Májusban elváltam. A férjem elment — becsapta maga mögött az ajtót, odavetve minden hangzatos és „végleges” словót. Elment ahhoz, aki szerinte „fiatalabb és szebb”. Nos, legyen úgy — mindenki maga rendezi a saját díszleteit.
A férjem teljesen átlagos ember volt. Az esküvő előtt figyelmes, gyengéd, virágcsokrokkal, kis cetlikkel és mindenféle romantikus udvarlási kellékkel. Aztán, ahogy lenni szokott, a „próbaverzió” lejárt, a teljes licenc pedig lebutított funkciókkal és furcsa felhasználási feltételekkel érkezett.
Nem mondanám, hogy szörnyeteg volt. De volt benne egy tüske, ami állandóan begyulladt. Elkezdte számolni a pénzt. Méghozzá… elég egyoldalúan.
Igen, keresett tízezerrel többet, mint én. Néha ez a különbség csökkent, néha nőtt, de igazából nem számított. Neki viszont azt jelentette, hogy ő a „fő kenyérkereső”, és emiatt az egész háztartás rám hárult. A kiadásokat pedig a maga különös képlete szerint könyvelte el.
Ha a kiadás „a házra” volt, akkor az szerinte rám ment el.
Autóhitel havi 17 ezerért? Az is „a házra”, mert hetente egyszer elvitt az Auchanba bevásárolni.
Takarók, lábosok, törölközők? Szintén „nekem”.
Gyerekruhák, játékok, óvoda, gyerekorvos? Kiderült, hogy ez mind „a feleségnek”.
A számlák befizetése is „értem volt”, hiszen én intéztem.
Végül, ha az ő logikáját nézzük, a családi költségvetésből „a férjre” szinte semmi sem ment. Én pedig — az ő és a családja véleménye szerint — egy „lyuk a költségvetésben” voltam: kevesebbet hoztam, és szinte mindent elköltöttem abból, amit ő keresett. Szeretett a hónap végén gúnyosan rákérdezni, mennyi maradt. Pénz persze sosem maradt.
Az utolsó évben a kedvenc mondata így hangzott:
— Korlátozni kell a kiadásaidat. Túl sokat akarsz.
És valóban korlátozott.
A házasság elején megegyeztünk: tízezer forintot megtartunk magunknak, a többit a közös kasszába tesszük. Aztán ő úgy döntött, hogy a fizetések közötti különbséget is magának tartja — így a saját zsebébe húszezer került, nekem maradt a tízezer.
Később valamit újraszámolt, és a saját hozzájárulását a költségvetéshez még tízezerrel csökkentette. A kulcsmondat:
— A samponod egy darabja 300 rubelbe kerül, én meg szappannal mosom a fejem.
Az utolsó házassági évben a hónap egészére — a házra, élelmiszerre, autóhitelre, gyerekre — húszezer forintot adott. Én hozzáadtam harmincat. Természetesen sosem volt elég. Abbahagytam, hogy félretegyek magamnak, a teljes fizetésemet a családba öntöttem, magamnak csak a véletlenszerű prémiumokat hagyva. És közben hallgattam, ahogy „fenntart” engem, és még jobban „csökkenteni” akarja a kiadásaimat, mert hát nem illik önzőnek lenni.
Ő könnyedén élt: havonta harmincezer a saját vágyaira. Telefon? Tessék. Márkás sportcipő? Természetesen. Subwoofer őrült pénzért? Miért ne.
Aztán elváltunk. Elröppent ahhoz, aki nem jár turkálóba, hanem az edzőteremben izzad, púderrel a pofiján, és nem tölti az estéket maradékokból vacsorát kitalálva, illetve régi pulóverből zoknit kötve a gyereknek.
Én zokogtam. Azt gondoltam: most hogy lesz ez, „kenyérkereső” nélkül, a gyerekkel a karomban? Elkezdtem még szigorúbban spórolni. Rettenettel néztem a holnapba.
Aztán jött a fizetés…
Amikor a telefon képernyőjén megjelent az üzenet a fizetés megérkezéséről, ösztönösen megnyitottam a banki alkalmazást, és bámultam a számokat. A számlán pontosan annyi volt, amennyit mindig is kaptam, de ezúttal — minden fillér az enyém volt. Nem kellett félretenni „rá”, a közös kasszájára, a subwooferére vagy a márkás sportcipőire.
