Az ismert sebészt sürgősen kihívták a műtőből egy terhes fejőnőhöz, aki hármas ikreket várt. Amit a ruhája alatt meglátott, az teljesen megdöbbentette.

A hőség elviselhetetlen volt, még május végéhez képest is. A nap, akár egy megőrült pék, perzselt az égből, izzó vassal égetve a földet. Az aszfalt fölött remegett a levegő, mintha forró serpenyőn rezgett volna. A ritka autók által felvert por a levegőben lógott, lassan ülepedve a kórházhoz vezető út mentén sorakozó nyárfák leveleire. Az épület belsejében, a vastag falak mögött valamivel hűvösebb volt, de ettől még nem lett könnyebb elviselni. A műtő levegője steril, hűvös, és sűrű volt az antiszeptikum, a jód és valami más szagától — attól, amit szavakkal leírni lehetetlen, de amit minden orvos az első lélegzetvétellel felismer: az életért folytatott harc illata.

Az asztalon egy vakbélgyulladás. Nem bonyolult eset, de teljes összpontosítást igényelt. Artyom Lebegyev sebész kezei, amelyek hozzászoktak a pontos, kimért mozdulatokhoz, már végezték is a bemetszést. Ujjai szinte maguktól mozogtak — automatikusan, felesleges erőfeszítés nélkül, azzal a bizonyossággal, amit a tízéves tapasztalat ad. A szike úgy siklott a szöveteken, mint toll a papíron. Teljes csendben dolgozott, amelyet csak a falon lévő óra ketyegése és az asszisztensnek adott ritka utasítások szakítottak meg.

— Hemosztázis — mondta halkan, anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét a műtéti területről.
— Értettem — felelte a fiatal rezidens, aki már izzadt a köpeny alatt.

Artyom nem érzékelte a hőséget. Ő a saját elemében volt — a műtőben, ahol az idő másként folyik, ahol minden milliméter számít, ahol egyetlen hiba az életébe kerülhet valakinek. Ő a „flow”-ban volt, abban a zónában, ahol a gondolatok nem akadályozzák a tetteket, hanem a tettek a gondolatok folytatásává válnak.

És ekkor kopogtak az ajtón.

Először halkan. Aztán egyre kitartóbban. Majd már dühös ritmusban.
Artyom még ekkor sem emelte fel a fejét a műtéti területről.

„Nincs most semmi sürgősebb ennél a műtétnél” — villant át az agyán. Tudta, hogy minden elvesztegetett perc növeli a szövődmények kockázatát.

De a kopogás nem szűnt meg.

— Artyom Viktorovics! — hallatszott a hang az üvegajtó mögül. — Azonnal a főorvoshoz! Ez nem tűr halasztást!

Felpillantott. Az üveg mögött az idősebb főnővér, Olga Szergejevna állt — asszony, akinek arca mintha gránitból lett volna kifaragva, és aki hozzászokott a válsághelyzetekhez. Most azonban az arcán nem csupán aggodalom tükröződött — valami több. Valami, amit úgy hívnak: „a baj előérzete”.

— Tizenöt perc múlva, Olga — felelte hangját nem emelve. — Épp a hasüreg feltárásánál tartok.

— Artyom, itt másodpercekről van szó! — hangja remegett.

— A „Zarja” szovhoz fejőnőjét hozza a mentő. Terhes. Hármas ikrek. A szülés közvetlenül az autóban indult be. A szülészet negyven kilométerre van. Nem érnek oda. Úgy döntöttek, idehozzák — mint a legközelebbi egészségügyi pontra. Nincs se nőgyógyászunk, se szülészünk. Csak te. A főorvos azt mondta: „Lebegyev az egyetlen, aki legalább emlékszik valamire a szülészetből. Hagyd abba mindent, és rohanj!”

Artyom megdermedt. A kezében tartott szike alig észrevehetően megremegett. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Átvillant az agyán egy kép — előadások az egyetemen, a szülészet tankönyve, a félelmetes fejezet a méh kifordulásáról, amelyet akkor úgy olvasott, mint valami szörnyekről szóló mesét. És most ez a „mese” eléje állt.

