Katyának nem volt elég pénze a buszjegyre, ezért félénken álldogált a megállóban, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, és nem tudta, hogyan kezdjen beszélgetést a felnőttekkel.
Az emberek felszálltak és leszálltak a megállóban megálló járművekről, de senki sem figyelt a kislányra.
Jekatyerina leült a fedett padra, és elszomorodott. Először történt vele ilyen. A zeneiskola, ahol már harmadik éve tanult, öt megállóra volt az otthonától. Oda gyalog elmenni messze és félelmetes lett volna. Kérni pénzt a jegyre pedig szégyen.
„Igaza volt anyának, amikor mondta, hogy mindig kell magunknál tartani nemcsak a bérletet, hanem aprót is: hogy tudjak fizetni a magánjáraton, vagy venni egy péksüteményt.”
Úgy tűnt, mintha megkordult volna a gyomra. Figyelt. Enni ugyan nagyon szeretett volna, de nem az ő hasa korgott.
A kislány körbenézett: egyedül volt a megállóban. Katya hátranézett – ott sem volt senki. Aztán lenézett a pad alá. A legtávolabbi sarokban egy macska kuporgott. Fiatal, csíkos kandúr. Koszos, hátán egy odatapadt bojttal. Dús, hosszú farkával maga köré csavarodva, hunyorogva ült.
– Szóval a te gyomrod korog? – nevetett fel Katya, és beletúrt a táskájába.
Az iskolai menzán ebédre virslis tésztát adtak, és Katya vitt magával egyet, hogy majd a zeneiskolában megegye. Csak idő nem jutott rá, így az étel a táskájában maradt.
A macska úgy tett, mintha ez nem érdekelné. Jekatyerina kicsomagolta a péksüteményt, kivette belőle a virslit, egy szalvétára tette, és odacsúsztatta a macska elé.
– Egyél.
A kandúr úgy tett, mintha nem érdekelné az étel, de a hasa ismét hangot adott.
– Cic-cic – hívta Katya.
A macska elkerekítette a szemét, körbenézett, majd a virsliről le nem véve a tekintetét, közelebb ment. Sokáig szaglászta, aztán olyan gyorsan falta fel, hogy úgy tűnt, még meg sem rágta. Megnyalta a száját, és visszaült a pad alatti helyére.
Közben még néhány busz jött és ment, de senki sem szállt ki, és senki sem szállt be a megállóban.
Katya sóhajtott. A macskára nézett, és így szólt:
– Úgy látszik, veled fogok itt lakni. Nem tudok hazamenni, nincs pénzem jegyre.
A macska a „jegy” szóra felkapta a fejét, mintha ismerős szót hallott volna.
– Hát téged úgy hívnak, hogy Jegy? – kérdezte a kislány, mire a macska nyávogott. – Én meg Katya vagyok.
– Bárcsak jönne már valaki – nézett körbe Katya. Senki. Az ebédszünet már elmúlt, a munkaidő végéig pedig még volt egy-két óra. – Pénzem nincs a jegyre, a bérletemet meg valahol elvesztettem.
A macska, aki figyelmesen hallgatta a kislányt, hirtelen elindult a megálló mögé.
– Na tessék. Most már te is elmentél.
A kandúr azonban hamar visszatért. És a szájában… egy bankjegy volt. Gondosan letette arra a szalvétára, ahol nemrég a virsli feküdt, majd félreállt.
– Ötven hrivnya?! – lehelte a kislány, és felemelte a papírt. Igazi volt. Ez aztán a fordulat.
Ebben a pillanatban éppen beért a megállóba egy marsrutka. Katya felkiáltott:
– Köszönöm, Jegy! – majd a kincset a mellkasához szorítva felugrott a járműre.
Sokáig nem tudta elfelejteni ezt a történetet. A macskát azonban többé nem látta. Egyszer, amikor újra ugyanabba a megállóba került, megkérdezte egy arra járó asszonytól, nem tudja-e, hová lett a macska.
Az asszony vállat vont:
– Kár érte. Gyakran ült itt. Az emberek eldobálták a jegyeket, ő pedig utánuk szaladt – azt hitte, ételt dobnak neki. Így szokott rá.
Most már a kislány is megértette, honnan voltak Jegynél a pénzek. Valaki elejtette, ő pedig szokásból felkapta. Csintalan, de nem hiába.
Eljött a tél. A hó egyenletes réteggel fedte a földet, és már nem olvadt el.
Egy alkalommal, amikor Katya hazafelé tartott a zeneiskolából, ismét ugyanabban a megállóban találta magát. A busz késett.
– Miau – hallatszott hirtelen mellette.
Katya felugrott:
– Jegy?!
A macska kicsit távolabb állt, és amikor észrevette, hogy felismerték, gyorsan elsietett, közben meg-megállt és nyávogott. Katya utána indult.
A megálló mögé vezette, ahol a bokrok között két régi doboz állt. Nyilvánvalóan ezek voltak az otthonai.
Jegy megállt az egyiknél, és mozdulatlanul várt, amíg a kislány közelebb nem lépett és be nem pillantott.
– Mit akarsz megmutatni?
Katya résnyire nyitotta a dobozt – belül jegyek, csokipapírok, csomagolóanyagok és néhány bankjegy hevertek. A másik dobozban pedig valami halkan nyöszörgött.
Katya benézett – egy apró kiscica volt ott. Egyedül. Katya meglepetten pillantott Jegyre:
– Várj csak, hiszen te kandúr vagy?
Válasz nem érkezett. Jegy csak leült mellé, hatalmas, szomorú szemekkel nézve rá. Aztán óvatosan bemászott a dobozba, és lefeküdt a kiscica mellé, testével betakarva őt.
Katya némán figyelte, majd nagyot sóhajtott:
– Úgy tűnik, egyedül vagytok. Anyának persze nem lesz könnyű elmagyarázni – egy kandúr meg egy kiscica… De itt mégsem hagyhatlak benneteket.
Óvatosan a saját sáljába csavarta a picit, felemelte, és az úthoz indult. A macska röviden nyávogott, mintha a pénzre emlékeztette volna. A kislány elnevette magát, és összeszedte az első dobozból az összes papírfecnit – majdnem kétszáz hrivnyát.
Jegy még mindig a helyén ült.
– Na gyere, Jegy! Velünk jössz? Hiszen nekem tanulni kell, ki foglalkozna a picivel?
A macska azonnal utána szaladt.
Így mentek tovább. Hazafelé. Hárman együtt.
Jegy a kiscicával Katyanál maradt. És soha többé nem ült a megállóban.