A konyhában ültem egy csésze kihűlt teával, és először sok év után ráébredtem: nincs „nagy kenyérkeresőm”, de van én. És a fizetésem — nem valaki más tulajdona.
Aznap este először hosszú idő után mentem el bevásárolni papírlap nélkül, szigorú listával. Vettem sajtot, amit már régóta szerettem volna, epret, csak azért, mert nyárillatot árasztott, és még azt a bizonyos 300 rubeles sampont is, ami miatt régen előadást tartott nekem a pazarlásról.
A fejemben még ott volt a hangja: „Túl sokat akarsz”. De most egy másik hangot is hallottam — a sajátomat: „Csak normálisan akarok élni”.
Az első hónap — próbaidő
A válás utáni első hetekben óvatosan viselkedtem. Fizettem a számlákat, vettem élelmiszert, fedeztem a gyerek kiadásait. És minden hónap végén meglepődve tapasztaltam: pénz maradt. Nem száz, nem kétszáz, hanem több ezer.
Elindítottam egy borítékot „Vésznapra”, és elkezdtem beletenni mindent, ami megmaradt. Nem azért, mert féltem — egyszerűen azért, mert először az életemben lehetőségem volt tartalékot képezni.
Ugyanakkor megengedtem magamnak apró örömöket is: gyerekfagyit akciók nélkül, új könyvet, kávét a barátnőmmel egy normális kávézóban, nem a szupermarket melletti automatából elvitelre.
A harmadik hónap — megvilágosodás
Pár hónap múlva észrevettem egy furcsa dolgot: kevesebbet költök, mint amikor a férjemmel éltem. És mindez úgy, hogy a kuponok, akciók és véget nem érő „spórolós boltlátogatások” a múlté lettek.
Abbahagytam, hogy „miatta” vásároljak. Régen hazahozhatott egy vekni kenyeret, és azt hitte, ezzel hozzájárult a költségvetéshez. A többi az én kiadásom volt. Most minden, amit vettünk, a gyerekkel együtt volt számunkra.
Abbahagytam, hogy hallgassam a szemrehányásokat. Abbahagytam bűntudatot érezni amiatt, hogy cipőre van szükségem, nem kopott talpú darabra, hanem egészre. Abbahagytam örökös „megvédőzés” üzemmódban élni.
A szabadság mellékhatásai
A válás után fél évvel vettem magamnak egy dzsekit. Újat. Nem akciósan, nem turkálóból. Ahogy az utcán sétáltam, rájöttem, hogy egyszerűen… szabadon lélegzem.
A gyerek gyakrabban nevetett. Elkezdünk parkba, moziba, gyerekközpontokba járni. Már nem a számológéppel ültem, hogy kiszámoljam, megengedhetek-e magamnak egy plusz troliutat, vagy inkább gyalog menjünk.
Új állást váltottam. Eleinte féltem — mi van, ha nem bírom, mi van, ha hibát követtem el. De kiderült, hogy jobban boldogulok, mint gondoltam. A fizetésem nőtt, és vele együtt nőtt az az érzés is, hogy én irányítom az életemet, nem adom bérbe más szabályai szerint.
És ő?
A volt férjemről ritkán hallottam. Néha közös ismerősökön keresztül jutottak hírek: hol veszekedés, hol kibékülés, hol nála „túl sok vágy”.
Amikor egyik este hirtelen írt: „Jó feleség voltál, kár, hogy nem tudtunk…”, csak mosolyogtam. Mert tudtam: mi tudtuk. Mi tudtunk elválni. És ez volt a legjobb, amit az elmúlt években magamért tettem.
A „Nagy Kenyérkereső” után — folytatás
1. fejezet: Szabadság számokban
— Anya, most már megvehetjük azt a dinós gyümölcslevet? — kérdezte a fiam, miközben a színes csomagolást forgatta a boltban.
— Megvehetjük — válaszoltam, anélkül, hogy megnéztem volna az árcédulát.
