Egy csendes őszi nap, amelyet a lehulló levelek aranya és a kora tél hűvöse szőtt át, kezdete lett egy hihetetlen történetnek — egy olyan történetnek, ahol két ember sorsa, akiket életkor, idő és életút választott el, egyetlen, jelentéssel, bizalommal és csodával teli pillanatban találkozott. Ez nem csupán egy nap volt. Ez egy fordulópont volt, amely után egyikük sem lehetett már ugyanaz.
A kilencvenhat éves Marija Andrejevna, törékeny, mint egy őszi levél, de szemében még mindig ott égett a régi erő lángja, a sötétfa ívelt botjára támaszkodva haladt a keskeny ösvényen. Bordó kötött pulóvere, akár egy csepp bor a megfakuló természet szürke hátterén, kiemelkedett az ősz komor palettájából. Nem céltalanul sétált. A sorsát kereste.
A Jaroszlavl szélén álló elhagyatott ház udvarán, egy régi bódé előtetője alatt, egy férfi ült. Alakja elveszett az árnyékok között, de szemei — fáradtak, de élők — figyelték a világot, mintha azt próbálnák felmérni, van-e még hely számára. Ő Ilja Karpov volt. Valaha építőmester, apa, katona — most a városi árnyék részévé vált, azok egyike, akiket a világ igyekszik nem észrevenni. Ruhája elhasználódott, szakálla nem nyírt, kezei sebhelyesek és tyúkszemesek voltak. Reszketett a hidegtől, térdét a mellkasához szorítva, mintha nemcsak a testét, hanem a lelkét is próbálná felmelegíteni.
— Nem úgy nézel ki, mintha az utcán lenne a helyed — szólt halk, mégis olyan erővel, hogy Ilja összerezzent.
Fölvonta a tekintetét. Egy nő állt előtte, aki túl törékenynek tűnt ehhez a magabiztos hanghoz. A kezében egy nejlonzacskó volt — egy szendvics és egy üveg víz. Egyszerű gesztus. De ebben a gesztusban több melegség volt, mint az összes szóban, amit Ilja az elmúlt években hallott.
— Köszönöm… — motyogta, érezve, ahogy valami összeszorul benne. Az emberek rég nem néztek rá. Elmentek mellette, mint egy kuka mellett, mintha valami haszontalan lenne. De ő — ő nézett rá. És látott.
— Én Marija vagyok. Marija Andrejevna — mutatkozott be, leülve a padra mellette, a fájó ízületek ellenére. — És te?
— Ilja Karpov — felelte, mintha hosszú idő után először mutatkozna be.
— Általában nem beszélek idegenekkel — mondta, könnyed mosollyal nézve rá. — De benned van valami… Emlékeztetsz valakire. A férjemre. Nikolajra.
Ilja hallgatott. Nem tudta, mit mondjon. Az életében nem volt helye a szerelemre, a házra, a családra való emlékeknek. De ebben a pillanatban, a szemerkélő esőben, az őszi levelek és a csend között, amely úgy borult a városra, mint egy takaró, hirtelen érezte — hallgatják. Igazán.
— Katona voltam — törte ki belőle, mintha a mélyből jönne, ahol rég csend honolt. — Aztán házakat építettem. Saját kezemmel. Aztán… minden rosszul ment. Egy adósság, majd a másik. Adósságok, adósságok… Kilakoltatás. Tűz a menhelyen. És most itt vagyok.
Marija nem pislogott. Nem sóhajtott együttérzően. Nem fordította el a tekintetét. Csak bólintott, mintha mindent megértett volna — nemcsak a szavakat, hanem azt is, ami közöttük volt.
— Az én Nikolajom is építő volt — mondta. — Házat épített a dombok mögött. Fából, széles tornáccal, ablakokkal, amelyek a naplementére néztek. Minden gerendát maga emelt fel. És amikor 1988-ban meghalt… nem tudtam visszatérni oda. Féltem. Úgy tűnt, elég átlépni a küszöböt — és ezer darabra hullok szét. A ház üresen állt. Évek teltek. A fa rothadt. A szél fütyült a résen. Azt hittem — rég porrá vált.
Ilja nézte őt. És hirtelen, mintha eszébe jutott volna, hogy még mindig vannak kezei, hogy még mindig képes valamit építeni, valamit helyreállítani, azt mondta:
— Meg tudnám javítani. Ha még áll. Van kezem. És időm.
Marija elmosolyodott — először hosszú idő óta.
— Ott biztosan vannak patkányok, penész, a padló beszakadt… De… talán.
Csendben ültek. Az eső kopogott a tetőn, a levelek susogtak a lábuk alatt. És ebben a csendben több szó volt, mint egy órás beszélgetésben.
— Holnap, ugyanebben az időben — mondta Marija, felállva.
Ilja bólintott. Nem tudta, miért, de eljött. És újra eljött. És megint.
A negyedik napon, amikor a köd még nem oszlott el, és Marija Andrejevna ezüstös hajszála úgy ragyogott, mint a remény fonala, beszélgetéseik már nem csak a házakról és a fájdalomról szóltak, hanem az élet lényegéről magáról. Ilja mesélt Sergej testvéréről, aki Csecsenföldön halt meg. Arról, hogy a tartozások miatt kiköltöztették a lakásból. A tűzről, amely elvitte az utolsó menhelyeket és tárgyakat. Arról, hogyan nézett az égre, és nem látta a csillagokat, mert a könnyek eltakarták.
