A veje megígérte, hogy szombat reggel eljön Véra Ivanovnál. Kár elhagyni a nyaralót, de hát már október vége van. A vizet is elzárták, ideje hazamenni.
– Vé-é-ra! Véra Ivanovna, itthon vagy? – kopogtatott az ajtón a szomszéd, Lev Petrovics.
– Gyere csak, Ljova, itt vagyok még. Csomagolok, a vejem megígérte, hogy holnapután jön értem. Úgyis meg fog szidni, hogy mennyi szatyrot összeszedtem. De mit tegyek, hiszen alig van saját cuccom. Leginkább termények. Szárítottam almát, almás év volt ez. Kovászos uborka, lecsó, lekvár. Hát itt nem hagyhatom. Kinek csináltam mindezt, ha nem nekik? Nekem magamnak nem kell olyan sok.
– Ne is mondd, Véra. Én is készülök haza, de csak később. Addig még itt maradok. Olyan szép most, ősz van. Lena nagyon szerette az őszt. Tudod, miért jöttem, Véra? Emlékszel, régen mindig együtt zártuk a nyaralószezont? Amikor a Szerjózsa még élt, mi is fiatalok voltunk. A gyerekek kicsik voltak. Most meg minden tele van gazzal a telkeken. Akkoriban üres volt minden, a fiatal almafácskák alig nőttek ki, úgy tűnt, sosem lesz belőlük semmi. Tudod, mit akartam, Véra? Ma van Lenocska halálának évfordulója. Jó lenne megemlékezni róla – Lev Petrovics a kezében egy borítékot gyűrögetett. – Egyedül nem akarom. Ketten mégiscsak jobb. Gyere át, sütöttem krumplit. Üljünk le, emlékezzünk, együtt idézzük fel Lenocskát. Meg van is egy ügyem hozzád, beszélni kellene. Átjössz?
– Hát persze, Ljova. Tessék, vigyél egy kis kovászos uborkát. Fél óra múlva megyek, látod, mindenem itt szanaszét van pakolva.
Évek óta családosan barátkoztak. Amikor a munkahelyüktől megkapták a hatszáz négyzetméteres telket, nem fértek a bőrükbe az örömtől. Házat építettek, kertet ültettek, segítettek egymásnak. A nyári születésnapokat mindig együtt ünnepelték. A nyár – az egy kis élet. És minden nyarat együtt éltek meg. Mostanra Vérának a nyári hónapokra az unokák jönnek vendégségbe, nincs is ideje unatkozni. A Szerjózsája viszont már hét éve nincs. De Lev és Lenocska továbbra is jó szomszédok maradtak. Pontosabban csak maradtak volna, mert Lena tavaly ősszel elment. Pedig még büszkélkedett, hogy olyan karcsú lett, mint egy modell. Aztán… Ez a nyár meg amúgy is furcsa volt. Ljova olyan céltalanul túrta fel az ágyásokat, mintha lenne, aki beülteti – de Lena már nem volt. Csak a fészerből hallatszott, ahogy barkácsolt valamit. Káromkodott is, nyilván nem sikerült. Vérának az unokákat alig hozták. Hol táborba, hol a szülőkkel a tengerre mentek. Ő maga sem tudja, kinek ültetett ennyi mindent. Locsolt, gyomlált, mindig akadt tennivaló.
Véra sóhajtott. Mit is mondhatna erre? Átöltözött, és elindult a szomszédhoz, hiszen megígérte.
Lev várta. Az asztalon megterítve: sült krumpli, paradicsom, Véra kovászos uborkája ki volt bontva, a kolbászok felvágva:
– Ülj le, Verocska, holnap a gyerekeim jönnek hozzám. Ma pedig együtt emlékezünk Lenocskára. Nézd csak, találtam régi fotókat. Látod, Szerjóga épp veled cseresznyefát ültet. És itt mindannyian gombás kirándulásról jöttünk haza az erdőből. Nézd, micsoda kosarak, tele vannak. Itt pedig a saslik. Nézd csak, a tűz füstje, Lena hunyorog.
Lev kitöltött egy-egy pohárka italt: – Na, igyunk ránk. Lenocskámra, és a te Szerjógádra.
