Lucsa kövér volt. Harminc éves volt, és 120 kilót nyomott. Valószínűleg valamilyen betegsége volt, anyagcsere-zavara vagy valami hasonló. Lucsa egy eldugott, Isten által is elfeledett kisvárosban élt. A szakemberhez való vizsgálatra utazni messze és drága lett volna.
Abban a kisvárosban, amely mintha a földrajz szélén, a térkép utolsó porszemeként ücsörgött volna, az idő nem órák szerint, hanem évszakok szerint telt. A zord telek alatt megállt, a tavaszi latyakban lassan felengedett, nyáron tikkadtan szendergett, ősszel pedig a nyirkos esőkkel szomorkodott. És ebben a lassú, vontatott áramlásban fulladt el Lucsilla élete, akit mindenki egyszerűen Lucsának hívott.
Lucsa harminc éves volt, és az egész élete reménytelenül beszorult a saját teste mocsarába. Százkettven kilót nyomott, és ez nem csupán testsúly volt, hanem egy egész erőd, amelyet ő maga és a világ közé emelt. Egy erőd húsból, fáradtságból és halk kétségbeesésből. Gyanította, hogy a baj gyökere belül van, valami hibás, betegség, anyagcsere-zavar, de a szakemberhez utazni az ország túlsó végébe elképzelhetetlen volt — messze, megalázóan drága, és látszólag hasztalan.
Lucsa dajka volt a „Kolokolcsik” nevű önkormányzati óvodában. Napjait a gyerekek hintőporának, a főtt zabkásának és az örökké nedves padlóknak az illata töltötte meg. Nagy, hihetetlenül kedves kezei tudtak vigaszt nyújtani a síró kisgyereknek, ügyesen bevetni tucatnyi kiságyat, és feltörölni a pocsolyát anélkül, hogy a gyerek bűntudatot érezne. A gyerekek imádták őt, vonzódtak a puhaságához és nyugodt, szeretetteljes simogatásához. De a háromévesek szemében a halk csodálat gyenge fizetség volt azért a magányért, ami az óvoda kapuin kívül várta.
Lucsa egy régi, nyolclakásos bérházban lakott, amely még valamikor a dicső szovjet időkben épült. A ház recsegett-ropogott, éjszaka a gerendék nyikorogtak, és rettegett az erős széltől. Két éve örökre elhagyta az édesanyja — egy csendes, kimerült nő, aki minden álmot eltemetett ugyanabban a panelházban. Lucsa apjára egyáltalán nem emlékezett — rég eltűnt az életükből, maga után csak poros ürességet és egy régi fényképet hagyott.
Az élete kemény volt. Hideg víz, amely rozsdás csövekből csordogált, az egyetlen utcai vécé, amely télen olyan volt, mint egy jeges barlang, és a fullasztó nyári hőség a szobákban. De a fő tiránya a kályha volt. Télen mohón ette meg a két teljes szekérnyi fát, kiszívva a szerény fizetéséből az utolsó cseppet is. Lucsa hosszú estéket töltött a vasajtó mögötti tűzre nézve, és úgy tűnt, a kályha nemcsak a hasábfákat, hanem az éveit, az erejét és a jövőjét is elfogyasztja, mindent hideg hamuvá változtatva.
Aztán egy estén, amikor a sűrű alkonyat kékes mélabúval öntötte el a szobáját, csoda történt. Nem hangos és nem látványos, hanem csendes, neszező, mint a szomszédasszony, Nadja papucsának suhogása, aki hirtelen kopogtatott az ajtaján.
Nadja, a helyi kórház udvarosa, egy nő, akinek az arcát a gondok ráncai szabdalták, két ropogós bankjegyet tartott a kezében.
— Lucsa, bocsáss meg, az ég szerelmére. Tessék. Kétezer. Nem sírtak nekem, bocsánat — motyogta, és a pénzt Lucsa kezébe csúsztatta.
Lucsa csak csodálkozva nézte a pénzt, amelynek tartozását két éve már menthetetlen veszteségként számolta el a fejében.
— Na jó, Nadjuska, ne aggódj… Nem kellett volna törődnöd ezzel.