Marija hallgatott. Nem ítélkezve. Könnyek nélkül. Egyszerűen — hallgatott. Mint egy tanár, aki valaha a diákjait hallgatta. Bevallotta, hogy az „Fenyvesliget” idősotthonban él — kis szoba, nappali fényű lámpák, esték lottóval és kása, amit nem tud elviselni.
— Tanár voltam — mondta. — Tanítottam a gyerekeket olvasni, írni, gondolkodni. És most már az ágyam is csak az időbeosztás szerint moshatom. Úgy érzem magam, mint egy szellem a saját életemben.
— Kényelmesnek hangzik — mosolygott Ilja.
— Utálom — felelte ő. — De még mindig a házra gondolok. Üres. De nem tudom eladni. Ez nem csak egy ház. Ez — emlék.
— Hadd javítsam meg — ajánlotta újra Ilja. — Semmi személyeshez nem nyúlok. Csak annyit teszek, hogy újra lélegezzen.
Marija megrázta a fejét.
— Nem akarom, hogy megjavítsd, Ilja.
— Akkor mit akarsz?
— Azt akarom, hogy a tiéd legyen.
A csend úgy lebegett, mint a köd a folyó felett. Ilja érezte, ahogy a szíve megáll.
— Elnézést?..
Kihúzott a kabátja zsebéből egy kopott mappát. Benne — iratok. Ajándékozási szerződés. A neve már fel volt írva Nikolaj és Marija Andrejevna neve mellé.
— Ez… törvényes?
— Egy évvel ezelőtt közjegyzőnél hitelesítették — válaszolta nyugodtan. — Olyan embert vártam, akiben nemcsak a házat, hanem az emléket is megbízhatok. Láttam, ahogy etetted a macskát. Ahogy az utolsó ételt egy hajléktalan öregnek adtad. Semmit sem kértél cserébe. Ez elég.
Ilja reszketett. Nem a hidegtől. A felismeréstől. Senki sem ajándékozott neki valami ennyire fontosat. Senki sem hitt benne így.
— Nem tudom…
— Tudod. És el is fogadod. Csak ígérd meg — tedd belőle otthont. Nikolaj számára minden volt ez a ház. Legyen most minden a te számodra is.
Néhány nap múlva Ilja az erdő szélén állt, kezében a Marija által rajzolt térképpel. Az ösvény benőtt, de ő haladt. Fél óra múlva — és ott volt. A ház. Faépítésű, megdőlt, lepattant festékkel, de élő. Mintha várt volna rá.
Bent por, régi könyvek és az idő illata lengte be a házat. A fehér huzatok alatt bútorok sorakoztak. A tálalószekrényen fekete-fehér fénykép: fiatal Marija és Nikolaj, mosolyogva a ház előtt. Ilja itt töltötte az éjszakát. Másnap elkezdte a munkát. A kút újra működött. A tornácot megerősítette. Egy szomszéd, egy hatvan körüli erős férfi bekukkantott:
— Te vagy az, akiről Marija Andrejevna beszélt?
— Igen — bólintott Ilja.
— Azt hittem, a ház össze fog rohadni. Jó, hogy akadtak kezek. Nikolaj biztosan örülne.
Egy hét múlva Ilja mezővirágokból kötött csokorral ment az idősotthonba, amit a ház körül szedett. De a nővér szomorú tekintettel fogadta:
— Marija Andrejevna két napja álmában elhunyt.
Ilja megbénult. Minden belül elszakadt. A nővér nyújtott neki egy borítékot.
„Kedves Ilja — írta Marija. — Ha ezt olvasod, már Nikolaj mellett vagyok. Ne szomorkodj. Te lettél az utolsó ember, aki emlékeztetett rá, hogy élek. A házban van valami, amit én magam nem tudtam kinyitni. Nézz a régi szekrény mögé.”
Este, reszkető kézzel, Ilja eltolta a nehéz könyvespolcot. A falban — rejtekhely. Fém doboz. Belül régi rubel bankók, ezüst érmék, megsárgult kötvények és két gyűrű. Az egyik egyszerű. A másik gravírozott: „M + N. 1947”.
A padlón ült, a gyűrűket a kezében tartva, és sírt. Nem a pénz miatt. A bizalom miatt. Amiatt, hogy valaki nem csavargót, hanem embert látott benne. Amiatt, hogy a szerelem — még a halál után is — hidakat képes építeni.
— Köszönöm, Marija — suttogta. — Mindent megőrzök. Ígérem.
Fél év elteltével a ház teljesen átalakult. Masszív tornác, új tető fémcseréppel, virágzó ágyások a bejáratnál. A házban — meleg, fény, élet. A régi tálalószekrényen keretben — a két gyűrű és egy tábla: „A szerelem nem múlik el, gyökeret ereszt.”
És néha, amikor a nap a dombok mögé süllyedt, és az árnyékok megnyúltak, Ilja leült a tornácra, a régi hintaszékbe, és érezte — valaki mellette ringatózik. Egy könnyű szellő, akár a lélegzet. És a csend, amely a múlt hangjaival telt meg.