— Adják át az eszközöket — mondta, miközben hátralépett az asztaltól. — Fejezzék be az irányításom alatt. Visszajövök, amint tudok.

Letépte magáról a köpenyt, lehúzta a kesztyűt, és lerohant a lépcsőn, mintha üldözték volna. A szíve nem ritmusban vert, hanem káoszban — túl gyorsan, túl hangosan. Nem volt felkészülve. Ő onkológiai sebész volt, a bonyolult daganatok szakértője, nem szülész. De ebben a kórházban, ebben a faluban, ezen a napon ő volt az egyetlen, aki megmenthetett négy embert.

A sürgősségi osztály zúgással, izzadtság, frissen kaszált széna és valami más — állati, ősi — szagával fogadta. A félelemével. A hordágyon egy lány feküdt. Fiatal. Húszéves lehetett, nem több. Arca fehér volt, mint a lepedő, verejték- és könnycseppek borították. Ajkai kékes árnyalatúak. Halkan nyögött, miközben ujjai a fém kapaszkodóba markoltak, mintha attól tartott volna, hogy elsodorja valami. Munkásnadrágját és vattakabátját már levették róla. Csak egy régi pamut hálóing maradt rajta, amely felcsúszott a térdéig, szabadon hagyva a lábait, amelyeket apró remegés rázott.

M mellette egy fiatal felcsere keringett — zavartan, kipirult arccal, amelyet a feszültség vörösített ki.

— Artyom Viktorovics! Hála istennek! — sóhajtott fel, amikor meglátta. — Megindultak a tolófájások, minden túl gyorsan zajlik! Nem tudja visszatartani!

Artyom menet közben húzta fel a steril kesztyűt. Az agya, amely még egy pillanattal korábban az appendektómiával volt elfoglalva, most lázasan kutatta a félig elfeledett tudást. Hármas ikrek. Magas szövődménykockázat. A méhtevékenység gyengülése az első gyermek után. Lehetséges rendellenes fekvés. És — a legrettenetesebb — a méh kifordulásának veszélye túlzott nyomás esetén.

— Készítsünk epidurális érzéstelenítést? — kérdezte a felcsere.

— Nincs idő — morogta fogai között, miközben a hordágyhoz lépett. — Tárják szét a lábait. Dása, tarts ki, itt vagyok melletted. Most megnézem.

A lány bólintott, ajkába harapva, míg vércsepp jelent meg rajta. Tekintete, amely tele volt állati félelemmel, Artyom arcára szegeződött, mintha ő lett volna az utolsó ember a Földön.

Artyom óvatos, szinte gépies mozdulattal emelte fel a hálóing szélét, hogy felmérje a tágulást és a magzat fekvését.

És megdermedt.

Megállt az idő.

A fülében dübörgő zaj elnyomott minden kórházi hangot. Már nem látta sem a megkopott linóleumot, sem a szülő nő sápadt arcát, sem a zavartan toporgó felcsert. Nem hallotta a kiáltásokat, sem a szirénákat, sem a hangokat. Csak azt látta, ami a szülőcsatornából kibukkant.

Nem baba lábacskái vagy feje voltak.

Hanem egy bélszakasz hurka.

Puha, kékes-lilás, nyálkával borítva — lassan csúszott kifelé, mintha magától. Ez teljes méhkifordulás volt. A szerv, amely nem bírta el a hármas ikrek okozta hatalmas nyomást és talán a helytelen tolófájásokat, szó szerint kifordult önmagából, és most a külvilág felé igyekezett. Minden egyes késlekedő másodperc a szövetek elhalását, gangrénát, halálos vérmérgezést — és mindhárom gyermek, valamint az anya elkerülhetetlen pusztulását jelentette.

Artyom kiegyenesedett. Arcán a professzionális nyugalom álarca ült, de belül minden jéghideg csomóvá szorult össze. Érezte, ahogy a hideg verejték végigcsorog a hátán. Nem volt felkészülve. Senki sem lett volna felkészülve. De ő volt itt. És ő volt az egyetlen.

