Már nem ellenkezett. A hangja elakadt, a sikoly elcsendesedett. A teste elernyedt, de Artemisia elméje élénk és égető maradt. Tudatának mélyén egy gondolat lángolt: megtorlás. Vajon a kínzó megússza büntetlenül? Vajon a világ tényleg behunyja a szemét az igazság előtt?
Róma, 1593. Egy előkelő hölgy, Prudenzia di Ottaviano Montoni és a neves festő, Orazio Gentileschi családjában lány született. A kislányt két nappal később a San Lorenzo in Lucina-templomban keresztelték, és Artemisiának nevezték el.
Gyermekkorát apja műtermében töltötte. Orazio Caravaggiótól merített ihletet: kegyetlen, drámai jelenetek, fényekkel és árnyékokkal átitatva, elevenedtek meg vásznain. A kis Artemisia ezek között a képek között nőtt fel, mintha ecsetjével szívná magába a világot – egyszerre a szépség és a fájdalom lélegzetét.
Eleinte apja szigorúan megtiltotta neki, hogy hozzáérjen a festékhez és az ecsethez. De 1605-ben, amikor édesanyja meghalt, Orazio, hogy elterelje gyermekeit a gyászról, engedélyt adott nekik a festés gyakorlására. Artemisia testvérei gyorsan elvesztették érdeklődésüket, ő azonban teljesen belemerült a festészetbe. Orazio, aki szigorú és kritikus volt mások munkáival szemben, meglepve vette észre: lánya zseniális tehetséggel rendelkezik, amelyet nem lehet elnyomni.
Tizenhét éves korára Artemisia már ismertté vált Rómában. Naturalizmusa és az emberi lélek mélyére való betekintése megkülönböztette őt apjától, aki hajlamos volt megszépíteni a képeket. Ő viszont szigorúan, minden díszítés nélkül látta a világot.
I. Első hírnév
1610-ben Artemisia megfestette a „Susannát és az öregeket”. A kép csodálatot és elismerést váltott ki: egy ilyen fiatal lány ennyire pontosan és őszintén ábrázolta az ártatlan nő küzdelmét a kíváncsi tekintetekkel szemben! Úgy tűnt, mintha már ismerné a fájdalmat, a megaláztatást és a belső ellenállás erejét.
A festmény hamar híressé vált a művészeti körökben. Orazio büszke volt lányára, bemutatta munkáit kollégáinak és megrendelőinek. De a hírnévvel együtt irigység is érkezett. Rómában, ahol a férfiak uralkodtak és a női festők ritkaságnak számítottak, Artemisia tehetsége suttogásokat, ferde pillantásokat és pletykákat váltott ki.
— A lány jobban fest, mint sok mester — mondta gúnyosan Caravaggio egyik tanítványa. — De ki veszi őt komolyan?
Apja megértette: ha Artemisia fejlődni akar, szüksége van egy mesterre. Így került a házukba Agostino Tassi — ismert freskóművész, a perspektíva mestere.
II. Árulás
Eleinte minden jól ment. Tassi Artemisiát a perspektíva fortélyaira tanította, segített neki elsajátítani új technikákat. A lány, aki bizakodó és elkötelezett volt, szövetségest látott benne. De a mentor álarca mögött mohó, kíváncsi és alattomos ember rejtőzött.
Egy nap, amikor Orazio távol volt, Tassi átlépte a határt. Berontott a szobájába, elvette ártatlanságát, és fenyegetéssel hallgatásra kényszerítette.
Artemisia kiáltott, ellenállt, de a műterem falai elnyelték hangját. Aznap élete kettévált: „előtte” és „utána”.
Tassi később ismét megjelent, házasság ígéretével próbálta mentegetni magát. A zavarodott és megfélemlített lány egy ideig hitt neki. De hamar rájött az igazságra: Tassisnak már volt felesége, sőt több is. Ráadásul bűntettek sora követte — erőszakolt, lopott, árult el.
Amikor a csalás kiderült, Artemisia elhatározta: nem fog hallgatni.
