– Katyuska, anyukád már részesült az örökségből? – érdeklődött Anton.
– Nem tudom. Valószínűleg igen, hiszen már több mint fél év eltelt, és nagypapának, anyukámon kívül, nem volt más örököse, ő az egyetlen lánya.
– És anyukád nem mondta el, mit terveznek az örökséggel? – kérdezte újra a férj.
– Határozottan nem, de a nyaralót biztosan megtartják maguknak. Hiszen papíron nagypapáé volt, de a szüleim használták – vetettek zöldséget, javították, mindent. Nagypapának már nem volt erőm rá. Mostanában leginkább a kertben ült a padon.
– És a lakás és az autó?
– Hát, miért kérdezed tőlem? Honnan tudhatnám, mit terveznek?
Anton egy darabig hallgatott, majd végül rászánta magát, hogy megkérdezze:
– És nekünk nem ígértek semmit?
– Kellene? – csodálkozott Ekaterina.
– Hát, úgy van szokásban, hogy a szülők segítik a gyerekeiket – mondta Anton.
– Érdekes… és milyen segítségre számítasz a szüleimtől? – Katya még a tésztát is abbahagyta gyúrni.
– Például odaadhatnák nekem a nagypapád autóját. Klassz jószág – válaszolta a férj.
– Tényleg? És tudod, mennyit ér?
– Hát, úgy hatszáz-hétszáz ezer…
– És mivel érdemelted ki a szüleimtől ezt az ajándékot? – mosolygott Katya.
– Neked adták az autót. Tudod, általában a férfi használja az autót a családban, és a feleségét meg a gyerekeket hétvégén viszi el valahová.
– Anton, te nagyon jól tudod, hogy az autóra a munkám miatt van szükségem. Egy nap akár két-három helyre is el kell jutnom. Te meg egész nap az irodában ülsz – neked még az is jót tenne, ha hazasétálnál egy kicsit.
– Rendben, akkor segítsenek nekünk a jelzálog kifizetésében – javasolta Anton. – Már hat éve fizetjük, és még kilenc van hátra.
– Antosha, legyen már lelkiismereted! Az első részletet erre a kétszobás lakásra a szüleim ajándékozták nekünk. Amíg GYES-en voltam, ők is segítettek – az elmúlt három év havi részleteinek majdnem felét apám fizette – nézzük meg a dokumentumokat, ha elfelejtetted – háborodott fel Katya.
– De hát nekik van pénzük, és ez nekik semmibe sem kerül! – kiáltott Anton. – Beszélj az anyáddal, kérd meg végre. Tényleg megtagadná?
– Ha megkérném, biztosan nem tagadná meg. De nem fogom kérni. Felnőttek vagyunk, és képesek vagyunk magunk megoldani a problémáinkat.
– Nem akarsz kérni? Akkor majd én beszélek Aleksey Semenovics-szal az autóról. Szerintem meg fog érteni. És az anyád is értelmes nő, meg lehet győzni arról, hogy most ezek a pénzek nekünk sokkal fontosabbak – jelentette ki a férj.
– Rendben, beszélek a szüleimmel. De nem most – mondta Katya.
– Akkor mikor?
– Miután a te szüleid ugyanolyan segítséget nyújtanak nekünk a lakással kapcsolatban, mint az én szüleim.
– Katya, mit beszélsz? Honnan lenne nekik ennyi pénz? – háborodott fel Anton.
– Nem tudom. Nem érdekeltem magam a pénzügyeik iránt, de biztosan tudom, hogy tavaly fizették ki a lakás első részletét a húgod, Vika számára. Ráadásul rögtön azután a fényűző esküvő után, amit állítólag ők fizettek – ahogy én értettem.
– Honnan tudod ezt?
– Romka, Vika férje – a te új rokonod – a munkahelyén dicsekedett. Azt is mondta, hogy az após ígérte, hogy odaadja neki az autóját, amikor vesz magának újat. Apád nem mondott neked semmit az autóról? – kérdezte Katya.
