Natália a kitartó mobilcsörgésre ébredt. Kint még nem pirkadt, az ébresztőóra mutatója épp csak átlépte augusztus nyolcadik percét — hétfő reggel volt. Mellette Vitalij morgott, bosszúsan ráhúzta a párnát a fejére, próbálva elnyomni az idegesítő zajt.
— Halló?.. — remegett Natália hangja, álmosan, rekedten.
— Natáska, itt Valentina Ivanovna, a te anyukád szomszédja — szólt a telefonban az idős nő aggódó hangja. — Lányom, tarts ki… Anyukád… Tegnap este a szíve nem bírta. Hívták a mentőt, de… nem értek oda időben.
A telefon kicsúszott a kezéből. A szoba forogni kezdett. Anyuka… Már nincs. Alig három héttel ezelőtt beszélgettek — Jelena Pavlovna panaszkodott a hőségre, mesélt az almákról, a kert terméséről…
— Mi történt? — morogta Vitalij, szemét sem nyitva.
— Meghalt anyukám — sóhajtott Natália. A szavak idegenül hangzottak, mintha nem is rá vonatkoztak volna.
A férje felült a könyökén, egy rövid pillantást vetett rá. Sem fájdalom, sem sajnálat — csak enyhe bosszúság.
— Értem. Részvétem — dünnyögte, majd ismét elfordult a fal felé.
Natália lassan felállt. A lába mintha vattából lett volna, de cselekednie kellett. Temetés, papírok intézése, készülődés… A gondolatok forgatták a fejét. Kinyitotta a szekrényt, elővette az utazótáskát, és elkezdte pakolni a holmikat: fekete ruha, cipő, útlevél.
Vitalij leült az ágyban, elővette a telefont, és megszokás szerint megnyitotta a hírfolyamot.
— Hová készülsz? — kérdezte közönyösen, anélkül hogy levenné a szemét a képernyőről.
— A faluba. A temetésre.
— Milyen faluba? Abba a sivatagba háromszáz kilométerre?
— Vitalij, az anyám meghalt. Nem érted?
Elhúzta a száját, mintha valami kellemetlent hallott volna.
— Figyelj, ezen a héten fontos prezentációm van. Moszkvából jön a főnökség. Nem hagyhatom ott mindent, és nem mehetek abba a lyukba.
Natália a kezében tartott inggel megmerevedett, lassan megfordult.
— Nem kérem, hogy hagyj el mindent. De ez az anyám temetése.
— És akkor mi van? A halottaknak mindegy, ki jött el. Nekem a karrieremre kell gondolnom. Egyébként is van jelzálogunk.
Ő szó nélkül folytatta a holmik pakolását. Tizenöt év házasság alatt Natália elviselte a férje indulékonyságát, fukarságát, a háztartás iránti közönyét. De most valami belül megszakadt. Az utolsó szál, ami összetartotta őket, végletekig megfeszült.
— Mennyi időre mész oda? — Vitalij felállt, a konyha felé indult.
— Három-négy napra. Mindent el kell intézni, papírokat rendezni.
— Csak ne költs feleslegesen. Amúgy is rengeteg a kiadásunk.
Natália összeszorította az ajkát. Milyen kiadásokról beszél ez? Az új, nyolcvanezer forintos okostelefonjáról? A véget nem érő horgászutakról?
Két óra múlva már a buszpályaudvaron állt a táskával a kezében. Vitalij még azt sem ajánlotta fel, hogy elvigye — azt mondta, „más irányba” megy. Nem ölelt meg, egy szót sem szólt, nem adott semmiféle támogatást.
— Hagyják ott a helyiek, hogy ássanak — dobta oda búcsúzóul. — Én nem megyek abba a sivatagba.
A buszon Natália az ablak mellett ült. Az üvegen túl mezők suhantak el, aranyló termés a augusztusi napfényben. Anyuka szerette ezt az időszakot. Azt mondta, augusztus a legbőkezűbb hónap, amikor a föld a munkáért cserébe adja a termést.
A szomszéd, egy teltkarcsú, kedves arcú asszony, együttérzően kérdezte:
— Pihenni megy?
— Temetésre. Meghalt az anyám.
— Nyugodjon békében… A szülőket eltemetni a legnehezebb.
Natália bólintott. Nem akart beszélni. A fejében Vitalij szavai csengtek: „nem megyek abba a sivatagba”. Hogyan lehet valaki ennyire közömbös? Pedig Jelena Pavlovna mindig törődött vele — házi készítményeket küldött, zoknit kötött, segített, amikor eltörte a lábát. Egy egész hónapig ápolta őt.
A falu csenddel és a frissen kaszált fű illatával fogadta. A ház a falu szélén állt — meszelt, kék ablakszárnnyal. Anyuka minden évben újrameszeltette: „A háznak olyan szépnek kell lennie, mint egy ünnepnek.”
A kapunál Valentina Ivanovna várta.
— Natáska, drágám… Jelena Pavlovna nem panaszkodott, mindent elvégzett a kertben, vidám volt…
— Hol van anyu?
— Bent a házban. Mi, szomszédok, elkészítettük. Kék ruhában — a kedvencében. A koporsót Petrovics készítette, ő a mesterünk.
