A 12-es számú városi kórház, amely zajos utcák és öreg hársfaligetek között bújt meg, régóta a ellentmondások szimbólumává vált. Falai, kifakult bézs színűre festve, évtizedek könnyeit, reményeit és néma átkait őrizték. Kívülről az épület impozáns képet mutatott: tiszta ablakok, gondosan rendben tartott homlokzat, a város címerével díszített felirat. De odabent, az üvegajtók mögött olyan légkör uralkodott, amelytől az ember szíve összeszorult. A levegő át volt itatva fertőtlenítőszer szagával és halk nyugtalansággal. A betegek tolószékben ülve vagy botra támaszkodva suttogva beszélgettek, félve még hangosabban levegőt venni is. A személyzet hangtalanul mozgott, mint az árnyékok, kerülve a szemkontaktust. Még a recepciós pulton álló vázák virágai is kókadtnak tűntek, mintha érezték volna, hogy itt, ebben a gyógyítás szentélyében már régen nem hisznek a jóságban.
Ennek a gépezetnek a fő fogaskereke Makszim Timofejevics Lebegyev volt – egy ember, akinek nevét suttogva ejtették ki, mintha varázsige volna, amely vihart idézhet. Ötvenkét éves volt, de idősebbnek látszott: homlokán mély ráncok húzódtak, mintha vésővel vésték volna, és hideg szürke szemeiben rég kihunyt a fény. Valaha, még orvostanhallgatóként, egészen más volt. Akkor mosolyában őszinteség rejlett, kezében, amely a gyakorlatokon a szikét tartotta, felelősségtől remegés. De amikor átvette a főorvosi posztot, miután botrány tört ki az előző vezető körül, minden megváltozott. A nyomás, a végtelen ellenőrzések, a kollégák irigysége – mindez kőszoborrá formálta Makszim Timofejevicset, aranygombos köpenyben. Úgy hitte, a tisztelet a félelemből születik, és a gyengeség az első számú ellenség egy olyan szakmában, ahol a hiba ára egy emberélet.
A kollektíva félt tőle. Az ápolónők a betegkartonok mögé rejtették arcukat, a fiatalabb orvosok igyekeztek kitérni az útjából, a beteghordók pedig, amint árnyékát meglátták a folyosón, mozdulatlanná dermedtek, mint egér a macska előtt. Még a betegek is, amikor vizsgálatra jöttek, gyakran megkérdezték: „Ma Lebegyev van ügyeletben?” – és ha „igen”-t hallottak, elsápadtak. Furcsa mód azonban maga Makszim Timofejevics nem vette észre a körülötte gomolygó gyűlöletet. Meg volt győződve róla, hogy az emberek tekintélyétől reszketnek. „Féljenek csak – gondolta –, legalább rend lesz.”
A nap, amely mindent megváltoztatott
Ködös októberi reggelen, amikor az ablakokon túl az első őszi sár koppanva hullott alá, a sürgősségire egy öregasszonyt toltak be egy régi, nyikorgó hordágyon. Anna Szergejevnának hívták (eredetileg Inna Vasziljevna, de a kórházban mindenki csak „a harmadik lépcsőház nagymamájaként” ismerte), és maga jött be, gumivégű botjára támaszkodva. Valaha sötétkék ruhája mára szürkés árnyalatúra fakult, nyakában megviselt, apró virágmintás kendő lógott. Az arca ráncokkal volt barázdált, látszólag nyugodt, de a szemében ott ült a fájdalom — az a fajta, amely nem kiált, hanem türelmesen vár.
— A hasam… mintha késsel hasítanák — suttogta az ápolónőnek, Olgának, miközben az segített neki leülni a vizsgálóasztalra.
Olga Petrovát, a barna szemű, kedvességet sugárzó fiatal nőt, mintha kézzel szorították volna meg a szívénél. Látott már ilyen öregeket: gyerekeik hozták be őket, hogy „megnézzék az orvosok”, aztán elvitték, mielőtt az eredmények megszülettek volna. De Anna Szergejevna egyedül jött. Senki sem kísérte, csak a botja nyomán húzódó árnyék a padlón.