– Azt mondta, hogy cserélni fogja. De azt hittem, eladja a régit, és hozzátesz, hogy újat vegyen.
– Hitted? Hidd tovább. Te az én szüleimtől követelsz autót, Romka meg az apád autóján fog száguldozni – mosolygott Katya.
Másnap munka után Anton elment a szüleihez.
– Apa, szeretnék veled beszélni az autóról – mondta az apjának.
– Mi a baj? Autót akarsz venni?
– Fizetjük a jelzálogot – nekem milyen autó kellene? A tiédre gondoltam. Úgy tűnt, cserélni szeretnéd. Nem adnád oda nekem a régit? – kérdezte Anton.
– Fiam, már megígértem Romkának.
– Rendben. De miért nem nekem?
– De hát nektek Katjával van autótok, Vikának és Romkának meg nincs – válaszolta az apa.
– Egyébként én a fiad vagyok, nem Romka! – háborodott fel Anton.
– Mit zörögtök itt? – nézett ki a konyhából az anya.
– Nos, Anton azt hiszi, hogy nekem kellene az autómat neki adni, nem a vőnek – magyarázta a férj.
– Egyébként, fiam, mi magunk döntjük el, hogyan rendelkezünk a vagyonunk felett – szorított ajkakkal mondta az anya.
– Csak éppen ti mindig egy irányba döntötök: Katyával megúsztuk a csodás esküvő nélkül, de Vikának fizettétek a bankettet a város legjobb éttermében, még tűzijátékkal is. A jelzáloghoz Katya szülei segítenek, nekem meg azt mondtátok: „Oldd meg magad, fiam.” De Vikának és Romkának minden megvolt. Régen ilyen nem volt. Mostanában meg úgy érzem, mintha nem is a fiatok lennék.
– Antosha, nem kell megsértődnöd. Igen, most Vikának segítünk többet, mint neked – mondta az anya.
– Nekem és a családomnak egyáltalán nem segítetek – vágott közbe a fia.
– Várj. Emlékezzünk csak: kifizettük a tanulmányaidat, apád segített jó állást találni. Aztán, amikor megnősültél, Katya szülei kezdtek nektek segíteni. Most pedig minden megvan: lakás, munka, autó.
Vika azonban nehéz helyzetbe került: tudod, hogy már terhesen ment férjhez. Romka pedig még gondolkodott, hogy megházasodik-e. És szerinted – el tudtuk volna hagyni őt ebben a helyzetben? Természetesen nem, ezért fizettük ki az esküvőt, mert Romka anyjának semmije sincs. Maguk a fiúk is átlagos menedzserek egy harmadrangú cégnél, ami bármikor bezárhat. Ezért vettünk nekik lakást. A bankkal való elszámolást is mi intézzük majd: Vika GYES-en van, Romka pedig még a megélhetésre sem keres eleget.
– Értem: tehát Vikának vettétek Romkát. És a következő fizetés az apád autója lesz, amivel ez a semmirekellő csak azért fog száguldozni, mert szerencsésen megházasodott. Remélem, minden papíron rendben van? Mert Romka biztos nem fog habozni, ha alkalmuk adódik, hogy a vagyon felét elcsípje.
– Természetesen, a lakás a nevemre van írva – mondta az apa – és az autót Romka is meghatalmazással fogja használni.
Anton nem mesélte el feleségének a szüleivel folytatott beszélgetését, de Katya anyjának örökségéről sem kérdezett többet.
Katya szülei valóban megtartották a nyaralót, ahol szívesen töltötték a hétvégéket, a lakást és az autót viszont eladták.
A pénz egy részét a saját lakásuk felújítására költötték, elutaztak pihenni Fehéroroszországba, egy gyógyüdülőbe. Egy milliót pedig a lányuknak utaltak a jelzálog részleges törlesztésére.
– Még maradt pénz ott, de hadd legyen – mondta az anya – ki tudja, mi lesz: én már nyugdíjas vagyok, és Alexey is hamarosan nyugdíjba megy. Talán még elutazunk kettesben.
