A ballagásra Lénát nem engedték el. Anyja azt mondta, hogy ez üres dolog. Új ruhára költeni, amit aztán valószínűleg soha többé nem vesz fel, egyáltalán nem volt értelme.
A ballagási este fénylő híd lehetett volna a gyermekkor és a felnőtt élet között, de Aliszának ez csak egy újabb ajtó lett, amelyet éppen az orra előtt csaptak be. A lakás levegője sűrű és fojtott volt, régi káposzta és be nem teljesült remények szagát hordozta.
– Táncolni menni? Ruhát venni? – Vera Ivanovna, az anya hangja lapos volt, mint egy deszka, és hideg, mint a kés éle. – Ez üres hóbort. Pénzt kiadni egy rongyra, amit egyszer felveszel és eldobod – a könnyelműség csúcsa.
Alisza némán nézett ki az ablakon, ahol az alkony vörösbort öntött az égre. Már elképzelte azt a ruhát – halványkéket, akár egy darabka ég, a legfinomabb anyagból varrva, amely minden mozdulatnál halkan susogna.
– Átveszed a bizonyítványt – és egyenesen haza – folytatta az anya ellentmondást nem tűrő hangon, miközben megkötötte a kötényt. – Elviszed Artyomot az edzésre. Ő nem fog várni.
– De, anya… – Alisza hangja árulón megremegett. – Hogy hagyhatnám így? Mindenki búcsúzkodik, fényképezkedik… Legalább a kezdésig maradhatok? Utána csendben, észrevétlenül elmegyek, esküszöm…
Vera Ivanovna lassan felé fordult. Szemei szürkék voltak és feneketlenek, mint egy kút egy elhagyott faluban, és belefúródtak a lányába. Nem volt bennük semmi melegség, csak a megszokott fáradtság és ingerültség.
– Mindent elmondtam. Ne kényszeríts, hogy kétszer ismételjem.
Az engedetlenség egyenlő volt az öngyilkossággal. Alisza ezt a bölcsőtől fogva tudta. Némán bólintott, miközben lenyelte a torkát fojtogató gombócot. Egy újabb áruló könny gördült le az arcán, és a tenyerére hullott, sós foltot hagyva maga után.
Az iskola díszterme nevetéstől, zenétől és örömteli kiáltásoktól visszhangzott. A levegő szinte remegett a boldogságtól és a várakozás izgalmától. A csillogó ruhákba öltözött lányok úgy röpködtek, mint a pillangók, a kényelmetlen öltönyökbe szorított fiúk igyekeztek felnőttebbnek látszani. Alisz azonban a szék szélén kuporgott, mintha saját ünnepén csak egy árnyék volna. Régi pamutruhája torz foltnak tűnt az általános ujjongás hátterében. Látta, ahogy rávetülnek a sajnálkozó vagy kíváncsi pillantások, és mindegyik egy-egy tűszúrásként érte.
Amint kiosztották a vágyott piros dossziékat, ő nem várta meg az igazgató szavait: a kijárat felé rohant, szorosan a mellkasához szorítva az érettségi bizonyítványt, mint valami pajzsot. A szíve darabokra szakadt. Az utcán futott, nem törődve az iránnyal, és végre kitörtek belőle a zokogások – tompák, keserűek, kétségbeesettek. A városi járdák gránitja könyörtelen volt az elnyűtt cipőivel szemben. Újra, kegyetlen és kristálytiszta világossággal győződött meg róla: az anyja nem szereti őt. Sosem szerette.
Ez a tudat mindig benne élt, attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdett önmagára eszmélni. Ugyanolyan természetes volt, mint a lélegzetvétel. Vera Ivanovna szinte soha nem beszélt vele – csak parancsokat adott. Érintései ritkák és mindig hivatalosak voltak: megigazította a gallért, lerántotta a ruhát. Soha nem kapott tőle gyengéd pillantást, esti puszit, vigasztaló ölelést. A legapróbb vétség, egy rosszul kimondott szó, egy véletlenül eltört csésze büntetése jeges, mindent elsöprő bojkott volt. Az anya egyszerűen megszűnt észrevenni a létezését. Úgy viselkedett, mintha Alisz nem is létezne. Ez hetekig tarthatott, sőt, egyszer két gyötrelmes hónapig húzódott el! Alisz a mai napig nem tudta felidézni, miért kapta akkor azt a büntetést. Mintha kitörölte volna ezt a fájdalmat az emlékezetéből, hogy ne őrüljön bele.
