A város romokban hevert. A kőfalak, melyek nemrég még az emberi meleget védték, most szürke porhalmazokká változtak. A csendet csak a szél kiáltása törte meg, amely a kitört ablakok között kóborolt, és a rozsdás fém csapódása, amely a törmeléken himbálózott. Itt valaha emberek éltek — nevettek, vacsorát készítettek, üdvözölték a napfelkeltét. Most mindebből csak nyomok maradtak — felborult csészék, odakozmált falak, üres udvarok, ahol az visszhang hangosabban szólt, mint bármelyik dal.
És ezek között a romok között állt ő.
Vékonyságra fogyott, kiszáradt kutya, akinek sziluettje árnyékra hasonlított. Bordái olyan élesen kirajzolódtak, mintha maga az élet távozott volna a testéből, csak a külső burkot hagyva hátra. Bundája csomókban összegubancolódott, lábai a gyengeségtől remegtek, de a tekintete… a tekintete változatlan maradt. Arra nézett, ahol valaha a ház állt.
„Vissza kell jönnie…” — mintha ezt mondaná a tekintete.
Órákon át ült azoknál a romoknál, ahol egykor az ajtó volt. Egykor az ajtó könnyed nyikorgással nyílt, és a gazda mosolygott rá. Ő futott elé, csóválva a farkát, és a gazda simogatta, mondván: „Na, hűségesem, itthon vagyok.” Ez volt a boldogsága, az élete.
Most az ajtó nincs meg. A gazda sincs. De a kutya még mindig vár.
Az emberek elmentek mellette. Valaki sietett, valaki elfordult, valaki rövid, sajnálattal teli pillantást vetett rá. De senki sem állt meg. Senki sem nyújtotta a kezét. Ő itt maradt, mint a hűség néma emlékműve, mint az elmúlt idő árnyéka.
Néha odament a tálhoz, üresen és felborítva, megszimatolta, és halkan kaparta a lábával. „Hamarosan megtölti. Mindig visszajött. Még várok.”
Éjjel, amikor a város még sűrűbb sötétségbe merült, közvetlenül a betonra feküdt, behúzta a lábait, és halkan nyüszített. Álmodott — élénk álmokat, mint az élet előtte. Álmában újra futott az udvaron, a gazda dobta a labdát, és ő visszahozta, büszkén és boldogan. És minden alkalommal reménnyel ébredt, hogy az álom valóra válik.
Véletlenül láttam meg őt.
A törmelék között, ahol semmi élőnek nem kellett volna lennie, állt, mintha egy másik valóságból vágták volna ki. Eleinte azt hittem, hogy csak délibáb — túl sovány, túl szenvedett volt, hogy igazi legyen. De amikor a szeme találkozott az enyémmel, a szívem összeszorult. Szemeiben egy egész világ fájdalom és várakozás tükröződött.
Lassan közelítettem. Ő éber lett, a farka megmozdult, de ereje nem volt menekülni.
— Még mindig vársz? — tört ki belőlem.
Nem válaszolt, de a tekintete beszédesebb volt bármilyen szónál.
Lerogytam mellé, óvatosan kinyújtottam a kezem. Megszimatolta, majd elfordult, újra a romokra meredve. És ekkor értettem meg: számomra ő senki volt. Csak rá várt — arra, aki nem fog visszajönni.
A szél felkavarta a port, és ő köhögni kezdett. Elővettem egy palack vizet, a szájához emeltem. Hosszú ideig nem mert inni, de aztán mohón szívta be a levegőt, és pár kortyot ivott. Reszkető nyelve érintette a műanyagot, de a tekintete továbbra is a romokra szegeződött.
„Iszom, de csak azért, hogy várhassam őt. Eszem, ha adsz, de csak azért, mert hátha egyszer visszajön. Élek — mert vissza kell térnie.”
Rájöttem, hogy harcolnom kell érte, még ha ő maga még nem is készült elengedni a múltat.
— Gyerünk velem — mondtam. — Ott meleg van. Ott van étel. Ott van élet.
Újra a romokra nézett, majd rám. Tekintetében csend volt. Nem tudott hinni. De meginogva, megtett egy lépést. Egyet. Aztán még egyet.
A napok, amelyeket mellette töltöttem, mintha minden egyes lélegzetért folytatott harc lett volna. Nem evett unszolás nélkül. Gyakran visszatért az ablakhoz, messzire nézett, mintha attól félt volna, hogy lekési azt a pillanatot, amikor a gazda megjelenik a sarkon. Én újra és újra mondtam neki:
— Nem fog visszajönni. De én itt vagyok. Nem megyek el.
Néha úgy tűnt, figyel rám. Néha pedig úgy, mintha szavaim elvesznének a semmiben. De az idő tette a dolgát. Lassan, lépésről lépésre, teste újraéledt. Bundája nem hullott többé csomókban, szemei már nem voltak ködösek.
És egy napon először feküdt le mellém, a fejét a térdemre helyezve. Ez volt az első választása. Nem a múltból — a jelenből.
A város továbbra is romokban hevert. A ház már nincs meg. De a kutya abbahagyta, hogy a törmelékeknél üljön és várjon. Most az én házam ajtaja előtt vár.
És minden alkalommal, amikor hazatérek, a szemei felragyognak. Még mindig ott van a fájdalom, még mindig ott az elvesztés árnyéka, de mellette új élet is született.
Ő hitt benne, hogy a gazda visszatér. De a gazda helyett én jöttem. És talán ez a legnagyobb csoda — hogy még amikor minden összeomlik, mindig van hely az új reménynek.
