Artyom Volkov magabiztosan lépte át új székhelyének luxus-lobbijának küszöbét. A környezet — kristálytiszta üveg, polírozott márvány, hideg fémfény — mintha ő maga folytatása lett volna: tökéletes, éles és elérhetetlen.
A titkárnő azonnal felpattant, amint meglátta a tükör ajtón tükröződő alakját, és a rádión súgta: „Megjött.”
Artyom a folyosón úgy haladt, mintha színpadon lépne. Az olasz szabó által készített öltönye tökéletesen állt rajta, tekintete egyenes, súlyos, meleg érzelem nélküli. Mosoly? Szerinte a gyengeség jele volt. Ezért soha nem mosolygott.
Az irodában feszült csend lett úrrá. Mindenki tudta: az új tulaj fiatal, gazdag, de könyörtelen. Az első héten a felső vezetés felét lecserélte. Senki sem érezte magát biztonságban.
A lépcsőnél lassított. A padlón egy takarítónő állt, gondosan törölgette a márványt, és valamit halkan motyogott. A füleiben fülhallgató lógott.
Artyom összeráncolta a szemöldökét. A titkárnő sietve közbeavatkozott:
— Kérem, Mr. Volkov, engedje…
De ő nem mozdult.
— Mit hallgat?
A nő megrándult, lehúzta az egyik fülhallgatót, és ránézett. A szemében nem félelem, hanem fáradtság és enyhe értetlenség tükröződött.
— Hangoskönyv — válaszolta halkan.
— Angolul? — emelte fel a szemöldökét.
— Igen.
Artyom gúnyos mosolyt villantott:
— Ha ennyire jól beszéli a nyelvet, talán a tárgyalóban kéne ülnie, nem a padlón kúszva?
Ő nem válaszolt, csupán nyugodtan tartotta a tekintetét. Artyomban felébredt az ingerültség.
— Akkor ellenőrizzük — vetette oda élesen, miközben előhúzott egy papírlapot a táskájából. — Fordítsa le ezt. Most. Hibátlanul.
A nő átvette a lapot. Tekintete gyorsan végigfutott a sorokon. És beszélni kezdett — világosan, helyesen, akadozás nélkül, pontos hangsúllyal és a jelentés hű átadásával.
Artyom megdermedt. Az ingerültséget megdöbbenés váltotta fel. Kitépte a dokumentumot, újra átolvasta — a fordítás tökéletes volt. Újra ránézett. Ő már visszahelyezte a fülhallgatót, és folytatta a padló tisztítását, mintha semmi sem történt volna.
Csendben, egy szót sem szólva Artyom megfordult, és az lift felé indult. Hosszú évek óta először érezte, hogy nem ő a legokosabb ebben az épületben.
A huszonhetedik emeleti irodájában ülve az ablakon keresztül nézett kifelé, karját keresztbe téve. Előtte feküdt az a bizonyos lap. Újra átolvasta. Egyetlen pontatlanság sem volt benne. Egyetlen részlet sem maradt ki. Nemcsak a nyelvet tudta — értette a legbonyolultabb jogi és pénzügyi megfogalmazásokat is, amelyeket még a legjobb alkalmazottai is csak nehezen sajátítottak el.
Hátradőlve a székében, hallgatta a város zaját. Hogyan került egy ilyen tudással rendelkező ember térdre, egy ronggyal a kezében? A saját büszkesége hirtelen kicsinek és nevetségesnek tűnt.
— Katya — szólította meg a rádión. — Keresd meg a takarítónőről szóló dossziét.
— Pontosan melyikről? — zavartan kérdezte.
— A fenébe, még a nevét sem kérdeztem meg. Keresd meg a hatvan év feletti nőket a takarító szolgálatban. Tudnom kell, ki ő.
A titkárnő megrettent — egy ilyen kérést nem várt.
— Rendben, Artyom Szergejevics.
Fél óra múlva kopogás hallatszott. Artyom bólintott — jöhet.