Mindig, minden erejével igyekezett jó lenni. Kitűnően tanult, szinte csak ötösöket kapott. Felmosta a padlót, mosott, vasalt, szó nélkül. Álmodott róla, hogy egyszer majd az anyja észreveszi a törekvéseit, rámosolyog, megsimogatja a fejét és azt mondja: „Ügyes vagy, lányom.” De nem. Az anya mindig talált valamit, amibe beleköthetett, amiért leszidhatta, ami elég volt ahhoz, hogy újra és újra elindítsa a néma háború következő körét.
A családi beszélgetések foszlányaiból Alisz tudta, hogy az ő születése előtt anyjának és apjának sokáig nem lehetett gyermeke. Tucatnyi orvost végigjártak, vizsgálatokat tettek, kezeléseken estek át, de semmi sem sikerült. És egyszer csak, amikor már minden reményük elfogyott, ő megszületett.
„Furcsa – gondolta gyakran a kislány, miközben sírva aludt el. – Annyira vártak, és amikor megszülettem, mégsem örültek nekem. Másképp miért lenne bennem ekkora hidegség? És apa… ő jó, de valahogy mindig távolságtartó, mintha zavarnám. Artem viszont… az egészen más. Őbenne rajonganak.”
Öccse születésével az ő amúgy sem túl boldog gyermekkora végleg véget ért. Akkoriban mindössze nyolcéves volt. Anyja mintha elfelejtette volna, hány éves a lánya. Törékeny vállaira az egész háztartás nehezedett: takarítás, bevásárlás, pelenkák mosása és vasalása, az öccs felügyelete. És mindemellett – tanulnia is csak kitűnőre volt szabad. Egy „négyes” a naplóban egyenlő volt a katasztrófával.
Amikor Artem nagyobb lett, Alisz vitte őt óvodába, később iskolába, majd a különórákra. A feladatai közé immár a főzés is bekerült. Nem az egész, persze, de a vacsora minden este az ő gondja volt. Igyekezett, recepteket keresett, arról álmodott, hogy meglepje, megörvendeztesse őket. De egyszer sem hallott még egy egyszerű „köszönöm”-öt sem.
Tizenhét éves korára Alisz lelkében szilárd, acélkemény meggyőződéssé érett: ő ebben a családban nem más, mint egy cseléd. Ingyenes, sokoldalú és örökké kötelezett. Másra sem az anyjának, sem az apjának nem volt szüksége belőle.
„Na és legyen – gondolta zihálva, miközben a könnyeit törölte. – Az iskola után elmegyek. Messzire. Felvételizek az egyetemre. Akkor majd megtudják, milyen nélkülem élni.”
Még azon az estén, miután hazahozta az öccsét az edzésről, vacsora közben összeszedve minden bátorságát, előállt a terveivel.
– Úgy döntöttem, beadom a jelentkezésemet a Voronyezsi Egyetemre. A bölcsészkarra.
Anyja, fel sem nézve a tányérjából, odavetette:
– Minek?
– Hogyhogy minek? – döbbent meg Alisz. – Az érettségimben csak egyetlen négyesem van. Jó esélyeim vannak…
– Még csak ne is gondolj rá – Vera Ivanovna hangja valami furcsa, belső feszültséggel csengett, mintha évek óta ezt a pillanatot várta volna. – Te sehova sem mész.
– De miért? – Alisz hangjában kétségbeesett rezdülés csengett.
– Kisfiam, menj a szobádba játszani – fordult az anya váratlan gyengédséggel Artemhez. – Hiszen már jóllaktál, ugye?
A fiú engedelmesen bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Amint kattant a zár, az anya Aliszra emelte tekintetét – olyan nyílt, mérgező gyűlölettel teli pillantással, hogy a lány belülről jéggé fagyott.
– És ki fog Artemmel foglalkozni? Ki viszi edzésre? Neki még túl korai egyedül kószálni a városban.
– Én elvihetném… – szólalt meg váratlanul, halkan az apa, anélkül hogy felemelte volna a szemét az asztalról.
– Te? – visította az anya, felpattanva. Arcát a düh torz vigyora rángatta. – Miért nem inkább ő? Talán hiába pazaroltam éveket, erőt és egészséget egy idegen gyerekre? Legalább a kenyérért és a fedélért dolgozza le!
Alisz úgy rándult össze, mintha áramütés érte volna. A villa csörömpölve hullott remegő ujjai közül a tányérra. A fülében zúgás támadt. Csak képzelődik. Muszáj, hogy képzelődik…
– Miért beszélsz így, Vera? – morogta fáradtan az apa. – Rosszkor hozod ezt fel…
– Én már így is túl sokáig hallgattam! Itt az ideje, hogy végre megtudja, ki is ő valójában! Egyetemre készül! Gyárba vele! Menjen dolgozni a gyárban! Nem vagyunk kötelesek tovább a nyakunkon cipelni!