— Semmiféle nyomás! — hangja halkan csengett, de olyan vasfegyelmet sugárzó parancs intonációval, hogy a lány ösztönösen elnémult. — Semmiképpen se nyomj! Érted? Lélegezz — lassan, egyenletesen. Itt vagyok melletted.

A felcserhez fordult:

— Azonnal a műtőbe! Előkészíteni a hasi műtétet. Azonnal! Fuss, hívd ide az egész csapatomat! Az aneszteziológus a helyére! A gyermekorvos az asztalhoz! És — gyorsan!

A felcsere az ajtó felé rohant. Artyom egyedül maradt Dásával. Megfogta a kezét. A lány olyan erővel szorította az ujjait, hogy Artyom érezte, ahogy recsegnek az ízületei.

— Doktor… — suttogta a lány. — Mentse meg a kicsiket… csak a kicsiket…

— Mindent megteszek — mondta, a szemébe nézve. — Ígérem.

Arra már nem emlékezett, hogyan vitték a hordágyat végig a folyosón. Csak töredezett képkockák maradtak meg az emlékezetében: az ápolók aggodalmas arca, a kerekek visítása a linóleumon, a nővérek nyugtalan tekintete az ajtókban, amelyek mellett elsuhantak. És az a suttogás: „Doktor, mentse meg a kicsiket… csak a kicsiket…”

A műtő, ahol öt perccel korábban még vakbélműtét zajlott, most zúgott, mint egy méhkas. A csapat, értetlenül, de fegyelmezetten, már várta. A szülő nőt gyorsan átemelték az asztalra. Az aneszteziológus már készítette az altatógépet.

— Teljes intubációs narkózis — parancsolta fogai között Artyom, miközben könyökig mosta a kezét kefével. A víz jéghideg volt, de nem érzékelte. — Helyzet: hármas ikerterhesség, teljes méhkifordulás. Terv: sürgősségi császármetszés a méh egyidejű kézi visszahelyezésével. Készenlét a feltárásra — három perc.

Látta, hogy még a sokat látott műtősnő is elsápadt. A méhkifordulás szörnyű ritkaság, amelyről a legtöbb orvos csak a tankönyvekből olvasott. Most pedig neki kellett megtennie valamit, amit életében egyszer sem végzett.

Artyom az asztalhoz lépett. A lány már altatásban volt, szemei lehunyva, légzése egyenletes és gépies. Többé nem volt rémült kislány. Most csatatérré vált.

— Pfannenstiel-metszés — hangja mélyen, teljes nyugalommal csengett. Ez a nyugalom átragadt a csapatra is. A szike a kezében pontos, magabiztos metszést ejtett.

Beindult a munka. A kezek, amelyek pár perccel korábban ugyanezt a mozdulatot végezték egészen más összefüggésben, most automatikusan dolgoztak — gyorsan, takarékosan, felesleges mozdulatok nélkül. A sebész izommemóriája felülkerekedett a pánikon.

— Burokmegnyitás… Az első magzat. Kislány.

Kiemelte az első gyermeket — aprócska, kékes-lilás, életjelek nélkül. A nővér azonnal átadta a gyerekorvosnak, aki már a reanimációs asztalnál várakozott.

— Második. Fiú.

A második gyermek szinte azonnal felsírt — gyengén, panaszosan. Az újszülött egészséges sírása, amely máskor mosolyt csal mindenki arcára, itt a legnehezebb rész kezdetének jelzése volt.

— Harmadik. Kislány.

A harmadik gyermek volt a leggyengébb. Gyorsan elvitték mesterséges lélegeztetésre.

Most már csak egyetlen dolog maradt a látómezőben. A kifordult méh, amely egy nagy, kékes-bíbor termésre emlékeztetett, az érpedikulumon lógott. Minden egyes másodperc ischémiát, a szövetek pusztulását jelentette.

— Kézi repozíció. Készüljetek masszív vérzésre — figyelmeztetett Artyom.

Tenyerébe fogta a méhet. A szövet petyhüdt volt, hideg. Óvatosan, óriási erőfeszítéssel, mintha egy hatalmas zoknit fordítana vissza, elkezdte helyére tenni. Ez finommechanikai munka volt, amelyhez nem erő, hanem elképesztő pontosság és érzékenység kellett. Egyetlen rossz mozdulat — és a szerv visszafordíthatatlanul megsérül.