Amikor Makszim Timofejevics belépett a sürgősségire, köpenye susogott, pillantása úgy siklott végig az öregasszonyon, mintha üres hely lett volna.
— A hetes kórterem szabad? — kérdezte Olgától, rá sem nézve.
— Igen, de… ott fertőző beteg van — felelte bizonytalanul. — Nincs hely, csak…
— Folyosó — vágott közbe. — Tegyék ki a folyosóra. Hadd feküdjön ott. Ha kihúzza reggelig, rendben, ha nem — akkor nem ez volt megírva.
Olga összerezzent. Lelke mélyén tudta: ezt nem szabadna megtenni. De ez a munka volt az utolsó esélye. A válás után, amikor a férje még a macskát is magával vitte, egyedül maradt a jelzáloggal és az adósságokkal. Ha kirúgják, a városban nem talál majd más állást.
— Úgy lesz, ahogy mondja — felelte lehajtott szemmel.
Amint Makszim Timofejevics eltűnt a rendelő ajtaja mögött, Olga odalépett Anna Szergejevnához. Az öregasszony csukott szemmel feküdt, de lassan felnyitotta a pilláit. Tekintete tiszta volt, szinte átható.
— Nem kell a folyosó, kislányom — suttogta. — Magam is felállok. Nem akarok teher lenni.
Olga felsegítette. A keze vékony volt, akár egy ág, mégis váratlan erő rejlett az ujjaiban.
— Hallotta… mit mondott? — kérdezte az ápolónő, félve a választól.
— Hallottam — mosolyodott el Anna Szergejevna. — De a fiatalok gyakran összetévesztik az erőt a durvasággal. Úgy gondolom, ő valaha más volt.
Az éjszaka, amely semmit sem változtatott… vagy mindent megváltoztatott
Azon az éjjelen az eső kopogott az ablakokon, mint egy kitartó vendég. Olga, megszegve a parancsot, a palliatív betegek kórtermébe fektette Anna Szergejevnát — oda, ahol azok feküdtek, akiket az orvosoknak már „megengedtek elmenni”. Csakhogy az öregasszony nem halt meg. Az ágy szélén ült, teát kortyolgatott a termoszból, amelyet Olga hozott otthonról, és mesélt a háborúról, arról, hogyan tanította a gyerekeket az iskolában, s arról, hogyan halt meg férje, a frontkatona, húsz évvel a Győzelem után sebesülései következtében.
— Tudja — mondta egyszer, Olgára nézve —, az emberek változnak. Néha csak emlékeztetni kell őket arra, kik is valójában.
Reggel, amikor Makszim Timofejevics végigment a folyosón, a betegek aggódva néztek rá. Valaki az ápolónő hiányára panaszkodott, más a hidegre a kórteremben.
— Olga? — vágott közbe újabb megjegyzés hallatán. — Tegye a dolgát. Nem azért alkalmaztuk, hogy teát igyon.
De amikor belépett a 7-es kórterembe, megtorpant.
Olga Anna Szergejevna ágya mellett ült, kezében egy kanál kásával. Az öregasszony mosolygott, az ápolónő szemében pedig könnyek csillogtak.
— Mi folyik itt?! — mordult fel, érezve, ahogy a vér az arcába szökik. — Elfelejtette, hol dolgozik?!
— Nincs komoly baja — felelte halkan Olga. — Az ultrahang kimutatta: gyomorhurut. De éhes…
— Akkor etessék meg a szobatársai! Maga nem dajka!
Ebben a pillanatban Anna Szergejevna felemelte a fejét.
— Makszim Timofejevics… — a hangja gyenge volt, de tiszta. — A sebészeti előadásokon soha nem emelte fel a hangját.
A levegő megfagyott.
Makszim úgy érezte, mintha kicsúszna a talaj a lába alól. Ez a hangsúly… ez a tekintet…
— Inna Vasziljevna? — szakadt ki belőle.