— De kellett! — vágott közbe szenvedélyesen a szomszéd. — Most van pénzem! Figyelj ide…
És Nadja, lecsendesítve a hangját, mintha valami rettenetes állami titkot árulna el, elkezdte mesélni a hihetetlen történetet. Arról, hogyan érkeztek a városukba a tadzsikok. Hogy az egyikük, amikor az utcát sepregette, közel lépett hozzá, és egy furcsa, ijesztő ajánlatot tett: tizenötezer rubelt kereshet.
— Állampolgárság kell nekik, érted, sürgősen. Ezért járnak a mi kis lyukainkban, menyasszonyt keresnek. Hivatalosat, házassághoz. Tegnap például engem is összeírtak. Nem tudom, hogyan egyezkednek ott az anyakönyvi hivatalban, talán pénzt dugnak be, de minden gyorsan megy. Az én Ravsánom itt ül nálam, „közelre”, ahogy besötétedik — elmegy. A lányom, Szvetka, is beleegyezett. Vegyek neki új télikabátot, mert tél közeleg. És te miért nem? Nézd, micsoda lehetőség. Kell a pénz? Kell. És ki venné el feleségül?
Az utolsó mondat nem rosszindulatból hangzott el, hanem keserű, hétköznapi őszinteséggel. És Lucsa, érezve, ahogy a megszokott fájdalom újra belenyilall a szívébe, csak egy pillanatra gondolkodott. A szomszédnak igaza volt. Igazi házasságra nem számíthatott. Nászajándékok nem voltak, nem is lehettek. A világa a bölcsőde, az üzlet és a kályhás szoba falai között korlátozódott. De itt volt a pénz. Egészen tizenötezer. Fából vehetett, végre új tapétát ragaszthatott, hogy egy kicsit elűzze a fakó, szakadt falak okozta melankóliát.
— Rendben — mondta halkan Lucsa. — Beleegyezem.
Másnap Nadja elhozta a „jelöltet”. Lucsa, amikor kinyitotta az ajtót, ámult, és ösztönösen hátrálni kezdett a folyosó mélyére, hogy elrejtse hatalmas alakját. Előtte egy fiatalember állt. Magas, sovány, az arca még nem hordozta az élet keménységének nyomait, nagy, nagyon sötét és hihetetlenül szomorú szemekkel.
— Istenem, hát ez még gyerek! — fakadt ki Lucsa.
A fiú kiegyenesedett.
— Már huszonkét éves vagyok — mondta tisztán, szinte akcentus nélkül, csak egy enyhe, dallamos leheléssel.
— Na látod — sürgetősködött Nadja. — Az enyém tizenöt évvel fiatalabb, a tiéd és a tiéd között meg alig van különbség — nyolc év. Egy igazi férfi a virágkorában!
Az anyakönyvvezető azonban nem akarta azonnal hivatalosan összeadni őket. A szigorú öltönyös hivatalnok gyanakvó pillantással mérte végig őket, és közölte, hogy a törvény szerint egy hónap várakozás jár. „Hogy átgondolják” — tette hozzá jelentőségteljesen.
A tadzsikok, akik üzleti részüket elintézték, elmentek. Dolgozniuk kellett. De indulás előtt Rahmat — így hívták a fiút — elkérte Lucsa telefonszámát.
— Egyedül egy idegen városban nagyon magányos — magyarázta, és Lucsa a szemében felismerte azt az érzést, amit ő is jól ismert: elveszettség.
Elkezdett hívni. Minden este. Eleinte a hívások rövidek, kínosak voltak. Aztán egyre hosszabbak lettek. Rahmat meglepően jó beszélgetőpartnernek bizonyult. Mesélt a hegyeiről, a napfényről, ami ott teljesen más, az anyjáról, akit őrülten szeretett, arról, hogyan jött Oroszországba, hogy segítsen a nagy családjának. Kérdezte Lucsát az életéről, a gyermekekkel végzett munkájáról, és ő, saját meglepetésére, mesélni kezdett. Nem panaszkodott, hanem valóban mesélt — az óvodában történő vicces esetekről, a saját otthonáról, arról, milyen finoman illatozik az első tavaszi föld. Észrevette, hogy a telefonba nevet — hangosan, lányosan, elfeledkezve a testsúlyáról és az életkoráról. Ebben a hónapban többet tudtak meg egymásról, mint más házastársak évek alatt.
