleiket a kisebbek felé. De még ezek között a „nagyok” között is, ahogy magukat nevezték, időnként felcsattant egy-egy hangos, ragadós nevetés.
Sámán nem tudta, miért jött ide újra. Miért hozta ide, a nevetéshez, meggyötört, legyengült testét, annak ellenére, hogy mindig elzavarták, mindig kergették. Miért vonszolta fáradt, sebekkel borított mancsait az aszfalton az utolsó erejével. És miért szívta mohón orrába azt a könnyű, alig érezhető illatot — az őszinte, gondtalan gyermeki boldogság illatát.
Idegen. Elérhetetlen. Mégis vonzóbb, mint bármilyen hús vagy csont…
Minden újabb lépés egyre nehezebben ment. Az emberek, akik félreugrottak a koszos, kimerült, de még mindig tekintélyt parancsoló alabai elől, csak növelték a szorongást már amúgy is összetört szívében. A járókelők szemében az állt: „Veszélyes”, és nyomukban kövek, kiabálások, sértések repültek felé…
És — az éhség.
Valaha házi kutya volt. Kedvenc. De amikor öreg gazdája meghalt, már senkinek sem kellett. Megtanulta, mi az a hideg, a félelem, a fájdalom… De semmi sem hasonlítható ehhez a gyötrő, kimerítő érzéshez — az éhséghez. A sebek begyógyulnak. A horzsolások hegekké válnak. De ez az égető érzés belül, a régóta összehúzódott, üres gyomor fájdalma — mintha a részévé vált volna. Örökre.
És mégis idejött. Erre a nevetéssel teli udvarra, ahol minden lélegzetvétel a számára már soha el nem érhető élet illatával égette a lelkét. Idejött meghalni. Ebben a zajban, ebben a zsivajban, amely tele volt boldogsággal, a halál már nem tűnt olyan félelmetesnek…
Elsőként a homokozóból figyeltek fel rá a kicsik. Az öreg orgonabokor árnyékában meglátták a földön fekvő, koszos ebet. Zsibongani, mozgolódni kezdtek. Vidáman csicsergő hangon mutogattak rá színes kis lapátjaikkal, s közben az anyjukat keresték szemükkel, akik a bejáratnál lévő padokon ültek.
A felnőttek még fel sem fogták, mi történik, amikor a nagyobb, élénkebb gyerekek már futottak is arra, amerre a lapátok mutattak. Fürgén átugrálták az ösvényeket, kikerülték a szegélyeket, és néhány pillanat múlva már ott tolongtak a kimerült Sámán körül, akár a kíváncsi kis madarak.
Valaki óvatosan hozzáért, más a hátához nyújtotta a kezét. Előbb félve, majd egyre bátrabban simogatták a koszos, csontokra feszülő bőrt, tapintották rövid, meglepően puha füleit. Csodálkozva súgták egymásnak: hogyan lehet, hogy egy ekkora kutya nem nyitja ki a szemét?
Az egyik kicsi elszaladt a „nagyokért”. Ők, amikor meglátták, mi történik, fontoskodva közelebb léptek, szétlökdösték a kisebbeket, majd leguggolva kérges tenyerükkel megérintették Sámán forró orrát. Aztán sietve előkapták fénylő okostelefonjaikat, és telefonálni kezdtek.
Közben az anyák aggódó hangjai próbáltak áttörni a zajon:
— Hátrébb! — hadonásztak kezeikkel. — Beteg! Lehet, hogy veszett! Meg fog harapni!
De a gyerekeket megállítani lehetetlen volt. A homokozóból a legkisebbek is nyújtogatták kezeiket a tömeg felé. Az anyáknak nem maradt más, mint hátrarángatni saját gyermekeiket, és morgolódni magukban, hogy lám, pedig olyan jól indult ez a nap…
Sámán ezeket a hangokat már nem hallotta. Olyan volt, mintha megsüketült volna; tudatában csak a gyerekek kiáltozása derengett, amely egyetlen folytonos zúgássá olvadt össze. Megpróbálta felemelni a fejét — talán morogni, talán felnyüszíteni — de újra elsüllyedt a sötétben. Az álomban.
Egy álomban, tele fájdalommal, szomorúsággal és emlékekkel. Látta öreg gazdáját. Látta az unokákat, akik lovacskaként ültek a hátán. Látta a napfényben csillogó havat, amelyben boldogan hempergett. Látta a ház ajtaját… Bezárva.