Az öregasszony bólintott.
— Azt hittem, már elfelejtett engem.
Emlékek, amelyeket nem lehet kitörölni
Tíz évvel ezelőtt, a harmadik évfolyamon, Makszim majdnem kizárták az intézetből. Elmulasztotta a vizsgaidőszakot, mert ápolta anyját, aki rákban halt. A dékán azt követelte, hogy „fegyelmezetlenség” miatt rúgják ki, de Inna Vasziljevna, akkor még a terápia tanszék adjunktusa, kiállt mellette.
— Egyetlen gyakorlati óráról sem hiányzott — mondta, miközben a dékán szemébe nézett. — A elméletet én magam ellenőrzöm.
Otthon is meglátogatta őket, az anyja ágya mellett ült, előadásokat tartott, amíg Makszim cserélte az infúziókat. Néha ételt is hozott — azt a bizonyos kását, amelyet most Olga tartott a kanálban.
— Életet mentett — suttogta, leülve az ágy melletti székre.
— Nem, Makszim. Csak emlékeztettelek arra, hogy ki vagy.
A lélek javítása
Egy héttel később Anna Szergejevna elhagyhatta a kórházat. De Makszim nem tudott leállni. Elment hozzájuk — a város szélén lévő, háromszobás „hruscsevka” lakásba. A lakás dohos szagú volt. A tapéta levált a falról, akár a leégett bőr, az ablakpárkányon pedig kiszáradt virágok cserépben.
— Majd én eltakarítok — próbált ellenkezni Inna Vasziljevna, amikor ő elővette az autóból az építőanyagokat.
— Nem kell — mondta. — Ezt nekem kell megtennem.
Bért brigádot fogadott, de maga is, köpenyét levéve és az ujjait felgyűrve, segített a tapétázásban. Amikor a munkások elmentek, egyedül maradt a üres falakkal és egy doboznyi régi fényképpel, amelyeket a szekrényben talált. Az egyiken fiatal Inna Vasziljevna volt a diákcsoporttal. Makszim az első sorban állt, mosolygott úgy, ahogy tíz éve nem mosolygott.
Új kórház
Azóta a 12-es számú klinikán csoda kezdődött. Makszim Timofejevics eltörölte a „soron kívül csak VIP-eknek” szabályt. Bevezette a heti értekezleteket, ahol bárki kifejezhette a véleményét. Egyszer, amikor meglátta, hogy egy fiatal orvos vitatkozik egy beteggel, odalépett, kezét a kolléga vállára téve, és így szólt:
— Találjuk meg együtt a megoldást.
A kollektíva nem hitt a szemének. De amikor egy hónap múlva a hallban megjelent a kávéfőző, és a falakon a kis betegek rajzai lógtak, a kételyek szertefoszlottak.
Egy este, munka után, Makszim betért Inna Vasziljevnához. Ő az ablaknál ült, horgolt.
— Miért hallgattál? — kérdezte. — Mindezeket az éveket…
— Mert neked magadnak kellett emlékezned — válaszolta, anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát. — Most pedig menj. Ott várnak az emberek.
Epizód: Libabőr
Egy évvel később a kórházban megnyitottak egy osztályt idős betegek számára, ahol a kommunikáció és törődés volt a terápia. Az osztályt Inna Vasziljevna nevéről nevezték el. Makszim Timofejevics irodájában a falon egy fénykép lógott: egy fiatal mosolygó hallgató és egy szemüveges nő, aki a kezét fogta.
Egyszer Olga megkérdezte tőle:
— Nem fél, hogy újra azzá válik, aki régen volt?
Ránézett a portréra.
— Félek. De most van egy emlékeztetőm.
És akkor, az irodában, amelyben korábban félelem uralkodott, mindkettőjük bőrén libabőr futott végig — nem a hidegtől, hanem attól, hogy milyen könnyen visszatérhet a jóság, ha esélyt adunk neki.
