Miskát, egy vékony takaróba bugyolálva, fagyos reggelen találták az árvaház közelében. Alig néhány órás lehetett akkor. Az istenfélő dadus Mihálynak nevezte el a talált gyermeket Mihály arkangyal tiszteletére, akinek az emléknapját éppen azon a napon ünnepelték.
Miska soha nem ismerte sem anyját, sem apját, ezért nem is vágyakozott utánuk. A többiekhez jöttek apák, anyák, nagymamák és nagyapák, de Miskában sosem mozdult meg semmi. Nem irigyelte senkit, nem sírt, nem sóvárgott. Az árvaház volt számára az egyetlen hely, ahol otthon érezte magát. Az ottani szabályokat pedig megkérdőjelezhetetlen törvénynek tartotta – magára és másokra nézve egyaránt. Az egyik kimondatlan szabály így szólt: az erősnek mindig igaza van. Azért, hogy erősnek számítson, kész volt véresre verni magát és másokat is, akár kék-zöld foltok árán.
Most is nehézkesen fújtatott, egy padon ülve, messze az árvaház területétől.
Miska napja elromlott már attól a perctől, hogy a fiúk focizni kezdtek a széles folyosón, közvetlenül az öltöző bejáratánál. Labdaként az új fiú nyúzott, mindig panaszkodó sapkáját használták. Miska gyűlölte a lúzereket, mintha a balszerencséjük ráragadna. Élvezettel rúgta a nyápic Vitka sapkáját, majd egy lendületes mozdulattal a „kapuba” – az öltöző ajtajába – lőtte. Pont ekkor tűnt fel Irina Arkagyevna, és néhány pillanattal később már Miska fülét csavarta ügyes ujjaival. Ez különösen fájt, mert mindenki látta a szégyenét. Duplán fájt, mert Irina Arkagyevna a barátja és az egyetlen igazán közeli ember volt számára. Az ő felügyelete alatt nőtt fel Miska hét éves koráig, és amióta csak emlékezett, mindig volt hozzá egy jó szava, vagy legalább egy pillantása. Kicsiként az ölébe ültette, erősen átölelte, magához szorította a sírástól feldagadt arcát. És most – szavak nélkül, a füle mögött, mindenki előtt a sarokba állította. Pedig a „sarosok” mindig csak a „bénák” és „nyámnyilák” voltak. Azok, akikhez semmi más nem jut el, akik kissé fejletlenek. Miskát soha nem állították sarokba. Ő régi motoros volt, különleges helyzetben. A füle égett.
Amint Irina Arkagyevna eltűnt a szobájában, Miska dühösen kirontott a sarokból. És akkor az útjába került Vitka, a nyápic – a szégyenének oka. Ott állt, ostobán vigyorogva, kezében a sapkáját gyűrögetve. Miska lendületből egy hatalmas rúgást mért rá – tanulja meg, hogyan kell rajta nevetni! A rúgás hatásos volt: Vitka összeesett, valamiért a torkához kapott, és mint a hal a szárazon, levegő után kapkodott. Aztán oldalra dőlt, és hab jött a szájából. Miska még belerúgott egyet, majd az ajtó felé rohant. Könnyedén átugrott a kerítésen, és a roskadó hóban – kabát nélkül – kirohant a parkba. Ott megállt, kifújta magát egy öreg fenyő mellett. Az utcán már majdnem tavasz volt. A lába alatt olvadt hó. A cipője átázott és undorítóan cuppogott. Miska kimelegedve, könnyektől és futástól átázva, észre sem véve a hideget, leült egy padra, félhangosan, érthetetlen szavakat motyogva.
Elhallgatott, amikor megérezte, hogy valaki leült mellé.
– Nem fázol? – fordult Miska a halk hang felé.
Mellette egy öregember ült a padon. A szakálla fehér és bozontos volt. A szeme szürke, figyelmes, nyugodt. Jó szemek. Miska értett a szemekhez. Nem egyszer ismerte fel belőlük az embert.
– Megbántottak téged? – kérdezte az öreg gyengéden, de a szeme nem értett egyet a gyengéd hanggal: összeszűkült, és fémes fény csillant bennük.
– Mi közöd hozzá? – pattant fel Miska. – Én talán fogom magam, el is szököm. Felszállok egy vonatra, aztán keressenek! Senkinek se kellek.
– Hát Irina Arkagyevna?
Miska gyanakodva és figyelmesen nézett az öregre. Honnan tudhat ő Irina Arkagyevnáról?
– Ugyan mi van Irina Arkagyevnával! Ég a fülem! Mintha lett volna miért!
– Szóval nem volt miért? És Vityát miért bántottad és aláztad meg mindenki előtt? Téged, ugye, nem szabad bántani, de mást lehet? Elárulok neked egy titkot. Gyere csak közelebb!