A levet a kosárba tettem, és láttam, hogy felcsillant a szeme. Még hat hónappal ezelőtt azt mondtam volna: „Nem, várj a fizetésig” vagy „Legközelebb”. Nem azért, mert nem akartam örömet szerezni a gyereknek, hanem mert akkor minden „igen” más dolog megnyirbálását jelentette — tejet, kenyeret vagy a szakkör díját.
Rájöttem, hogy hosszú évek után először nem gondolom azt, hogy ez a gyümölcslé „felesleges kiadás”.
2. fejezet: Esték elszámolások nélkül
Régebben minden este rituálénk volt. Ő belépett a konyhába, ahol én a mosogatást végeztem, és megkérdezte:
— Na, mennyi maradt?
Megmondtam az összeget, és ő biztosan fintorgott:
— Kevés. Takarékosabban kellett volna.
Elmagyaráztam, hogy voltak számlák, hogy a gyerek megbetegedett, hogy elromlott a vasaló. Ő csak legyintett:
— Egyszerűen nem tudsz bánni a pénzzel.
Most az estéim az enyémek. Csendben ülök, teázom, zoknit kötök — de már nem régi pulóverből, hanem új fonalból. És ha valaki a pénzről kérdez, az… én vagyok, a saját banki alkalmazásomra nézve, nem pedig egy idegen kihallgatáson a konyhában.
3. fejezet: Az első nagy „Én magam”
Két hónappal a válás után elromlott a mosógépünk.
Régen ez botrány lett volna: morog, hogy megint „a házra”, azaz rám, és én a pénzét költöm. Aztán egy hétig nézegette volna a „majdnem új” gépek hirdetéseit, én meg addig kézzel mosnék.
Most csak bementem a boltba, kiválasztottam egy modellt akciósan, és intéztem a házhoz szállítást.
Este, miközben néztem, ahogy az új gép csendben forgatja a dobját, büszkeséget éreztem. Mert ez az én döntésem volt, az én vásárlásom és az én pénzem. Senkinek nem kellett magyarázkodnom, nem kellett védekeznem.
4. fejezet: Beszélgetés anyával
— Na, hogy bírod nélküle? — kérdezte óvatosan anya telefonon.
— Jobban, mint vele — válaszoltam őszintén.
— Tényleg? Azt hittem, nehéz lesz.
Elnevettem magam:
— Anya, te magad mondtad: „Tűrni kell, a férj védelmet nyújt.”
— Nos… — habozott — akkor így gondoltam.
Hosszan beszélgettünk. Elmeséltem, hogy évek óta először érzem, hogy magam kezelem a pénzt. Hogy megvehetek a fiamnak ajándékot nem ünnepre, hanem csak úgy. Hogy már nem félek a hónap végén kinyitni a pénztárcámat.
Anyám hangjában meleg hangütés jelent meg:
— Tehát hiába aggódtam.
5. fejezet: Véletlen találkozás
Fél évvel a válás után találkoztam vele a bevásárlóközpontban. Ő vele volt. Az elektronikai bolt kirakata előtt álltak, és büszkén mutatott neki valami kütyüt.
— Szia — mondta, amikor meglátott.
— Szia — válaszoltam nyugodtan.
Rápillantott a bevásárlózacskómra:
— Látom, pazarolsz.
— Csak élek — mosolyogtam.
Elbúcsúztunk, és továbbmentem. De belül győzelemérzésem volt: már nem voltam az a nő, aki fél egy plusz száz forintot elkölteni, hogy ne váltson ki elégedetlenséget belőle.
6. fejezet: Új szakasz
Eltelt egy év. Ismét állást váltottam, és most a fizetésem magasabb lett, mint amennyink összesen volt együtt.
Beíratam a fiamat egy fizetős angol szakkörre, nyáron tengerpartra jártunk, télen síelni. Nem Törökországba vagy az Alpokba, de a helyi hegyekre. És ez elég volt ahhoz, hogy érezzem az élet ízét.
A lakás is hangulatosabb lett. Kicseréltem a régi függönyöket, vettem új kanapét, abbahagytam, hogy a felújítást „majd későbbre” halasszam.
És a legfontosabb — abbahagytam félni a holnaptól.