Homlokát veríték borította, a nővér steril kendővel törölte le. A műtőben halotti csend uralkodott, amelyet csak a gépek monoton csipogása és a csapat visszafojtott lélegzete tört meg.

És ekkor — az utolsó mozdulat. A méh halk, nedves hanggal visszakerült a helyére.

— Repozíció sikeres. Uterotonikumokat! Azonnal!

Az infúzión keresztül a véráramba áradtak a méhösszehúzódást kiváltó szerek. Erre azért volt szükség, hogy a méh összehúzódjon, és elszorítsa a vérző ereket. Mindenki mozdulatlanul várakozott. Ez volt a kritikus pillanat.

Eltelt egy perc. Majd még egy.

— A vérzés a normális határon belül van — jelentette az asszisztens, figyelve a helyzetet. — Összehúzódik.

Csak akkor szakadt el a műtéti mezőtől, és egyenesedett ki Artyom Lebegyev. A háta pokolian fájt. Szörnyű fáradtságot érzett, mintha teljesen kifacsarták volna.

– Varrjuk be – mondta halkan.

Amikor az utolsó öltéseket tették, a gyermekorvos odalépett hozzá.

– Artyom Viktorovics… A két kislány gyenge, de élnek. Harcolni fogunk. A fiú erős, már sír.

Artyom bólintott, nem tudott megszólalni. Kilépett a műtőből, és nagy nehezen megtalálta a cigarettásdobozt a zsebében. A kezei remegtek.

Az orvosi szobában a nyitott ablaknál állt. A forró levegőnek mezők és por illata volt. Valahol odakint, a szovhozban várta egy ház, tehenek, talán férj vagy szülők. És most már ott vár majd három gyermek is.

Rágyújtott, mélyet szívva. A fejében nem voltak gondolatok, csak egy kép: belenéz a kockás hálóing alá, és lát valamit, ami megállásra kényszeríti őt, a tapasztalt sebészt. Nem a félelem miatt. Hanem a hideg, szakmai felismerés miatt, hogy most minden csak rajta múlik.

Megmentette őket. Mind a négyüket. Ma – igen.

Artyom elnyomta a cigarettát, és kezet mosni indult. Hosszú út állt még előtte a szülő nő és három gyermeke felépüléséig. És az ő ügyelete még nem ért véget.

A következő órák egyetlen feszült folyamattá olvadtak össze. Artyom Lebegyev nem hagyta el a kórházat. Az orvosi szobában ült, töltötte a kórlapot, és negyedóránként telefonált a gyermekosztályra és az intenzív osztályra, ahová az ifjú anyát áthelyezték.

– A kislányok lélegeztetőgépen vannak, de stabilak. A fiú szopja a tápszert – jelentette a gyermekorvos. – Várunk.

Saját páciense, akit vakbélgyulladással műtöttek, már magához tért az altatásból, és jól érezte magát. A sors iróniája: a tervezett műtét hibátlanul zajlott, míg ott, ahol a lehetőségek határán egyensúlyozott, a végkimenetel még mindig hajszálon függött.

Hajnal felé nem bírta tovább, és maga ment át a gyermekosztályra. Az intenzív osztály üvegfala mögött inkubátorban feküdt a két apró kislány, tele ragasztott érzékelőkkel. Piros, ráncos kiscicákra hasonlítottak, de mellkasuk egyenletesen emelkedett és süllyedt a gépek ritmikus zaja mellett. Mellettük, egy közönséges kiságyban, bepólyálva szuszogott a fiú.

– Erős lányok – mondta a szolgálatos nővér, amikor észrevette őt. – Tartják magukat.

Amikor bement az anya kórtermébe, az asszony már ébren volt. Az antibiotikumos és méhösszehúzó infúziók megtették a magukét. Bár sápadt és kimerült volt, a tekintetében már nem az állati rémület ült. Csendes, kínkeservvel kivívott remény sugárzott belőle.