III. Tassi pere
1612-ben zajlott a hangos „Tassi kontra Gentileschi” per. Rómában botrány kerekedett belőle. Egy fiatal lány nyilvánosan vádolta meg a neves festőt erőszakkal. Abban az időben ilyesmi elképzelhetetlen volt: a nőknek hallgatniuk kellett, szégyellniük magukat, és elbújni.
De Artemisia végigment az úton.
A bíróság kegyetlen volt. Szavai igazának bizonyítására a bírák megkínozták a lányt: kötelekkel szorították össze azokat az ujjait, amelyekkel a festményeket készítette. Szörnyű választás volt — ecset vagy becsület.
Artemisia könnyek és fájdalom között kiáltotta:
— Ez igaz! Igaz, hogy ő bántott engem!
Szavai történelmet írtak.
Tassit bűnösnek találták, de a büntetés enyhe volt. Kapcsolatainak és pártfogóinak köszönhetően elkerülte a komoly börtönt.
Artemisia számára azonban a per egyszerre volt átok és felszabadulás. Hírnevét elvesztette a római társadalom szemében, de megszerezte azt az erőt, amely örökre megváltoztatta festészetét.
IV. A művészet mint bosszú
A per után festményei tele lettek haraggal és szenvedéllyel. Nőket ábrázolt erősnek, bátornek, büntetőnek. A „Judit és Holofernész lefejezése” című alkotásában Artemisia a gyilkosság pillanatát ijesztő valósághűséggel festette meg: vér, feszültség, kezek ereje.
A férfi művészek Juditot törékeny szépségként ábrázolták. Artemisia azonban harcosként mutatta, határozottan és félelem nélkül. Sok művészettörténész szerint Holofernész arcvonásai Tassira emlékeztettek, Judit arca pedig Artemisia sajátját tükrözte.
A művészet vált fegyverré, bosszúvá és gyógyító erővé számára.
V. Házasság és költözés
Hogy megmentsék lányuk becsületét, Orazio nem sokkal később férjhez adta Artemisiát Pietro Antonio di Vincenzo Stiattesi festőhöz. Együtt költöztek Firenzébe.
Firenzében Artemisia elismerésre talált. Ő lett az első nő, akit felvettek a Művészeti Akadémiára. Munkáit a Medici család vásárolta, kollégái tisztelték. Portrékat, bibliai jeleneteket és allegóriákat festett.
De a családi élet nem sikerült. Férje gyenge és pazarló volt, kicsapongó életet élt. Artemisia maga keresett pénzt az ecsetjével, hogy eltartsa a családot.
Gyermekeket szült, de legtöbben csecsemőkorukban meghaltak. Csak egy maradt életben — Prudenzia nevű lánya, nagymamája nevét viselve.
VI. Erő és magány
Artemisia szenvedéllyel és szabadsággal élt. Szerelmei voltak, levelezett Galileo Galileivel, leveleiben erő és elszántság hangzott. Írták róla:
„Bizonyítani fogom, hogy a nő is elérheti azt, ami eddig csak a férfiaknak volt hozzáférhető.”
Festményei jól keltek el, utazott egész Olaszországban és azon túl, a királyi udvaroknál dolgozott. De a társadalom soha nem engedte el múltját. Sokak szemében ő maradt „az a lány, aki pert indított”.
Mindazonáltal Artemisia folytatta alkotó tevékenységét, és minden festménye mintha a világnak kiáltott volna: a nők nem gyengébbek a férfiaknál; képesek védekezni, bosszút állni és küzdeni.
VII. Utolsó évek
Érett korában Artemisia Nápolyban telepedett le, ahol saját műtermet nyitott. Ott festett egészen idős koráig, és maga után hagyott tucatnyi festményt.
Élete tele volt fájdalommal, veszteségekkel és küzdelemmel. De éppen ezek által alkotta meg azt a művészetet, amely évszázadokon át fennmaradt.
Artemisia körülbelül 1653-ban hunyt el. Halálának pontos dátuma nem ismert, de öröksége ma is él. Ő lett a női erő, tehetség és szólásjog jelképe.