És a síró gyerekeket, akik az autó ablakához szorítva arcukat figyelték, ahogy messze viszik őket. Látta az utat, amelyen hetekig vándorolt. Látta a közömbös arcokat, amelyek megtagadtak tőle egy falat kenyeret, de nem tagadták meg a rúgást.
Már szinte eggyé vált ezzel az álommal. Már-már örökre benne akart maradni, mintha az álmaiban kergetné a szeretett embert…
De hirtelen megérezte az érintést. Valaki határozott, meleg kezét. Teste megrándult. Magához tért. Megpróbált felkelni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Majdnem összeesett, ám erős karok tartották meg.
— Szerjózsa bácsi! Menjünk vele!
— Tessék, vegyék el a pénzt — összetörtem a perselyt!
— Apa, mi is segítünk a srácokkal!
— Kiskutya, kérlek, tarts ki!
— Ugye minden rendben lesz vele?
— Anya, kérlek…
— Na, csend legyen!!!
Az egyik kamasz apja, az a bizonyos Szerjózsa bácsi, gyorsan megjelent az udvaron, miután fia rövid, de zaklatott hívást intézett hozzá. Hangosan szólongatta a gyerekeket, próbálva lecsendesíteni az izgatott, felbolydult gyereksereget.
Kényelmesebben megragadta a nagytestű, mégis meglepően könnyű ebet, bólintott a feszült figyelemmel minden mozdulatát követő kamaszoknak, és határozott léptekkel a szomszédos udvar felé indult — oda, ahol nemrégiben nyílt meg a városi állatorvosi rendelő fiókja.
A férfi némán, összpontosítva haladt, homlokát ráncolva, mintha attól tartana, hogy a legkisebb rázkódás is még több fájdalmat okozhat az állatnak, amely már így is végletekig kimerült. Lépéseit gondosan kimérve vitte óvatosan új pártfogoltját, mintha törékeny lény lenne, amelyet könnyű összetörni.
A zajos udvar elcsendesedett. A gyerekek, akik még mindig követték, elhallgattak, ahogy a kicsinyeiket ölelő anyák is, akik képtelenek voltak megfékezni csemetéik könnyeit, így inkább ők is sietve indultak utánuk, szorosan magukhoz ölelve hüppögő gyermekeiket, aggódva pillantva a különös menet felé.
Az állatorvosi rendelő zsúfolásig megtelt. A folyosón egy tűt sem lehetett volna elejteni: minden padon gyerekek tolongtak kettesével-hármasával, és igyekeztek egyetlen részletet sem elszalasztani. A székek idegesen recsegtek, az arcokon feszült várakozás ült.
Az épületben sürgő-forgó dolgozók sem hagyhatták figyelmen kívül ezt a hirtelen jött tömeget. Tekintetük tele volt csodálkozással, de a váróterem légkörét mégis csendes, feszült figyelem lengte be.
Albina Szergejevna, a „Kedvencek” főállatorvosa, aki épp az ebédszünetből tért vissza, mintha beleragadt volna ebbe a sűrű, feszült csendbe. Szinte utat kellett vágnia magának a gyerekek kereszteződő tekintetei között, amelyek kétségbeesetten kapaszkodtak belé — tele aggodalommal és reménnyel.
Bepréselte magát a rendelőbe, becsukta maga mögött az ajtót, egy pillantást vetett a fémasztalon mozdulatlanul fekvő, kimerült és erőtlen kutyára, majd azonnal az asszisztensekhez fordult:
— Mi folyik itt?
De nem maradt idő beszélgetésre — elkezdődött a munka. Fecskendők, infúziók, gyógyszerek kerültek elő. Egy tálka pástétom tompa koppanással gördült végig az asztalon, s bár bőséges adagot raktak bele, alig futotta belőle egyetlen nyalásra.
Sámán, aki épp csak magához tért az orvosi beavatkozások után, nem is érezhette igazán az étel ízét. Csak azt a meleg masszát, amely egy pillanatra megtöltötte az üres gyomrát, majd azonnal eltűnt, hátrahagyva ugyanazt a gyötrő ürességet.
Szeretett volna még. Ha tudott volna, könyörgött volna érte. De éles fájdalom hasított a lábaiba, a gerince a farka végéig beleremegett. Az ösztön súgta: morogj, kelj fel, védd magad…
De amikor találkozott azoknak a tekintetével, akik körülötte álltak, megdermedt. Abban a nézésben nem volt félelem, nem volt gyűlölet. Csak részvét, együttérzés, melegség. Meglepetten, összezavarodva fekve maradt, míg el nem nyomta az álom — mély, gyógyszerszagú álom.