7. fejezet: Az utolsó botrány
Még mindig emlékszem arra az estére. Késő tavasz volt odakint, de a lakásban valami nyúlós, nehéz levegő ült. Ő ingerülten jött haza a munkából, becsapta maga mögött az ajtót, és azonnal a küszöbnél kezdett beszélni:
— Megint többet költöttél, mint kellett volna.
— Egy hétre vettem élelmiszert — válaszoltam nyugodtan, miközben levettem a kötényt.
— Egy hétre? Fél összegből is kijöhettél volna!
Csendben maradtam, mert tudtam: bármelyik szó is szikra lehet a puskaporos hordóban. De ő folytatta:
— Nem tudsz takarékoskodni! Egyszerűen pazarló vagy! És egyébként, én tartalak el!
Abban a pillanatban valami összetört bennem. Talán azért, mert aznap elvittem a fiamat az óvodába, megfőztem a vacsorát, befizettem a számlákat, beugrottam a gyógyszertárba a gyógyszereiért, és még a kisöccsének is vettem ajándékot. És ő ott állt előttem, és azt mondta, hogy én… teher vagyok.
— Tudod — mondtam halkan — többé nem kell eltartanod.
— Hát ez mit jelent? — ráncolta a homlokát.
— Azt jelenti, hogy válni akarok.
A szemében zavart villanás suhant át, de gyorsan összeszedte magát:
— Rendben. Nekem könnyebb lesz nélküled és a vágyaid nélkül.
Akkor még nem tudtam, hogy néhány hét múlva összepakolja a cuccait, és elmegy „ahhoz az egyhez”. De azt már biztosan tudtam: visszaút nincs.
8. fejezet: Az első hónap nélküle
Az első napokban a lakásban uralkodó csend nyomasztott. Nem volt a szokásos kulcsok nyikorgása, a nappaliban a TV tompa zaja, a motyogás arról, hogy „megint nem megfelelő a vacsora”.
A fiam párszor megkérdezte:
— Anya, apa eljön?
— Eljön, amikor látni akar — válaszoltam.
Elkezdük újraépíteni a kis világunkat. Ahelyett, hogy esténként a pénzről vitatkoztunk volna, együtt teáztunk sütivel és rajzfilmet néztünk. Ahelyett, hogy az üzletek között rohangáltunk volna a legolcsóbb csirke után, hetente egyszer választottunk valami finomat, és együtt főztünk.
⸻
9. fejezet: Az első tél
A tél gyorsan jött. Féltem, hogy a fűtés, a fiam új téli ruhái, az újévi ajándékok — mindez ismét a végtelen mínuszba taszít majd. De megtörtént a csoda: elég volt a pénz.
Vettem a fiamnak új dzsekit, cipőt, kesztyűt. Magamnak meleg kabátot. És igen, először tíz év után vettem magamnak csizmát nem a piacon vagy apróhirdetésből, hanem üzletben.
Szilveszter előestéjén a fiammal a konyhában ültünk, gombócot gyúrtunk, és hallgattuk, ahogy kint durrannak a petárdák. Egyszer csak azt mondta:
— Anya, tetszik, hogy nevetsz. Régen ritkán nevettél.
Majdnem elsírtam magam.
10. fejezet: Váratlan hívás
Tavasszal, majdnem egy évvel a válás után, felhívott. A hangja szokatlanul lágy volt:
— Szia. Hogy vagytok?
— Jól.
— Gondolkodtam… Jó feleség voltál. Valószínűleg tévedtem.
Hallgattam, de belül már nem volt düh vagy vágy, hogy bármit is bizonyítsak. Csak nyugodt megértés volt: túléltem, boldogultam, és soha többé nem térek vissza abba az életbe.
— Köszönöm — válaszoltam. — De mindez már a múlté.
⸻
11. fejezet: Összegzés
Most, amikor visszanézek az utamra, rájövök: a szabadság nem jön azonnal. Először félsz, aztán tanulsz, aztán elkezdesz élni.
Már nem vagyok „lyuk a költségvetésben”. Olyan ember lettem, aki tud keresni, költeni és örülni. Olyan nő lettem, aki már nem fél attól, hogy egyedül marad.
És tudod… néha „kenyérkereső nélkül” lenni a legjobb dolog, ami történhet veled.