Miska odahúzódott:
– Na, mi az!
– Minden tetted, minden jó és rossz cselekedeted rajtad hagy nyomot. Ha te megalázol, téged is megaláznak…
– Menj a fenébe! – kiáltott Miska, felpattant és nagyot köpött a pad mellé.
Az idegen öreg nem sértődött meg, nem kapta el a tekintetét, nem szólt vissza. Csak halkan mondta, Miska szemébe nézve:
– Holnap találkozunk, és befejezzük a beszélgetést.
Miska még egyszer köpött, zsebre vágta a kezét, és elindult az árvaház felé.
Estig a kert ócska pavilonjában bújt el, ami az árvaház kerítésén túl állt.
Sűrű alkony szállt le, amikor Miska nesztelenül belopódzott az árvaház épületébe a szolgálati bejáraton keresztül. A folyosón csend honolt. A dadus – Lídia Jefimovna, a nagyhangú, testes asszony – berángatta a konyhába, kicsit leszidta megelőzésképpen. Aztán elővett a hűtőből és felmelegített neki egy félretett ebédet. Elmesélte, hogy Vitka, a nyápic, megfulladt a habban. És a nagymama, aki nevelte őt, s akitől a fiút elvették, szívrohamban meghalt közvetlenül Vitka után.
– Egyenesen az árvaház elől vitte el a mentő. Ő jött Vitykához a gyámsági engedéllyel. Csak még egy órát kellett volna kibírnia, és elmehetett volna a nagyanyjával.
A hálóban szokatlan nyüzsgés uralkodott. A villany le volt kapcsolva, de Miska könnyedén eljutott a fekhelyéig, és úgy, ahogy volt – ruhástul – végignyúlt az ágyon.
– És aztán kivitték, és az arca kék volt, képzeljétek el!
– Irina Arkagyevna a szobájában sírt. Egyszerűen vonyított. Aztán megjöttek a rendőrök szirénázva. Ő pedig teljesen kivörösödve, feldagadt arccal jött ki. Azt mondják, kiderült, hogy Vitykának rohamai voltak, senki nem tudta, hogy epilepsziás. Habban fulladt meg.
Miska hamar elaludt. Tényként fogadta el: a tegnap megvert, rohamokkal küzdő Vitka meghalt.
A reggel vidám és zajos volt. Vityka halálán még álmában is járt az esze, ezért amikor reggel a folyosón találkozott vele, annyira összezavarodott, hogy először fel sem fogta a sapkájával felé dobott passzt. Lehajolt, felvette, és a sapkát a kezében tartva a még mindig élő Vitkára nézett.
– A fene, – gondolta, – ilyeneket is tud álmodni az ember.
Aztán odacsapott a sapkával:
– Góóól!
Irina Arkagyevna ujjaival ismét a fülét csavarta. Mintha várta volna ezt, és egyáltalán nem vette sértésnek, hogy a sarokba állították. Vitykára pillantott, aki a sapkáját gyűrögette és mosolygott. A fiúk valamire vártak. Várt Miska is. Az ajtóban megjelent Lika – az árvaház legszebb lánya. Miskának hirtelen úgy támadt kedve Lika előtt kilépni a szégyenteljes sarokból, és bosszút állni a nyápicon annak ostoba mosolya miatt. De valamiért habozott. A baj előérzete és a rettenetes végzet sejtése borította el.
– Hé, nyápic! – Miska barátja, Josza, aláhúzta a lábát, Vitka a földre esett. Aztán a fiúk mind rátámadtak. Ki akarták ütni a sapkát a kezéből. De Vitka úgy kapaszkodott belé, mintha valami kincs lett volna. Kapott az arcára, a hasára. Végül összegörnyedt, és Miska megértette, vagy inkább eszébe jutott: most jön majd a hab.
És valóban. A fiúk szétszaladtak. Miska pedig, mintha odaszegezték volna, a sarokban állt. Az egyik dadus hívta a mentőt. Irina Arkagyevna a karjában tartotta Vitka élettelen fejét, amely engedelmesen billegett a kezében, miközben hab buggyant ki az elkékült ajkak közül.
A mentős orvos azt mondta, ha azonnal megfelelően tartották volna a fejét, Vityka életben maradt volna.
Nemsokára megérkezett Vitka nagymamája az örökbefogadási papírral, alig sírt, csak folyton ismételgette:
– Hogy lehet ez? Vityusa!
Miska a pad felé indult. Ott már ott ült a tegnapi öreg, félrehúzódott egy kicsit. Miska leült mellé:
– Maga tudta, ugye? Honnan tudta, hogy ma idejövök? És hogyan lehet az, hogy Vityka tegnap halott volt, ma meg él?
