Múlt az idő, de senki nem jött. A hó mind sűrűbben hullott, a kicsi test már szinte megmerevedett. A jég elérte a szívét is, hideg, szorító ujjaival markolva azt…
Magasan lógott, nagyon magasan – egy hatalmas lámpaoszlopon. Ilyenek állnak a városban és azon kívül is – az utak mentén, ahol különösen fontos, hogy ne tévedjen el senki a sötétben. Hiszen ezek világítják meg az utat – nem egyszerű lámpák ők, hanem igazi vezetők az éjszakában.
Éppen ezért tartotta az a lámpa a munkáját nemcsak hasznosnak, hanem elengedhetetlennek. Büszke volt a feladatára. Mert nélküle – sehogy.
Ő nem volt egyszerű. Ő gondolkodó volt, szeretett elmélkedni. A fény értelméről. Az emberekről. Az útról.
A többi lámpa csak végezte a dolgát – felgyulladt, kialudt, újra felgyulladt. De ez a lámpa mindig többre vágyott. Próbált kicsit messzebb világítani, jobban a megfelelő szögbe fordulni az út felé, nagyobb teret befogni.
– Mindig oda akarsz világítani, ahova nem kell – gúnyolódtak rajta a szomszédok. – Mit képzelsz? Kinek kellesz te ezzel a felesleges ragyogásoddal?
De ő nem vitatkozott. Csak mosolygott – és világított. Teljes erejéből.
– Vigyázz, kiégsz még – dorgálták. – Lecserélnek, és kidobnak, mint ócskavasat.
A tél kemény volt. A hóvihar úgy tombolt, hogy pár méternél messzebb már nem lehetett látni. A lámpák egymás után aludtak ki: nem volt elég energia.
Néhány még képes lett volna égni, de inkább spóroltak a tartalékkal. Várták a pillanatot, hogy majd egyszerre fellángolhassanak teljes erővel.
Az út vastag hólepel alá került. Az autók száguldva menekültek a biztonságba. Már szinte senki sem világította meg az utat.
Szinte senki – csak egy makacs lámpa, amely nem volt hajlandó feladni. Tovább világított – a szélben, a hófüggönyön, a sötétségen át. És azok a kevés sofőrök, akik még úton voltak, megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor meglátták a fényét:
— Itt van, az utolsó kanyar! Már majdnem célhoz értünk!
Némelyik még intett is neki hálája jeléül.
És ő csak világított. Mert ez azt jelentette – szükség van rá. Ő ment meg életeket.
Amikor az egyik autó megállt közvetlenül a sárga fénykörében, a lámpa azt hitte, a sofőr azért állt meg, hogy megköszönje neki.
Erősebben felragyogott, amennyire csak tudott. A férfi kiszállt, körülnézett, és mivel senkit sem látott, óvatosan valamit az oszlop tövéhez helyezett.
Mintha titkot rejtene.
És csak amikor elhajtott, a lámpa értette meg, hogy ott… egy apró kiscica reszket a hidegtől.
— Micsoda képtelenség ez? — dermedten suttogta a lámpa. — Hiszen el fog pusztulni! Ez nem lehet! Az emberek nem ilyenek…
De senki sem tért vissza. A hóvihar egyre erősebben tombolt. A kiscica már alig érezte a hideget – melegséget érzett. Elálmosodott, és lassan lehunyta a szemét… örökre.
A fagy egyre szorosabban szorította a szívét:
— Csitt… lazulj el… aludj…
A kiscica elcsendesedett.
— Takarodj innen! — kiáltotta a lámpa, és vakítóan felragyogott. A fagy hátrált. A kiscica megmozdult.
— Takarodj! — ismételte a lámpa, és lehajolt, egészen megfeszítve a vezetéket.
— Le fogsz szakadni! – figyelmeztette a kábel.
— Meg kell mentenem őt! – suttogta a lámpa, miközben minden erejét a fénysugárba koncentrálta, hogy a dermedő kicsit elérje. A hó mellette olvadni kezdett.
A kiscica kinyitotta a szemét:
— Ki vagy te?
— Én a fény vagyok – felelte a lámpa. – Az embereknek adom a világosságot.
— Nekem is adsz?
— Neked mindent odaadok – fényt, meleget, gondoskodást és szeretetet.
— Akkor most együtt vagyunk? Ez az otthonunk?
— Az otthonunk – erősítette meg a lámpa, még mélyebbre hajolva.
— Nem bírom tovább… — nyögött a vezeték. — Már így is a határon vagyok.
— Tarts ki még egy kicsit…
A kiscica mellett száraz föld jelent meg. És hirtelen… a hóból virág nőtt ki.
— Ki vagy te? — csodálkozott a kicsi.
— A tavasz! Én a tavasz vagyok!
— Ne félj — suttogta a kiscica. — Nekem van egy lámpám. Ő segít nekünk. Ez most a mi otthonunk.
A virág a lámpára pillantott:
— Te ébresztettél fel… a tél közepén…
— Ne félj. Veletek vagyok – hajolt még mélyebbre a lámpa…
És abban a pillanatban a vezeték nem bírta tovább. Elpattant. A lámpa lezuhant. Némán felvillant utoljára:
— Bocsássatok meg…
Elaludt. Fölötte sűrűsödött a sötétség, gomolygott a fagy, a halál kinyújtotta felé karját…
De a kiscica és a virág odabújtak a lámpához. Még meleg izzójához. Befészkelték magukat a búrája alá.
— Ő szeretett engem… — suttogta a kiscica. — És én is szeretem őt. Téged is.
A virág lehajolt hozzá, és abban a pillanatban…
A lámpa felgyulladt! Fényesen! Fényesebben a napnál! A remény világosságával lobbant fel.
— Ez lehetetlen! — ordított a sötétség, a hideg, a halál.
De a fény égett. Ölelt. Melegített.
Megállt egy autó. Egy fiatal pár meglátta a fényt és odament. A lány felsikoltott:
— Nézd csak! Ez egy csoda…
— A lámpa nem éghet vezeték nélkül – csodálkozott a férfi.
— Akkor mégis éghet – felelte a lány. — Fogd a kis ásót.
Ő kiásta a virágot, a kabátjába takarta, karjába vette a kiscicát és… a lámpát.
Beültek az autóba. Elhajtottak.
A lámpa világított. Örök mozgatóerővé vált.
— Csak forró szíve van — mondta a nő.
És a lámpa a szivárvány minden színében felragyogott.
Az autó fölött fényoszlop húzódott, amely átdöfte az eget.
És többé senki és semmi nem tudta megállítani ezt a fényt.
A szeretet fényét. A jóság fényét. Annak a lámpának a fényét, amely soha nem hunyt ki. Mert világított… mindenek ellenére.