A szoba levegője besűrűsödött, nehéz és szúrós lett. Alisz dermedten ült, mozdulni sem bírt. Az amúgy is ingatag világa egy szempillantás alatt omlott össze, millió éles szilánkká hullott szét. „Idegen gyerek.” A szavak úgy csengtek a csendben, akár a törő üveg.
– Takarodj – sziszegte az anya, az ajtó felé bökve ujjával.
Alisz gépiesen állt fel. Lábai mintha vattából lettek volna. Segélyért, magyarázatért könyörögve nézett az apjára, de ő csak még mélyebbre hajtotta a fejét, vállába húzódva, mintha láthatatlanná akart volna válni.
– Azt mondtam, takarodj! Ki az én konyhámból! – sikoltott az anya már hisztérikusan, és a kiáltásában volt valami állatias, ősi.
Ez a kiáltás késztette Aliszt, hogy felugorjon a helyéről. Kiszaladt a lakásból, önmagát elfelejtve, és futni kezdett a szülővárosa utcáin, amely hirtelen idegenné és ellenségessé vált. A lámpák hosszú, torz árnyékokat vetettek, a fülében pedig csak egy szó zakatolt: „Idegen… idegen… idegen…”
Amikor megállt, hogy levegőt vegyen, hirtelen rájött, hová mehetne. Az egyetlen emberhez, aki mindig melegséggel nézett rá.
– Nagymama – sóhajtotta, amikor az ajtót egy idős, de még mindig erős asszony nyitotta ki, okos, kedves szemekkel. – Nagyi, mit mondott… Igaz ez?
Nagymamája, Anna Vasiljevna, némán beengedte, leültette a karosszékbe, teát töltött neki. Meghallgatta a töredezett, zokogásokkal megszakított beszámolót. Arca szomorú és nagyon fáradtnak tűnt.
– Nem gondoltam volna, hogy megérem azt a napot, amikor ezt meg kell tudnod, kislányom – kezdte halkan. – De Vera, bármilyen szörnyűen hangzik is, az igazat mondta. Te csak a fiamnak, a te apádnak vagy vér szerinti.
– Hogy…? – suttogta Alisz, szeme elhomályosodott. – Ki… ki az én anyám?
– Az ő diákja volt. Fiatal, szép, szeszélyes. Közöttük viszony alakult ki. Ő teherbe esett. Azt hitte, hogy mivel neki Verával nincs gyermeke, elhagyja Verát, és hozzá megy feleségül. De Szergej… a te apád… nem akarta tönkretenni a családot. Pénzt és segítséget ajánlott neki, de házasságot nem. Akkor a nő dühében kijelentette, hogy a gyermeket a kórházban hagyja. Szergej nem engedhette meg. Azt mondta: „Szüld meg. Én elhozom a gyereket, és a sajátomként nevelem.” Így is tett. Odament Verához, mindent elmondott. Természetesen Vera rettenetes sokkban volt. El akart válni. Egy hétig nem beszéltek egymással. Aztán… beleegyezett. Azt mondta, hogy úgy fog felnevelni, mintha az övé lenne. Azt hiszem, remélte, hogy majd meg tudja szeretni. De nem sikerült. A szívét nem lehet parancsra irányítani. Többször is felajánlottam neki: add ide a gyereket, én felnevelem. De ő határozottan elutasította. Büszkeségből, valószínűleg. Nem akarta, hogy a városban pletykáljanak. Aztán megszületett Artem… és neked jutott a segítő szerep. Ennyi az egész történet, Lenocska.
– És hol van most? Az a… nő? – Alisz hangja olyan halkan csengett, mint a falevelek susogása.
– Nem tudom, kicsim. Egyszer sem jelentkezett. Azt mondta az apádnak, új életet szeretne kezdeni. Eltűnt. Ne keseredj el. Ez a sors jutott neked. Hálásnak kell lenned Verának, hogy nem űzött el, felnevelt, iskoláztatott. És az apádnak is, hogy nem félt, és magához vett. Én sem tudtam mindent rögtön. A menyem nem szeret túlzottan, ritkán találkozunk. De hogy egyetemre akarsz menni – az helyes. Menj. Úgy látszik, eljött az idő, hogy igazán gondoskodjak rólad. Van megtakarításom. Nem sok, de elég egy szoba bérlésére Voronyezsben és a megélhetésre. Ha kollégiumot kapsz – az még jobb. Csak ne ess kétségbe. Nem érdemled ezt. Te egy boldog életet érdemelsz.
