Ott ült ugyanazon a helyen, ahol elváltunk, és a semmibe nézett. Szemei szárazak voltak, mint a felperzselt föld, s bennük nem maradt más, csak a fakó árnyék. Sovány teste, sebekkel és piszokkal borítva, a szemét között hevert, mintha már régóta ennek a világnak a részévé vált volna, ahol senki sem törődik a fájdalommal. Minden lélegzetvétel nyögéssé torzult, minden mozdulási kísérlet újabb hullámnyi szenvedést hozott rá.
Valaha talán volt neve. Lehet, hogy valaki hazavárta, örült a lépteinek, simogatta a vörös bundáját. De azokból az emlékekből már semmi sem maradt, csak az üresség és az éhség, amely lassan saját árnyékává változtatta őt.
Halkan közeledtem. Óvatosan léptem, mintha féltem volna összetörni a vékony határt élet és halál között. A szívem összeszorult, amikor láttam, hogy ahogy észrevett, megrándult a füle, de a fejét sem emelte fel. Erejét elhagyta, és a remény talán még előbb meghalt benne.
– Még mindig itt vagy… – suttogtam, bár tudtam, hogy nem fog válaszolni.
Alig észrevehetően megremegett, mintha a szavaim valami elfeledettet érintettek volna meg benne, mintha egy idegen hang visszhangja emlékeztette volna arra, hogy még él. De a tekintete ugyanaz maradt – fáradt, kiégett, megtört.
Leültem mellé. A rothadás és a szemét szaga keveredett sebeinek nehéz bűzével. Bordái úgy nyomultak át a bőrén, mint éles kövek, és nem értettem, hogyan doboghat még szív egy ilyen megkínzott testben.
Ebben a pillanatban úgy tűnt, hallom belső, halk hangját.
„Eljöttél? De minek? Én már senkié sem vagyok. Túl koszos, túl beteg, túl fölösleges vagyok. Régóta nem várok. Régóta nem hiszek. Menj el, ne nézz rám. Hadd tűnjek el a csendben, ahogy eltűnik mindenki, akit soha senki nem szeretett.”
Kinyújtottam a kezem, lassan, félve, hogy elhúzódik. De nem mozdult. Csak a fájdalomtól ködös szemei időztek egy pillanatra a tenyeremen.
– Nem megyek el – mondtam hangosabban. – Nem vagy senkié. Az enyém vagy.
A szavak a levegőben függtek, és úgy tűnt, még a falak is megremegtek körülöttünk. Nem értette a jelentésüket, de talán megérezte a hangomat. És ekkor a teste kicsit elernyedt.
Elővettem a hátizsákomból a vizet. Öntöttem egy keveset a tenyerembe, és az ajkához tartottam. Mohón nyalogatta a cseppeket, mintha félt volna, hogy délibáb az egész. Aztán újra és újra. Láttam, ahogy önmagával küzd: az életvágy és a kétségbeesés viaskodtak benne, mint két vadállat.
– Próbáld meg, kérlek – suttogtam, miközben egy falat ételt nyújtottam neki.
Először elfordult, de aztán remegő nyelvével megérintette a morzsát. És abban a pillanatban megértettem: a szikra még él.
Amikor a karomba vettem, könnyű volt, mint egy tollpihe. Úgy éreztem, nem is egy kutyát tartok, hanem csupán az árnyékát. Teste lázas forróságban égett, és minden mozdulata halk nyögésben ért véget. De nem ellenkezett. Egyszerűen csak rám bízta magát – először hosszú idő óta.
Az autóban csendben feküdt, olykor kinyitotta a szemét, majd újra lehunyta, mintha attól félne, hogy ez csak álom, amely felébredéskor szertefoszlik. Én azonban végig beszéltem hozzá, még akkor is, amikor nem reagált:
– Meg fogod csinálni. Élni fogsz. Megígérem neked. Lesz neved, lesz otthonod.
És akkor a feje enyhén felém billent, mintha meghallotta volna és elraktározta volna a szavakat.
Az első napok voltak a legnehezebbek. Nem kelt fel, nem evett segítség nélkül. Az állatorvos azt mondta, van esély, de nagyon kicsi. „Túl kimerült, túl sokáig élt segítség nélkül. Lehet, hogy a szervezete egyszerűen nem bírja tovább.” De én nem tudtam beletörődni.
Minden nap mellette ültem, kézből etettem, fecskendőből itattam, beszéltem hozzá. Meséltem neki arról, milyen az, amikor reggel eső után illatozik a fű, milyen a meleg a tábortűznél, milyen jó puha szőnyegen feküdni az ágy mellett. Elmondtam neki egy életet, amelyet még nem ismert, de amely az övé lehetett.
Egyik éjjel halk nyögést hallottam. Felugrottam, azt hittem, rosszabbul van. De láttam, hogy megpróbál felállni. Reszketett, összerogyott, mégis újra és újra előre tört. Alátettem a karom, megtartottam.
– Erős vagy, kislány – mondtam, nehezen visszafojtva a könnyeimet. – Erősebb, mint gondolod.
Rám nézett, és a szemében először villant meg valami, ami az életre hasonlított.
Teltek a hetek. Teste lassan erőre kapott, bundája újra fényleni kezdett, sebei begyógyultak. Újra tanult bízni. Először csak eltűrte a jelenlétemet. Aztán már a tekintetével keresett. És egyszer, félénken, de határozottan, a fejemre hajtotta a kobakját.
Megértettem: választott. Úgy döntött, hogy élni fog.
És ekkor nevet adtam neki – Lia. Mert ez a név lágyan csengett, mint a remény.
Most, amikor hazaérek, az ajtónál vár rám. A szemében már nincs üresség. Van benne öröm, várakozás, élet. Felém fut, mintha még mindig nem hinné el teljesen, hogy mindez nem álom.
Néha eszembe jut az a nap, amikor a szemét között megláttam, és a szívem összeszorul. De aztán ránézek most, és megértem: a fájdalom története lehet a jóság története is, ha csak valaki nem megy el közömbösen mellette.
Ott ült ugyanazon a helyen, ahol elváltunk, és a semmibe nézett.
De most már mindig mellette vagyok. És a szemében fény ragyog.