Csend lett. Rágcsáltak egy kis uborkát. Lev a zsebéből elővett egy borítékot:
– Véra, ne lepődj meg, csak hallgass meg. Lena tavaly ősszel szinte a szemünk láttára fogyott el. Akkor augusztusban mentünk el a nyaralóból. Szeptemberre teljesen ágyhoz kötött lett. De kitartott, nem csüggedt, erős volt. Minden napot, életünket végigbeszéltük. Mintha újraéltük volna. A régi, kedvenc filmeket együtt néztük újra. Minderről beszélgettünk. Aztán egyszer csak Lena azt mondja nekem:
– Ljova, ígérd meg, hogy megteszed, amit kérni fogok. Ígéred? Ez nem is kérés, ez az én végrendeletem neked. Csak hallgass, ne vitatkozz, mindketten értjük egymást.
És átadta nekem ezt a borítékot. Képzeld, külön írta, nyilvánvaló volt, hogy nem dobom ki. Itt, olvasd el – mondta Lev, és átnyújtotta a borítékot Vérának.
– De hát ez neked szól…
– Csak olvasd, olvasd, és mindent megértesz majd.
Véra kinyitotta a borítékot, és elővette a lapot, amelyet Lena írt kézírással:
„Ljóvka, drágám, mit tehetnék, előbb megyek el. De az élet megy tovább, te élj kettőnk helyett! Azt akarom, hogy boldog legyél. Ez egyáltalán nem jelenti, hogy elfelejtesz engem. Csak félek attól, hogy minden megszakad, összetörik. Nem akarom látni onnan, fentről, hogy szenvedsz. Ne félj boldognak lenni, hiszen annyira szerettük az életet. Azt szeretném, hogy ne legyél egyedül. Talán még találkozol valakivel, tudd, hogy nem vagyok ellene, sőt, inkább örülnék neki. Azt szeretném, ha az Vera lenne, mindig is úgy éreztem, hogy szimpatikus neked. Nagyon jó lány, mindent megért, ajánld fel neki, hogy éljetek együtt, úgy mindenki számára jobb lesz. Hiszen sosem adtuk fel. Kérlek, élj minden nehézség ellenére, Ljova. A tiéd, Lena”
Véra egyszer elolvasta, újra átnézte, majd Levra nézett.
– Megígértem, hogy megteszem, amit ő végrendelkezett, amit Lena kért. Elmondom neked, aztán te döntesz – izgatottan szólt Lev. – Véra, próbáljuk meg. Meleg barátság köt minket össze, és ez nem kevés. Nincs okunk, hogy elítéljünk bárkit. Élni és örülni minden napnak – ez áldás, a bánat pedig bűn. Legyél a feleségem, Véra, és ígérem, nem fogsz benne csalódni.
Véra nem tudta, mit mondjon, olyan váratlan volt. Levra nézett, majd úgy döntött, hogy van igazság a szavaiban:
– Ljóva, rendben, elgondolkodom rajta. Megmondom a vejnek, hogy nem sikerült összepakolnom, hogy egy hétig maradok.
Azon az éjszakán Véra nem tudott elaludni. Nehéz döntés volt ez. Egész élete lepörgött előtte. Hajnal felé pedig Szerjózsa jelent meg álmában. Ott állt, nevetett: „Hát minek gyötröd magad? Ketten könnyebb élni. Menj csak hozzá Ljovkához, és kész. Nem vagyok ellene, sőt, örülök neki. Az én Verocskám nem marad egyedül.”
A következő nyáron Véra és Lev lebontották a kis kerítést a telkeik között. Most már kétszer annyi unoka szaladgált náluk, hadd futkossanak. Lev hintát barkácsolt. A fiúknak íjat és nyilakat készített – hadd játsszanak. Felásta az ágyásokat – Véra pedig ki tudja, mi mindent ültetett beléjük. Az egész nagy családnak bőven jutott mindenből. Az unokák segítettek a nagymamának, külön kis ágyásokat kaptak tőle.
A felnőtt gyerekek hétvégente meglátogatták őket. Örültek, hogy a szüleik nem magányosak, hogy támogatják egymást.
Talán akadtak, akik elítélték őket. De Lena és Szerjózsa onnan fentről mosolyogva néztek rájuk. A végrendelet – boldognak lenni – teljesült. És az élet, minden ellenére, tovább folytatódott.