VIII. Örökség
Ma Artemisia Gentileschi festményei a világ legjobb múzeumaiban találhatók — az Uffiziban, a Louvre-ban, a Metropolitan Múzeumban. Neve Caravaggio, Rembrandt és Rubens mellé kerül.
De a legfontosabb: bebizonyította, hogy a nő nemcsak múzsa lehet, hanem alkotó is. Nem csupán a festészet tárgya, hanem annak teremtője.
Amikor megnézzük a „Juditot” vagy a „Susannát”, nem pusztán a Biblia történetét látjuk. Magát Artemisiát látjuk — egy nőt, aki átélte a fájdalmat, és azt nagy művészetté változtatta.
IX. Nápoly — a lehetőségek és a veszélyek városa
Amikor Artemisia először érkezett Nápolyba, a város a kikötők zajával, a tenger illatával és a nyugtalan forgataggá fogadta. Itt éltek gazdag kereskedők, arisztokraták és papok — mindannyian azt akarták, hogy otthonaikat a legjobb művészek festményei díszítsék. Nápoly ígéretes hely volt azok számára, akik tudtak megfelelni a megrendelők ízlésének, de a verseny itt rendkívül éles volt.
Artemisia, aki ekkorra már ismertté vált, nem egyedül érkezett: vele volt Prudenzia nevű lánya és néhány tanítványa. Meg kellett élnie, meg kellett állnia a helyét, és bizonyítania kellett, hogy neve nem csupán a fiatalság szerencsés sikere.
Az első megrendelés szinte azonnal érkezett: egy oltárkép a helyi templom számára. Artemisia a Szűz Máriát ábrázolta, de nem égi, törékeny alakként, ahogy az akkoriban szokásos volt, hanem erős és fenséges nőként, mintha arcában maga a festő sorsa tükröződött volna. A hívek ámultak: nem egy engedelmes imádkozó tekintett rájuk, hanem egy nő, aki készen állt minden megpróbáltatással szembenézni.
A város suttogni kezdett:
— „Ő másképp fest. Munkáiban erő van.”
X. Levelek Galileónak
Nápolyban Artemisia levelezett régi barátaival. Különleges helyet foglalt el életében Galileo Galilei barátsága. A tudós, akit felfedezései miatt az inkvizíció száműzött, jól értette, mit jelent szembe menni az árral.
Egyik levelében így írta neki:
„Érzem, ahogy az ecset a kezemben fegyverré válik. Már nem vagyok az a lány, akinek el lehet némítani a szavát. Én művész vagyok, és a festményeimen keresztül mondom el azt, amit hangosan nem mernék kimondani.”
Galileo így válaszolt:
„Te és én, Artemisia madonna, egyformán fizetünk az igazságért. De éppen az ilyen emberek változtatják meg a világot.”
XI. A múlt árnyai
A múlt azonban nem engedte el. Nápolyból hírek érkeztek:
— „Igen, tehetséges, de ő az a lány, aki pert indított Tassi ellen.”
Sokak számára ez a bélyeg erősebb maradt, mint az ecsetje.
Előfordult, hogy a megrendelők próbáltak visszaélni helyzetével: kedvezményt követeltek, fenyegették a szerződés megszegésével, emlékeztetve a „rossz hírnévre”. De Artemisia nem adta fel. Megtanult határozottan tárgyalni, megvédeni a pénzét és a nevét.
Egyszer, amikor egy arisztokrata próbálta megalázni, azt mondva:
— „A nő lehet dísz, de nem mester.” —
Artemisia szembe nézett vele, és így válaszolt:
— „Signore, a festményeim az ön falain fognak lógni tovább, mint ahogy az ön neve elhangzik ebben a városban.”
Az arisztokrata elsápadt, de a megrendelést kifizette.
XII. Judit, újra és újra
A Judit motívuma újra és újra visszatért festményeiben. Minden új vászon olyan volt, mint egy új fejezet belső küzdelméből.
Az első változatban Judit határozott, de visszafogott volt. A másodikban dühös, felemelt karddal ábrázolta. A harmadikban Artemisia nemcsak a gyilkosság pillanatát festette meg, hanem a következményt is: a nők, fáradtan, de szabadon, a legyőzött ellenség fölött álltak.