– Misa… – Miska próbálta felidézni, mondta-e valaha a furcsa öregnek a nevét. Az nehezen sóhajtott fel, és a szemében nem a tegnapi hűvösség ült, hanem fájdalom és izzó harag.
– Mit csináltam megint rosszul? Semmit nem tettem! Hozzá se nyúltam, csak egyszer odacsaptam a sapkájára a lábammal! Ez bűn?
Miska szinte kiabált, válaszul az öreg forró és követelő tekintetére. A különös öreg nem szólt egy szót sem, mégis Miska értette őt.
Az öreg pillantása beléhatolt Miska belsejébe, égette belülről, úgyhogy elakadt a lélegzete, és sírni támadt kedve. Mi köze van ehhez az idegen öreghez? Hisz a nevét sem tudja.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Miska.
– Vaszilij Andrejevics.
Az öreg felállt, lassan, nehézkesen indult el a park ösvényén, és Miskát hirtelen olyan árva és otthontalan érzés kerítette hatalmába, mintha elvesztette volna az egyetlen igazi nagyapját. Keservesen, fékezhetetlenül sírni kezdett. Úgy, mint az árvaházi kicsik, amikor megértik, hogy az anyjuk, aki „csak egy kis időre” hagyta őket ott, talán soha többé nem tér vissza.
Az árvaházban senkinek sem hiányzott Miska. Sem a barátoknak, sem Irina Arkagyevnának, sem Lídia Jefimovnának – Miska kedvenc öreg dadusának – senkit sem érdekelt, hogy egész nap nem mutatkozott, reggelizni sem jött, és most is éhesen kell lefeküdnie.
Elalvás előtt megint Vitkáról és a síró Irina Arkagyevnáról beszélgettek.
Reggel Miska már nem lepődött meg, amikor meglátta Vitkát, a nyápicot. Rajta felejtette a tekintetét, odament, ökölbe szorította a kezét – de nem ütött, hanem ökölpacsira nyújtotta. A nyápic elmosolyodott, és Miskában ettől valami melegség és öröm támadt. De a fiúk, még Miska barátja, Josza is, úgy hátráltak tőle, mintha leprás lett volna.
A folyosón senki sem passzolt Miskának. Vitka sapkájával a gólt Josza lőtte. Őt állították a sarokba. Ő rúgta Vitkát. Miska pedig úgy állt, mintha filmet nézne. Megmerevedett. Csak akkor tért magához, amikor Vitka összegörnyedt, és hab tört elő a szájából. Ekkor jutott eszébe Miskának az orvos szava: ha Vitkát oldalra fordítják, és a fejét úgy tartják, nem fullad meg, hanem életben marad.
Miska a földre vetette magát a nyápic mellett, és oldalára fordította. Vitka fejét tartani nem volt könnyű. A nyápic görcsösen rángatózott. De Miska minden gondolatát arra összpontosította, hogy bármi áron a megfelelő helyzetben tartsa Vitka fejét.
– Miska verte meg! – üvöltötte Josza, miközben Irina Arkagyevna próbálta kitépni Vitkát Miska kezéből. De ő nem engedte el a nyápic fejét, csak szinte hangtalanul, ajkait mozgatva ismételgette:
– Hívják a mentőt… valaki.
A mentős azt mondta, hogy a nyápic rendbe fog jönni. Nem sokkal később megérkezett Vitka nagymamája, sokáig sírt Irina Arkagyevna szobájában. Miskának úgy tűnt, mintha együtt sírtak volna, majd boldogan, kisírt arccal jöttek ki, és a hálóba mentek, ahol Vitka a roham után aludt.
Miska észrevétlenül kisurrant a kerítésen át, azon a lyukon, amit csak ő ismert, és a park felé indult. Abban reménykedett, hogy találkozik Vaszilij Andrejeviccsal. De az öreg nem ült a padon. Egy ismeretlen kislány ült ott. Nem árvaházi. Élénk színű harisnyát viselt zsiráfokkal. A lány Miskára emelte a szemét:
— Szia.
Miska komoran végigmérte az idegent. Nem válaszolt semmit. Csak a zsiráfokra sandított. Nehéz sóhajjal ült le mellé.
– Engem Aljonkának hívnak – mutatkozott be a kislány. – Vaszilij Andrejevicshez jöttem, de nincs itt.
– Ismered a bácsit?
– Persze, a mi zeneiskolánkban dolgozik. Ő tanít engem zongorázni. Meg néha találkozunk vele a parkban, és beszélgetünk. Tudom, hogy rendszerint ezen a padon szokott ülni.
– Én is miatta jöttem, de nincs itt – sóhajtott nagyot Miska.