– Doktor úr… – a hangja rekedt suttogás volt. – Az én gyerekeim?..

– Élnek – felelte röviden Artyom, miközben az ágya mellé lépett. – A két lány egyelőre géppel lélegzik, de az orvosok küzdenek értük. A fia igazi kis erőmű, már most enni követel.

Könnyek gördültek le a halántékán, fénylő csíkokat hagyva a száraz bőrön. Nem zokogott, csak csendesen, megkönnyebbülten sírt.

– Köszönöm… emlékszem… tudtam, hogy valami nincs rendben… – suttogta akadozva.

– Ön mindent helyesen tett, hogy időben hívott segítséget – szakította félbe őt Artyom. A legszörnyűbb már mögöttük volt, nem kellett újra átélni a rémületet. – Most az a feladata, hogy pihenjen és erőt gyűjtsön. Róluk gondoskodnak.

Csak akkor lépett ki a kórteremből, érezve a csontokig пробирающую чудовищную усталость. A műszak hivatalosan már véget ért, de ő maradt.

Tizenkét órával később az egyik kislányt sikerült lekapcsolni a lélegeztetőgépről. Már önállóan lélegzett. Újabb huszonnégy óra múltán a másikat is.

A harmadik napon, a következő ügyelete előtt, benézett a kórterembe. Az anya, akinek a nevét már megtudta — Dása —, egy karosszékben ült. A nővérek, megszegve minden szabályt, odahozták neki mindhárom gyereket. A fiút a karjában tartotta, a két apró csomag a térdén pihent, mélyen aludva.

A szobát meleg esti napfény töltötte be. Tej illata, steril tisztaság és az újszülöttek különleges, finom illata lengte be.

Dása felnézett rá, és az arcán olyan tiszta, végtelenül hálás mosoly ragyogott fel, hogy minden fáradtság, minden stressz és idegfeszültség, amit az elmúlt napokban átélt, egy szempillantás alatt elszállt.

— Artyom Viktorovics, engedje meg, hogy bemutassam — suttogta, nehogy felébressze a lányokat. — Ő itt Vanja, Másenyka és Dásenyka.

Ő odalépett, ránézett arra a három apró lényre, akikért néhány nappal korábban dermedten állt a rémülettől, és akikért végigjárta a poklot és visszatért. Most csak aludtak, és ez volt egész munkájának a legfontosabb eredménye.

— Gyönyörűek — lehelte rekedten.

Kiment a kórházból, beült az autójába. A keze már nem remegett. A lenyugvó napra nézett, amely bíborra festette a mezőket, és hosszú idő óta először nem kiégést és fáradtságot érzett, hanem valami egészen mást. Éles, átható tisztaságot.

Megmentette őket. Nem csupán megoperálta, hanem valóban megmentette. És most ott vannak, a kórházban, mind a négyen — élnek.

Beindította a motort, és lassan elindult a földúton hazafelé. Ő csak egy sebész volt a körzeti kórházból. De ma pontosan tudta, miért van itt. És ez épp elég volt.

Aznap este, amikor a háza verandáján ült, kezében egy csésze teával, hívta a telefon.

— Artyom Viktorovics — szólt a nővér hangja — Dása látni szeretné önt. Kéri, hogy menjen el hozzá. Azt mondja, van egy ajándéka az ön számára.

Elmosolyodott. Elment átöltözni.

Amikor belépett a kórterembe, Dása három apró, kézzel készült karkötőt nyújtott neki — fehér cérnából, mindegyiken három gyönggyel.

— Ez önnek van — mondta. — Hogy emlékezzen ránk. Hogy tudja — ön nem csupán orvos. Ön egy angyal.

Artyom átvette a karkötőket. Könnyei gyűltek a szemébe.

És abban a pillanatban megértette: nincs fontosabb annál, mint aki az élet és a halál között áll. Aki látja a rémületet — és nem fordítja el a tekintetét. Aki tudja, hogy kevés az esély — és mégis cselekszik.

Kiment a kórházból. Az ég tele volt csillagokkal. És mindegyik úgy tűnt, mintha kifejezetten neki ragyogna.