Ez nem pusztán bibliai történet volt. Ez az életének metaforája: újra és újra bizonyította a világnak, hogy a nőnek joga van az erőhöz és az igazsághoz.
XIII. Találkozás a lányával
Amikor Prudenzia felnőtt, Artemisia elkezdte festészetre tanítani. De a lány nem mutatta azt a tüzet, ami az édesanyjában égett. Inkább a nyugodtabb életet, a ház körüli gondoskodást választotta, nem a hírnévért való küzdelmet.
— „Mama, miért fárasztod magad azzal, hogy valamit bizonyíts ezeknek a férfiaknak?” — kérdezte egyszer Prudenzia. — „Te már híres vagy.”
Artemisia szomorúan elmosolyodott:
— „Nem értük küzdök, lányom. Értünk küzdök. Hogy egyszer a te unokáid is ecsetet ragadhassanak bíróság, bélyeg és félelem nélkül.”
XIV. Anglia
1638-ban Artemisia apjával együtt Angliába, Londonba utazott, ahol I. Károly udvarában számos festő dolgozott.
Ez nehéz döntés volt: el kellett hagynia Nápolyt, a műtermét és megszokott életét. De a lehetőség, hogy újra apja mellett dolgozhasson, és jelentős pénzt kereshessen, felülmúlta a kételyeit.
Angliában udvari hölgyek portréit és bibliai jeleneteket festett. De az éghajlat nehéz volt, az emberek pedig hidegek, és Artemisia hamar rájött, hogy a külföld nem neki való. Apja halála után visszatért Olaszországba, hogy az utolsó éveit szülőföldjén töltse.
XV. Utolsó művek
Nápolyban ismét ecsetet ragadott. Festményei lágyabbá, bölcsebbé váltak. Ha korábban düh tombolt bennük, most szomorú erő hangzott.
Az utolsó munkái közé tartozott a „Kleopátra” című festmény. A vásznon az egyiptomi királynő a mellénél tartja a kígyót, arca nyugodt, sőt fenséges. Ez a kép a sors elfogadásáról szólt.
Sokan úgy vélik, hogy ebben a művében Artemisia önmagát festette meg — azt a nőt, aki átélt megaláztatást, pert, veszteségeket, de megőrizte méltóságát és erejét.
XVI. Távozás
Haláláról keveset tudunk. Egyes források szerint 1653-ban pestisben halt meg, mások azt állítják, hogy még néhány évig festett Nápolyban.
De a legfontosabb nem a dátum, hanem az örökség. Artemisia nemcsak festményeket hagyott maga után, hanem példát is. Ő lett azoknak a nőknek a hangja, akiket senki sem akart meghallgatni.
XVII. Visszhang évszázadokon át
Évszázadok múltán, amikor neve majdnem feledésbe merült, Artemisia festményei újra felfedeződtek a világ számára. A XIX. században munkái a művészettörténészek kutatásának tárgyává váltak. A XX. században a feminista mozgalom őt emelte a női erő és a jogokért folytatott küzdelem szimbólumává.
Ma a Louvre és az Uffizi termeiben több ezer nő és férfi áll a „Judit” előtt. Mindannyian látják festményeiben nemcsak a bibliai történeteket, hanem a harc tükröződését, amely mind a mai napig folytatódik.
XVIII. Artemisia szava
Ha ma szólhatna hozzánk, hangja határozottan szólna:
„Életemet küzdelemben éltem, de nem hiába. Bebizonyítottam, hogy a nő kezében az ecset nem kevésbé erős, mint a kard. És hadd emlékeztessenek festményeim: az igazság létezik — ha mi magunk teremtjük meg.”
XIX. Csend a vihar után
Artemisia távozása után Nápoly hamar nyugtalan időszakba süllyedt: járványok, felkelések, háborúk követték egymást. Az emberek elfelejtették azok nevét, akik nemrég még díszítették palotáikat és templomaikat. Sok festmény eltűnt, eladták, megsemmisítették, vagy férfi művészekhez írták.
De a műteremben maradtak tanítványok, néhány vázlat, és ami a legfontosabb — lányuk, Prudenzia.