Egy hónap múlva Rahmat visszatért. Lucsa felvette az egyetlen ünnepi ezüst ruháját, amely szorosan körülölelte alakját, és furcsa érzést vett észre magában — nem félelmet, hanem izgalmat. Tanúk voltak a földijei, ugyanolyan fitt és komoly fiatalemberek. Az anyakönyvvezetők számára a ceremónia gyors és érzelemmentes volt. Lucsa számára azonban villanás volt: az eljegyzési gyűrűk csillogása, az hivatalos mondatok, az események valóságtalanságának érzése.
Mindezek után Rahmat hazakísérte őt. Amikor belépett a megszokott szobába, első dolga volt, hogy ünnepélyesen átadja neki a borítékot az ígért pénzzel. Lucsa átvette, és különös súlyt érzett a kezében — ez volt döntésének, kétségbeesésének és új szerepének a terhe. Aztán Rahmat előhúzott a zsebéből egy kis bársonydobozt. A fekete bársonyban egy elegáns aranylánc feküdt.
— Ez neked ajándék — mondta halkan. — Gyűrűt akartam venni, de nem tudtam a méretet. Én… nem akarok elmenni. Azt akarom, hogy tényleg a feleségem légy.
Lucsa megrezzent, nem tudott szót szólni.
— Ebben a hónapban a telefonon át hallottam a lelkedet — folytatta, és a szemeiben komoly, felnőtt tűz égett. — Kedves és tiszta, mint az anyámé. Anyám meghalt, ő apám második felesége volt, és nagyon szerette őt. Én szeretlek téged, Lucsilla. Igazán. Engedd, hogy itt maradjak. Veled.
Ez nem volt kérés egy fiktív házasságra. Ez volt a házassági ajánlat. És Lucsa, miközben a fiú őszinte, szomorú szemébe nézett, nem könyörületet látott bennük, hanem azt, amiről régóta már nem is álmodott — tiszteletet, megbecsülést és születő gyengédséget.
Másnap Rahmat elutazott, de most ez már nem búcsú volt, hanem a várakozás kezdete. A fővárosban dolgozott a földieivel, de minden hétvégén hazajött hozzá. Amikor Lucsa megtudta, hogy gyermeket vár, Rahmat új lépést tett: eladta a része egy részét a közös üzletből, vett egy használt „Gazelt”, és örökre visszatért a kisvárosba. Fuvarozással kezdett foglalkozni, embereket és árut szállított a járási központba, és a vállalkozása gyorsan fejlődni kezdett szorgalmának és becsületességének köszönhetően.
Aztán megszületett a fia. És három év múlva — egy másik. Két gyönyörű, barnás bőrű kisfiú, az apjuk szemével és az anyjuk kedves, mosolygós természetével. Otthonukat betöltötte a kiabálás, a nevetés, a kis lábak dobogása és az igazi családi élet illata.
A férje nem ivott, nem dohányzott — a vallása nem engedte — hihetetlenül szorgalmas volt, és úgy nézett Lucsára, hogy a szomszédasszonyok irigyen villantották a szemüket. A nyolc éves korkülönbség elolvadt ebben a szerelemben, teljesen láthatatlanná vált.
De a legcsodálatosabb dolog Lucsával történt. Mintha belülről virágzott volna ki. A terhesség, a boldog házasság, az a felelősség, hogy már nemcsak önmagáról, hanem a családról is gondoskodnia kellett — mindez újjáalakította a testét. A felesleges kilók maguktól olvadozni kezdtek napról napra, mintha csak egy fölösleges héj lettek volna, amely egy ideig védte a törékeny, gyengéd lényt. Nem tartott diétát, egyszerűen az élete megtelt mozgással, gondoskodással, örömmel. Szebb lett, a szemében fény jelent meg, a járásában pedig rugalmas magabiztosság.
Néha, amikor a kályha mellett állt, amelyet most Rahmat gondosan fűtött, Lucsa a szőnyegen játszó fiaira nézett, és érezte férje meleg, csupa csodálat tekintetét. Arra a furcsa estére gondolt, a kétezer rubelre, a szomszédasszony Nadjára és arra, hogy a legnagyobb csoda gyakran nem villámfényben érkezik, hanem az ajtó kopogtatásával, hozva magával egy ismeretlent a szomorú szemekkel, aki egyszer nem egy fiktív házasságot, hanem egy teljesen új életet ajándékozott neki. Igazit.