– Nagyi, és… átköltözhetek hozzád? Most? Nem tudok visszamenni oda. Nem bírom…
– Természetesen, kicsim. A szobád mindig várta már. Nyugodtan készülhetsz a vizsgákra.
– Nagyi… érdemes lenne megkeresni őt? A… mamámat? Talán apa tud valamit?
Anna Vasiljevna elgondolkodott, szomorúan nézve ki az ablakon.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, kicsim. Ha látni akart volna téged – rég jelentkezett volna. Ki tudja, mi van a lelkében, hogyan alakult az élete? Mi van, ha a felbukkanásod csak elszomorítaná? Tulajdonképpen idegen számodra. Nem kell felverni a régi sebeket.
– Valószínűleg igazad van – bújt Alisz a nagymamája meleg vállához, eltörölve az áruló könnyeket. – Akkor te vagy a legközelebb hozzám.
– Nem csak én, drágám. Az apád is. És a bátyád. Ők igazán szeretnek téged. Semmi baj, minden rendbe jön. Tedd, amit kell, és légy, ami lesz.
Alisz felvételt nyert az egyetemre. Az egész tanulmányi idő alatt a nagymamája volt a fő támasza és támogatása. Az apja is segített, titokban pénzt adott át, lopva hívogatott, és remegő hangon érdeklődött, hogy hogy van. Vera Ivanovna soha nem bocsátotta meg a „hálátlan lakhatási élősködő szökését” és a „árulást” az anyósa és a férje felé. Haragja belülről csak felhalmozódott, csendes, örök gyűlöletté alakult.
A tanulmányok befejezése után Alisz elhelyezést kapott, és az ország legtávolabbi részére, a Távol-Keletre költözött. Ott találkozott a jövendőbeli férjével, két gyermeket szült – egy fiút és egy lányt. Felépítette a saját életét, saját erődítményét, tele meleggel és szeretettel, amiből gyerekkorában olyan nagy hiányt szenvedett.
Több mint húsz évig nem járt a szülővárosában. Csak egyszer tért vissza – a nagymamája temetésére. Az ő régi lakásában töltötte az éjszakát, amely a gyerekkor és a biztonság illatát árasztotta. Később kiderült, hogy Anna Vasiljevna ezt a lakást kifejezetten neki, a kedves unokájának hagyta.
Ez a tett Vera Ivanovnát dühbe gurította.
– Elég volt, hogy etettük-ittattuk! Hálátlan lény! – kiabálta a férjével. – Most még a lakást is neki kell adni? Mi jogon? Anyád teljesen megőrült!
– Nem értem, miért hisztizel így – nyugodtan, már megszokott módon válaszolt a férj. – Aliszának ehhez semmi köze. Anyád így döntött.
– Ő hibás azért, hogy világra jött!
– Hallod magad? – az apa hangjában először csengett határozottság. – Ha valaki hibás, az én vagyok. És tudod… egyáltalán nem bánom, hogy ilyen lányom van. Épp ellenkezőleg – büszke vagyok rá.
Alisz nem fogadta el az örökséget. Így döntöttek a férjével. Gondolatban megköszönte a nagymamájának, és elengedte az életének ezt a részét.
Néhány évvel később, az apja váratlan halála után, a nagymama lakásának hivatalos tulajdonosa Artem lett. Ő azonnal eladta, és Alisz hatalmas meglepetésére az ország másik végére utazott hozzá.
Figyelmeztetés nélkül megjelent a kényelmes otthona küszöbén, szorosan átölelte a nővérét, és határozottan kijelentette:
– A közeletekben fogok lakni. A város perspektivikus. A klíma is megfelelő. Segítetek lakást választani?
Alisz a férjével egymásra nézett kissé értetlenül.
– Hé, félreértettétek! – nevetett Artem. – Van pénzem. Segítsetek környéket választani, megnézni a lakásokat, mert ebben nem vagyok otthon. Egyedül nehéz.
– És az anya? – kérdezte óvatosan Alisz. – Hiszen teljesen egyedül maradt.
A bátyja arca elsötétült.
– Jót tesz neki, ha egyedül van. Belefáradtam az örök gyűlöletébe és haragjába.
– Tényleg még mindig? Olyan sok év telt el…
– Még mindig. Rád is haragszik, az apára is, a nagymamára is. Engem szeret csak. De tudod… néha visítani lenne kedvem ettől a fullasztó, birtokló szeretettől. Nem vagyok tárgy.
– Ne mondj ilyet, bátyám. Egyedül hagytad.
– Egyedül hagytam, hogy hozzád jöjjek? Biztos voltam benne, hogy örülni fogsz.