Prudenzia nem vált nagy festővé, de óvatosan őrizte édesanyja munkáit, megmutatta azokat a hozzátartozóknak, mesélt arról, milyen erő volt az anyjában. Számára Artemisia nem legenda volt, hanem élő ember — egy nő, aki nevetett, sírt, vitatkozott és ölelt.
— „Anyám az ecsetet úgy tartotta, mint a kardot” — mondta. — „De úgy tudott szeretni, mint senki más.”
XX. Felejtés
Eltelt egy évszázad. Caravaggio, Rubens és más mesterek nagysága egész Európában hangzott, Artemisia Gentileschi neve pedig majdnem feledésbe merült. Festményeit apjához, férjéhez vagy akár tanítványaihoz írták.
A XVIII. századi művészettörténészek nem hitték el, hogy egy nő írhatta volna a „Juditot”. Úgy vélték: ez túl kegyetlen, túl erős egy női kéz számára.
Ez a néma történelmi árulás sokáig tartott.
XXI. Visszatérés
Csak a XIX. században kezdték az első kutatók észrevenni: Artemisia munkáiban van egy különleges energia, amit lehetetlen összetéveszteni mással.
A XX. században, amikor a nők elkezdtek küzdeni jogaikért, Artemisia neve ismét felbukkant. Festményei nemcsak művészi zsenialitás, hanem a női függetlenség szimbólumává váltak.
Az európai és amerikai feminista mozgalmak őt Joanna d’Arc és Marie Curie mellé állították. Az egyetemeken előadásokat tartottak:
— „Artemisia Gentileschi és Juditja, mint a női erő manifesztuma”.
A Louvre-ban, az Uffiziben és a Metropolitan Múzeumban tömegek gyűltek össze a festményei előtt.
XXII. Párbeszéd évszázadokon át
Ma, amikor valaki a „Judit” vagy a „Susanna” előtt áll, önkéntelenül párbeszédbe lép Artemisiával. Mintha a festő a történelem mélyéből tekintene, és kérdezné:
— „Na, vajon megváltozott a világ? Megtalálta az igazságot?”
És mindenki saját módján válaszol. Egyesek a személyes fájdalom tükreként látják festményeit. Mások a nők minden időkön átívelő küzdelmének szimbólumaként. És akad, aki egyszerűen csodálja a mesterséget, és elfelejti a biográfiát.
De senki sem marad közömbös.
XXIII. Ha Artemisia ma élne
Sok történész szereti feltenni a kérdést: mi lett volna, ha Artemisia a XXI. században születik?
Valószínűleg élete során világhírű festővé vált volna, kiállításai New Yorkban és Párizsban zajlanának, interjúi a Vogue-ban és a The Guardian-ben jelennek meg. Konferenciákon beszélne a nők szerepéről a művészetben, oktatna akadémiákon, tartana mesterkurzusokat.
De talán éppen a XVII. századi megpróbáltatások tették őt olyanná, amilyennek a történelem megőrizte. Fájdalma volt a zsenialitásának üzemanyaga.
XXIV. Szimbólum
Ma Artemisia Gentileschi nem csupán festőnő. Ő szimbólum.
Szimbólum annak, hogy a művészet a szenvedésből is megszülethet.
Szimbólum annak, hogy a női hangot nem lehet örökre elnémítani.
Szimbólum annak, hogy az igazság mindig megtalálja útját az évszázadokon át.
XXV. Epilógus
És íme, több mint négyszáz év múltán, ismét olvassuk történetét, ismét nézzük festményeit.
Ő az igazságért kiáltott a tárgyaláson, amikor törött kezeivel próbálták megkötözni.
Ecsettel kiáltott a vásznon, amikor női harcosok arcvonásait festette.
Évszázadokon át kiáltott, hogy végre meghallják.
És mi halljuk.
Legyen hangja örökké élő — vásznainak árnyékaiban és fényében, Judit tekintetében, Kleopátra nyugalmában, Susanna bátorságában.
Artemisia Gentileschi bebizonyította: még egyetlen nő is képes megváltoztatni a művészettörténet menetét.
