A szűkös állatorvosi rendelő minden lélegzetvétellel egyre szűkebbnek tűnt, mintha a falak maguk is éreznék a pillanat súlyát. Az alacsony plafon nyomasztóan nehezedett rájuk, a fehér fényű neonlámpák pedig halkan zúgtak, mint valami kísérteties dallam. Hideg, egyenletes fényük mindent beborított, árnyalataival a fájdalmat és a búcsú hangulatát színezve. A levegő sűrű volt, telített kimondhatatlan érzésekkel, mintha minden rezdülése elektromossággal remegett volna. Ebben a szobában a csend uralkodott — mély, szinte szent, mint az utolsó lélegzetvétel előtti pillanat.
A fémasztalon, amelyet egy régi kockás takaró fedett, Leo feküdt — egykor hatalmas, büszke kelet-európai juhászkutya, akinek lábai a végtelen havas tájakat ismerték, fülei a tavaszi erdő suttogását és a patak csobogását hallották, amikor az hosszú tél után újra életre kelt. Emlékezett a tűz melegére, az eső illatára bundáján, és a kézre, amely mindig megtalálta a tarkóját, mintha azt mondaná: „Veled vagyok.” Most azonban a teste kimerült volt, bundája fakó, helyenként kihullott, mintha maga a természet is visszavonulót fújt volna a betegséggel szemben. Lélegzete rekedt és szaggatott, minden belégzés láthatatlan ellenséggel vívott harcnak tűnt, minden kilégzés búcsúsuttogásnak.
Mellette, összeesve ült Artyom — az ember, aki kölyökkorától fogva nevelte őt. Vállai megrogytak, háta görnyedt volt, mintha a veszteség terhe már jóval a halál előtt rászakadt volna. Keze — remegő, de gyöngéd — lassan simogatta Leo fülét, mintha minden vonását, minden ívet, minden szőrszál kunkorodását az emlékezetébe akarná vésni. Tekintetében könnyek álltak, nagyok, forrók, amelyek nem gördültek le, hanem szempilláin megdermedve maradtak, mintha féltek volna összetörni a pillanat törékenységét. Szemeiben egy egész világ tükröződött: fájdalom, szeretet, hála és elviselhetetlen bűnbánat.
— Te voltál a fényem, Leo — suttogta Artyom alig hallható hangon, mintha attól félne, felébreszti a halált. — Te voltál az, aki hűségre tanítottál. Aki mellettem álltál, amikor elestem. Aki lenyalta a könnyeimet, amikor már nem tudtam sírni. Bocsáss meg… hogy nem tudtalak megóvni. Bocsáss meg, hogy így…
És akkor, mintha válaszul ezekre a szavakra, Leo — gyenge, megtört, de még mindig tele szeretettel — résnyire kinyitotta a szemét. Homályos fátyol fedte őket, mintha élet és valami más közötti lepel húzódna rajtuk. De bennük még ott pislákolt a felismerés. Még élt a szikra. Összeszedte utolsó erejét, felemelte a fejét, és Artyom tenyerébe nyomta az orrát. Ez a mozdulat — egyszerű, mégis felfoghatatlanul erős — széttépte a szívet. Nem csupán érintés volt. Hanem a lélek kiáltása: „Még mindig itt vagyok. Emlékszem rád. Szeretlek.”
Artyom homlokát a kutya fejéhez szorította, lehunyta a szemét, és abban a pillanatban a világ megszűnt. Nem volt többé rendelő, nem volt betegség, nem volt félelem. Csak ők voltak — két szív, amely egy ritmusban dobogott, két lény, akiket olyan kötelék fűzött össze, amelyet sem az idő, sem a halál nem szakíthat szét. Az együtt töltött évek: hosszú séták az őszi esőben, téli éjszakák a sátorban, nyári esték a tűz mellett, amikor Leo a gazdája lábánál feküdt, őrizve álmát. Mindez végigfutott a szeme előtt, mint egy film, mint az emlékezet utolsó ajándéka.
A szoba sarkában ott állt az állatorvos és az asszisztens — néma tanúk. Láttak már ilyet nem egyszer. De a szív sosem tanul meg erős maradni. Az asszisztens, egy jószemű fiatal nő, elfordult, hogy elrejtse könnyeit. A kézfejével törölte le őket, de hiába. Mert nem lehet közömbösnek maradni, amikor látod, hogy a szeretet küzd a véggel.
És ekkor — csoda történt. Leo egész testében megremegett, mintha az élet maradékát gyűjtené össze. Lassan, embertelen erőfeszítéssel emelte meg az első mancsait. És remegve, de hihetetlen erővel, átölelte Artyom nyakát. Ez nem puszta gesztus volt. Ez volt az utolsó ajándék. Ez volt a megbocsátás, a hála, a szeretet, egyetlen mozdulatba sűrítve. Mintha azt mondta volna: „Köszönöm, hogy te voltál az én emberem. Köszönöm, hogy tudtam, mi az: otthon.”