— A kutyájuk rendbe fog jönni — mondta halkan Albina Szergejevna, miközben kilépett a folyosóra, és a felugró gyerekekre nézett.
— Súlyos a kimerültsége, régi sebeket kellett felnyitnunk a gyulladás miatt. De életveszélyt most nem látok…
Folytatni nem tudta. Az előtér szinte felrobbant a gyerekhangoktól. Valaki örömében felkiáltott, más kacagott, tapsolni kezdett. Ez harsány, tomboló öröm volt, amelyhez semmilyen iskolai csengő nem hasonlíthatott.
Ebben a közös boldogságban elveszett még a pult mögötti adminisztrátor is, akinek hirtelen könnyek gyűltek a szemébe. A mellette álló Szerjózsa bácsi alig észrevehetően elmosolyodott, szorosan átkarolta a fiát, míg mellettük a meghatódott anyák ölében vidáman rugdalóztak a kicsik.
Ebben a zajos örvendezésben Albina Szergejevna egy pillanatra elfeledkezett a kórleletekről, a további kezelési tervekről és legfőképp — a tekintélyes összegről, amelyet a segítségért majd számlázni kellene. Arra gondolt, hogy talán maga a klinika is fedezhetné a költségeket. Hogy talán éppen az ilyen történetek jelentik hivatása igazi lényegét — segíteni úgy, hogy azt ne mérje pénzben. Hiszen előtte nem egyszerűen gyerekek álltak. Hanem Emberek. Kicsik — életkorban. Óriások — együttérzésben és jóságban.
És ez az öröm, ez a gyermeki zsivaj már kezdett átszivárogni a falakon is — ahhoz, aki a szomszéd szobában aludt, először hosszú idő óta félelem nélkül. Ahhoz, aki már kétségbeesett, hogy valaha is újra megismeri, mit jelent szeretve lenni…
Az udvar újra élettel telt meg. Zsongott, hullámzott a hangoktól, amelyek egyetlen közös zajjá olvadtak. De most már másféle hangok voltak ezek — téli hangok. A gyerekek vidám visítása kísérte a piros szánkókat, amelyek csilingelve száguldottak végig a jéghártyás ösvényeken. Felborultak, belebuktak a puha hókupacokba, s mindez harsány nevetést és piros arcú kicsik boldog kiáltásait váltotta ki.
Kissé távolabb, ahol nyáron a hinták álltak, most hóerődök emelkedtek. Lőréseikben fiúk bújtak meg, csillogó hócsatákat vívtak, a napfényben szikrázó hógolyókat hajigálva. Azok eltalálták a „ellenséges” orrokat, szikrázó felhőként robbantak szét, s minden találatot hangos, ragadós kacaj kísért, amelytől újra beleremegtek a panelházak ablakai.
Még a sapka alatti fülek is pirosra gyúltak, és megremegtek a hidegben. A faasztaloknál ülő nagyobb diákok tréfásan rázták ökleiket, morgolódtak a kisebbekre, de maguk is nevettek, elfeledve minden fontoskodó pózt.
Ezt a nevetést Jack jól ismerte és szerette. Ismerte ezeket a gyerekeket — hangosakat, csintalanokat, jószívűeket. Imádta, amikor szánkón ülve az ő szánkóhámjához kötve siklottak. Imádta, amikor csontokat adtak neki, finomságokkal kínálták, simogatták és ölelgették.
Felismerte bennük a sajátjait. Felismerte bennük a családját. Bár most már Jacknek hívták, s nem Sámánnak, nem érzett veszteséget. Csak szeretetet érzett.
Mindenkit szeretett: a kicsiket, a nagyobb gyerekeket, a kamaszokat, köztük Dimsát — Szerjózsa bácsi fiát, az új barátját. De hát most már rengeteg barátja volt. És mindet egyformán szerette — kutyásan, őszintén, hűségesen.
Mert mindegyikük, korától függetlenül, már Ember volt. És együtt ők voltak azok, akik előre viszik a világot.
Ők voltak a Remény. Az ő reménye. És talán az egész emberiségé is — olyanok, amilyeneknek az igazi Embereknek lenniük kell: testben kicsik, de szívben óriások.
