„Az otthonom már nem az enyém. Egy visszatérés története, ami mindent megváltoztatott”
Majdnem három évet töltöttem külföldön, távol szülőhazámtól, Ukrajnától. A lányomnál, Anánál éltem, aki már évek óta Franciaországban telepedett le. A fiam, Andrij a családjával a hazában, Zaporizzsjában maradt. Amíg távol voltam, ő vigyázott a lakásomra – egy kicsi, egyszobás, de az én tulajdonomra. Arra a helyre, ahol évtizedeket éltem, ahová mindig visszatértem az élet viharai után.
Az emigráció évei nem voltak könnyűek, de melegek és szeretetteljesek. Segítettem a lányomat és a férjét: hazavittem az unokákat az iskolából, főztem, rendet tartottam. Náluk nagy volt a ház, a munka végtelen. A lányom és a férje szinte egész nap elfoglaltak voltak, és én éreztem, hogy szükség van rám. Ez erőt adott.
Egy este, vacsora közben, teljesen váratlanul, a vejem, Philippe – aki mindig udvarias volt, de kissé távolságtartó – hirtelen azt mondta:
— Anával mindent megbeszéltünk. Most már Zaporizzsja nyugodt. Szerintünk ideje hazamenned.
Ez a mondat váratlanul ért. Olyan érzés volt, mintha hirtelen eltűnt volna a talaj a lábam alól. Nem vitatkoztam – nem akartam feszültséget szítani. Talán tényleg itt az ideje. Összepakoltam a dolgaimat, megvettem a jegyet, és hazatértem Ukrajnába, anélkül, hogy tudtam volna, milyen még nagyobb próbatétel vár rám ott.
Amikor beléptem a lakásomba, fáradtan az utazástól, az első dolog, amit megláttam, Andrij volt. Ott ült a kanapémon, mintha mindig is itt lakott volna.
— Andrij?! — szaladt ki belőlem.
Kiderült, hogy az én távollétem alatt az ő élete is gyökeresen megváltozott. Elvált a feleségétől, neki hagyta a lakást, és… a miénkbe költözött. De a meglepetések ezzel még nem értek véget.
A szobában volt még egy nő — Ira. Én nem ismertem őt. Ő Andrij menyasszonya, ahogy ő magyarázta. Sőt, gyermeket vár tőle. Néztem rá, és nem értettem: hogyan történhetett ez? Miért nem figyelmeztetett senki, miért nem kérdeztek, nem tanácskoztak velem?
— Fiam, nem gondoltad volna, hogy legalább felhívhattál volna? — próbáltam nyugodt hangon beszélni, minden erőmmel.
— Anya, nem voltál itt. Nem akartunk zavarni. Egyszerűen nincs hová mennünk — válaszolta szinte közömbösen.
— De ez az én lakásom. És most idegennek érzem magam benne — suttogtam.
Andrij csak összeráncolta a szemöldökét:
— Ira a családom. Itt fogunk élni.
Így, egyetlen pillanat alatt, a lakásom megszűnt a nyugalom és a melegség helyének lenni. Egy szűk ketrecbe kerültem, ahol minden nap küzdenem kell a személyes térért, a tiszteletért, a puszta létezés lehetőségéért.
Reméltem, hogy Ana támogatni fog. Felhívtam, megosztottam vele a fájdalmamat és a reményemet: talán van esély visszatérni Franciaországba, még ha csak rövid időre is?
De válaszként hideg, szinte idegen hangot hallottam:
— Anya, már elmentél. Hozzá vagyunk szokva az életünkhöz. Sajnálom, de visszatérni nem fog menni.
Most a konyhában élek. Az összecsukható ágyon alszom, amit este az asztal és a hűtő közé bontok ki. Reggel mindent elpakolok, hogy ne zavarjak. Ira, a terhessége ellenére, világossá teszi, hogy most ő a ház ura itt. Néha úgy érzem, mintha egyszerűen kiszorítanának a saját otthonomból — finoman, de kitartóan.
Napközben a városban sétálok, csak hogy ne kelljen ezek alatt a tekintetek alatt ülnöm. Néha megpróbálok valamilyen kisegítő munkát találni, hogy független legyek. De a koromban ez nem könnyű — senki nem akar nyugdíjas nőt alkalmazni, még részmunkaidőre sem.
Nemrégiben eszembe jutott egy gondolat: miért ne költözhetnének Andrij és Ira a lányom szüleihez a faluba? Ott tágas, friss levegő van — és a gyermeknek is jó lenne. De amikor óvatosan felvetettem, Andrij felháborodott:
— Komolyan? Hogyan járjak így dolgozni? Ott még az internet sem működik rendesen!
Kétségbeesetten érzem magam. Nem akarok konfliktust, de így élni sem tudok tovább. Minden nap ugyanazt a kérdést teszem fel magamnak: meddig bírom még? Hol találok erőt? Hogyan építhetem újra az életemet, amikor már hatvan felett vagyok, és nem kívánatos vendég a saját otthonomban?