– Őrülten örülök, hogy látlak! Tényleg! Csak… anya miatt sajnálom. Már nem fiatal. Mi van, ha rosszul lesz, segítségre lesz szüksége…
– Ha szüksége lesz – hívni fognak a szociális szolgálatok, vagy ő maga hív –, vágta rá Artem. – Ennyi, nem akarok többet erről beszélni.
Két év telt el. Csendes, nyugodt, életvidám évek Artem mellett. De egy nap Alisz nem bírta tovább. A szívszorító sajnálat és valami furcsa, még saját maga számára is érthetetlen kötelességtudat arra késztette, hogy jegyet vegyen, és hazautazzon.
Állt a jól ismert ajtó előtt, annál a bizonyosnál, mögötte zajlott le az élete, tele sértődésekkel és könnyekkel. A szíve valahol a torkában dobbant. Csengetett.
Az ajtó mögül lassú, húzódó léptek hallatszottak. Az ajtó kinyílt. Az ajtóban egy megöregedett, görnyedt, teljesen ősz nő állt. A régi tekintélyből és keménységből nem maradt semmi nyom.
– Szia, anya – szólt Alisz halkan, óvatosan.
Ő értetlen, homályos tekintettel nézett rá, mintha egy kísértetet figyelne.
– Te? – sóhajtott végül, és hátralépve, némán beengedte. A lakás tiszta volt, de gondozatlan, üres és hideg. – Mit akarsz? Miért jöttél? – próbálkozott durván hangzani, de csak fáradt és megtört lett a hangja.
– Mi miattad jöttem, anya.
– Mi miattam? – a nő értetlenül pislogott.
– Artemmel nagyon szeretnénk, ha hozzánk költöznél. Hogy a közelünkben élj.
Vera Ivanovna megdermedt. A szemében felcsillant valami – remény? Félelem?
– Artemka… – suttogta. – Tehát ő küldött ide téged?
– Természetesen. Hiányzik neki.
– És maga miért nem jött el? Tényleg nem tudja meglátogatni az öreg anyját?
– Tele van a munkával, a felesége a várandósság végén… Te látni akarod az unokádat, ugye?
– Unokát? – hangjában először csengett valami élő. – Fiú lesz?
– Az orvosok szerint igen.
– Akkor miért ment el? – motyogta hirtelen hangosan, Aliszra nem nézve. – Mi hiányzott neki itt? Itt élhetett volna…
– A gyermekeim is nagyon szeretnének találkozni a nagymamával – folytatta Alisz lágyan.
– Gyermekek? – Vera Ivanovna felnézett rá, és a szemében őszinte csodálat tükröződött. – Neked vannak gyermekeid?
– Kettő, anya. Pavel és Larisa.
A nő megdermedt, emésztve a hallottakat.
– Miért adtad a lánynak a nevemet? – kérdezte bizalmatlanul.
– Szép név. És… te vagy az anyám. Nekem.
– Ne beszélj ostobaságokat – intett a kezeivel az idős asszony, de a mozdulat gyenge volt. – Mindketten ismerjük az igazságot.
– Számomra ez az igazság. Te neveltél fel, te tanítottál meg mindenre, te késztettél arra, hogy a tudomány gránitját rágjam és erős legyek. Ha nem te… nem tudom, ki lennék. Szóval köszönöm, anya. Mindenért. Mindenért, amire megtanítottál, még a legkeserűbbekért is.
Az idős asszony hallgatta őt, és kemény, kővé dermedt szíve mintha megrepedt volna. A szokásosan hideg szemébe könnyek gyűltek. Bizonytalan lépést tett előre, majd még egyet. És hirtelen átölelte Aliszt – hirtelen, ügyetlenül, öregesen.
– Bocsáss meg, kislányom… Bocsáss meg ennek az öreg bolondnak… – zokogta, a vállába kapaszkodva, – egész életem… egész életem hibákra és haragra ment el…
Alisz viszonozta az ölelést, érezve, ahogy elszállnak a fájdalom és a sértettség évei. Ezek a könnyekkel együtt folytak az arcukon, majd elpárologtak a hűvös levegőben, idegen, de oly ismerős lakásban.
Vera Ivanovna a földi életét az ország másik végén, meleg éghajlaton töltötte, a gyerekek és unokák közelében. Soha nem vált kedves és gyengéd nagymamává, de megtanulta némán ülni a padon, figyelve, ahogy az unokái játszanak, és néha az arca ritkán, de őszintén felderült egy mosollyal. Alisz számára ez épp elég volt. Nem a felejtés, hanem a megbocsátás révén győzte le a múlt sötétségét, és ebben rejlett legnagyobb győzelme.