— Szeretlek… — suttogta Artyom, visszafojtva a zokogást, amely ki akart törni belőle. — Szeretlek, fiacskám… Mindig szeretni foglak…
Tudta, hogy eljön ez a nap. Készült rá. Olvasott, sírt, imádkozott. De semmi sem készíthette fel erre — arra, milyen fájdalmas elveszíteni azt, aki a lelked része volt.
Leo nehezen lélegzett, mellkasa rángatózva emelkedett, de mancsai nem engedtek. Tartotta magát.
Az állatorvos, egy fiatal nő, akinek tekintete szilárd, de kezei remegőek voltak, közelebb lépett. Kezében felcsillant a fecskendő — vékony, hideg, akár a jég. A benne lévő átlátszó folyadék ártalmatlannak tűnt, de a véget hordozta.
— Amikor készen állnak… — mondta halkan, szinte suttogva, mintha félt volna összetörni ezt a törékeny köteléket.
Artyom Leo szemébe nézett. Hangja remegett, de benne olyan szeretet szólt, amely csak egyszer adatik meg az életben:
— Pihenhetsz, hősöm… Bátor voltál. A legjobb voltál. Elengedlek… szeretettel.
Leo nagyot sóhajtott. Farka alig mozdult meg a takarón. Az állatorvos már felemelte a kezét, hogy beadja az injekciót…
De hirtelen megállt. Összeráncolta a homlokát. Lehajolt. A sztetoszkópot a kutya mellkasához szorította, és mozdulatlanná vált, mintha maga is elfelejtett volna lélegezni.
Csend. Még a lámpák zúgása is eltűnt.
Aztán felegyenesedett, a fecskendőt a tálcára dobta, és hirtelen az asszisztenshez fordult:
— Hőmérőt! Gyorsan! És a kórlapot ide!
— De… hiszen maga mondta… hogy meghal… — suttogta Artyom, nem értve, mi történik.
— Azt hittem — felelte az állatorvos, le nem véve a szemét Leóról. — De ez nem szívleállás. Nem szervi összeomlás. Ez… valószínűleg egy erős fertőzés. Szepszis. A testhőmérséklete negyven fok fölött van! Nem haldoklik — küzd!
Megragadta a kutya mancsát, megnézte az ínye színét, majd hirtelen kiegyenesedett:
— Infúziót! Széles spektrumú antibiotikumot! Azonnal! A laborra nem várunk!
— Ő… ő túlélheti? — Artyom olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjpercei kifehéredtek. Félt még remélni is.
— Ha időben lépünk — igen — mondta határozottan. — Nem engedjük el. Semmi áron.
Artyom a folyosón maradt. A keskeny falap padon, ahol máskor idegenek ültek idegen bánataikkal. Most egyedül volt. Az idő megállt. Minden hang az ajtó mögül — egy lépés, papírok suhogása, üvegcsörömpölés — úgy pattant vissza hozzá, mintha bármelyik pillanatban felhangozhatna: „Sajnáljuk… nem sikerült.”
Behunyta a szemét — és Leót látta, amint mancsával átöleli. Látta a szemét, tele szeretettel. Hallotta a lélegzetét, amelyet annyira félt elveszíteni.
Elteltek az órák. Éjfél volt. Az épület elmerült a csendben.
És akkor kinyílt az ajtó. Az állatorvos lépett ki. Arca kimerült volt, de szemében tűz égett.
— Stabil az állapota — mondta. — A láza csökken. A szíve egyenletesen ver. De a következő órák döntőek.
Artyom lehunyta a szemét. A könnyek maguktól indultak útjukra.
— Köszönöm… — suttogta. — Köszönöm, hogy nem adták fel…
— Ő egyszerűen még nem áll készen, hogy elmenjen — felelte halkan az állatorvos. — És ön sem áll készen, hogy elengedje.
Két órával később az ajtó ismét kitárult. Ezúttal az állatorvos mosolygott.
— Jöjjön. Felébredt. Magára vár.
Artyom remegő lábakkal lépett be. A tiszta fehér pléden, infúzióval a mancsában, Leo feküdt. Szemei tiszták voltak. Melegek. Élők. Amikor meglátta a gazdáját, lassan, de határozottan megütötte farkával az asztalt. Egyszer. Majd kétszer. Mintha azt mondaná: „Visszatértem. Maradtam.”
— Szia, öregem… — suttogta Artyom, megérintve az orrát. — Te egyszerűen nem akartál elmenni…
— Még mindig veszélyben van — figyelmeztetett az állatorvos. — De küzd. Élni akar.
Artyom térdre rogyott, homlokát a kutya fejéhez szorította, és sírni kezdett — halkan, hangtalanul, úgy, ahogy csak azok sírnak, akik egyszerre vesztettek el és kaptak vissza valakit.
— Meg kellett volna értenem… — suttogta. — Nem azt kérted, hogy meghalj. Azt kérted, hogy segítsek. Azt kérted, hogy ne adjam fel.
És akkor Leo felemelte a mancsát. Lassan. Erőfeszítéssel. És Artyom kezére tette.
Ez már nem búcsú volt.
Ez ígéret volt.
Ígéret, hogy együtt mennek tovább. Ígéret, hogy nem adják fel. Ígéret, hogy szeretni fognak — egészen a végsőkig.