Natália belépett a szobába. A koporsó az asztalon állt, fehér terítővel letakarva. Anyuka nyugodtan feküdt, mintha aludna. Az arca kisimult, fiatalabbnak tűnt. Natália térdre ereszkedett, és először aznap zokogni kezdett.
A temetést másnapra tűzték ki. Natália felhívta a rokonokat — az unokatestvérét, az unokaöccsét. Mind ígéretet tett, hogy eljönnek.
Este megérkezett Alekszandr Petrovics — a falusi tanács elnöke, ősz hajú, szakállas, mindenkit ismert a faluban.
— Natália Szergejevna, fogadja őszinte részvétemet. Jelena Pavlovna különleges ember volt. Az egész falu tisztelte.
— Köszönöm.
— Ügyben jöttem. Az anyja egy évvel ezelőtt nálam járt — kérte, hogy hitelesítsem a takarékbetét másolatát. A betét az ön nevére lett kiállítva.
Natália meglepetten vette át a dokumentumot. Anyuka soha nem említette a betétet. Egyszerűen élt, mindenből spórolt.
— A summa jelentős — körülbelül nyolcszázezer — folytatta az elnök. — Évekig gyűjtötte, a kamatokkal együtt nem kevés.
A szíve összeszorult. Nyolcszázezer — ez megváltoztathatta volna az életüket. Részben kifizethették volna a jelzálogot, autót vásárolhattak volna, felújíthatták volna a házat…
— És a házat is önnek hagyta. A végrendelet a községi központban a közjegyzőnél van. Minden részletre gondolt, okos asszony volt.
Alekszandr Petrovics távozása után Natália a tornácon ült. Az ég rózsaszín árnyalatokban izzott. Valahol bőgtek a tehenek, visszatérve a legelőről. Anyuka szerette ezeket az estéket, itt ült egy csésze teával, és nézte a naplementét.
A telefon csendben maradt. Vitalij nem hívott egyszer sem az egész nap folyamán. Natália maga tárcsázott.
— Halló? — hangja ingerült volt.
— Holnap temetés. Két órakor.
— És akkor mi van? Már mondtam — nem megyek.
— Nem erről van szó. Anyu hagyott egy betétet. Az én nevemre. Nyolcszázezer.
Csend. Aztán egy enyhe köhögés hallatszott.
— Nyolcszázezer? Komolyan?
— Igen. És a házat is nekem hagyta.
— Ez… ez csodálatos! — a hang hirtelen meleggé vált. — Figyelj, lehet, hogy mégis eljövök? Segítek a papírokkal?
— Nem kell. Megoldom egyedül.
— Natás, hát mi van veled? Én vagyok a férjed. Mellette kellene lennem.
Keserűen elmosolyodott. A gyász idején — elfordult. De a „pénz” szó hallatán — eszébe jutott az adósság.
— Gyere, ha akarsz — mondta halkan. — Ha nem, maradj.
Vitalij nem jött el. A temetésen csak a család és a szomszédok gyűltek össze. Jelena Pavlovnát méltósággal kísérték — csendes megemlékezésekkel, kedves emlékekkel, az őszinte könnyekkel azok részéről, akik ismerték őt, mint jó, szorgalmas embert, aki egész életét a gyerekeknek és a földnek szentelte.
Négy nappal később Natália visszatért a városba. A kulcs alig forgott a zárban — Vitalij ismét elfelejtette megolajozni. A folyosón hevertek a piszkos sportcipői, a dzseki összevissza lógott a fogason. A nappali úgy nézett ki, mint egy vihar után — sörös dobozok az asztalon, párnák a padlón, a hamutartó cigicsikkekkel tele. A konyhában egy halom mosatlan edény, rádermedt ételmaradékok, a szemetes túlcsordult. Csak négy nap — és a lakás egy közömbös ember otthonává vált.
A hálószobában Vitalij egy gyűrött pólóban feküdt, az arcát a tabletbe temetve. Amikor hallotta a lépteket, felnézett, de nem állt fel.
— Na, megérkeztél? Éhes vagyok.
Natália az ajtóban állt, és nézte őt — a borotválatlan arcát, a zsíros haját, a testtartását, amiben több volt a lustaság, mint a fáradtság. Tizenöt év ezzel az emberrel… Hogy történhetett ez így?
— Legalább egyszer elmostad a tányérokat az elmúlt napokban?
— Nem volt időm. Munka.
— Ma vasárnap van.
— És akkor? Pihenni is kell.
Ő szó nélkül a konyhába ment, és elkezdett takarítani. A keze magától mozdult, a gondolatai pedig messze jártak. Anyukáról, aki évekig minden fillért gyűjtött, hogy a lánya jobban élhessen. A férfiról, aki még a szemetet sem volt képes kivinni, amíg a felesége a saját anyját temette. Az életről, ami úgy tűnt, hogy könnyebbnek kellene lennie, de valójában nehéz teherré vált.
Este váratlan dolog történt. Vitalij hazaért a munkából egy hatalmas csokor vörös rózsával és egy cukrászdai zacskóval — a kedvenc eklerjeivel.
— Drágám, sokat gondolkodtam…