Katya közelebb lépett, kezében egy mappával.
— Megtaláltam. Melnyikova Margaríta Ivanovna. 1959-ben született. Felsőfokú végzettség — Moszkvai Állami Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Alkalmazott Nyelvészet Tanszék. Tudományos fokozat: kandidátus. Szakirány: román-germán filológia. Szinkron és írásbeli fordítás. Beszél angolul, franciául, németül, régi adatok szerint — kicsit kínaiul is.
Artyom lassan felemelte a tekintetét.
— Kandidátus fokozat?
— Igen. 1998-ig a Különböző Nyelvek Intézetében dolgozott, aztán valószínűleg leépítés miatt elbocsátották. Ezután könyvtár, szabadúszó fordítások, majd szünet. 2014-től takarítónő.
— Miért?
Katya megvonta a vállát.
— Nincs megadva. De kiderítettem: van egy unokája, aki születése óta fogyatékos. A szülők nincsenek. Lehet, hogy miatta kellett lemondania a korábbi életéről.
Artyom felállt, az ablakhoz lépett. Lent — apró figurák, nyüzsgés, tervek, üzletek. És hirtelen érezte, milyen mélyen tévedett.
— Amikor gúnyt űztem belőle — suttogta —, valójában azzal az emberrel nevettem, aki okosabb a vezetőségem felénél.
Katya csendben maradt.
Ő megfordult:
— Holnap ne takarítson. Beszélni akarok vele. Hívd ide 10:00-kor. Figyelmeztetés nélkül. Csak mondd: Volkov várja.
— És ha megkérdezi, miért?
Elgondolkodott, az ajtó felé nézve.
— Mondd: meggondolta magát.
Másnap reggel Melnyikova Margaríta Ivanovna, mint mindig, korán érkezett. Ősz haját gondosan fésülték hátra, az egyenruha tiszta, de kopott. Sántikált — az öreg térdek nem bírták a hosszú órákat a padlón.
Amikor a vödörhöz hajolt, hirtelen hallotta a hangot:
— Jó reggelt, Margaríta Ivanovna.
Felállt, levette a kesztyűt.
— Katjuska, történt valami?
— Mr. Volkov szeretné látni önt.
Megdermedt.
— Biztos? — kicsit elmosolyodott. — Talán tévedés?
— Nem. Azt mondta, figyelmeztetés nélkül. Várja önt.
— Akkor legalább a kezemet megmosom.
— Nem fog ellenkezni.
Néhány perc múlva már az ajtó előtt állt, amely mögött a vállalatok sorsa dőlt el.
Katya kopogott, majd kinyitotta.
— Megérkezett.
— Engedje be.
Margaríta nyugodtan lépett be, félelem és szolgalelkűség nélkül. Csak enyhe meglepetés tükröződött a szemében.
Artyom felállt. Először az egész idő alatt szemben állt egy emberrel, akit korábban észre sem vett.
— Kérem, üljön le — mondta, jelezve a széket.
Ő óvatosan leült, mintha az egyetemi előadóteremben lenne.
— Szeretnék bocsánatot kérni — kezdte. Hangja meg-megremegett. — Tegnap tévedtem. Egyszerű takarítónőnek gondoltam önt. Pedig ön tudós, profi, egy méltósággal teli életet élő ember. Hozzá vagyok szokva, hogy az embereket a státuszuk alapján ítélem meg, nem a lényegük szerint. Nyilván ez az én hiányosságom.
Ő ránézett.
— A probléma nem az értékelésben van, hanem abban, hogy nem kérdez. Az emberek nem mutatják meg magukat, amíg nem hallgatják meg őket.
Artyom először mosolygott — nem leereszkedően, hanem őszintén.
— Szükségem van a segítségére — mondta. — Felajánlom önnek a munkát a Nemzetközi Kommunikációs Osztályon. Olyanokra van szükségünk, mint ön: okosakra, becsületesekre, mély tudással rendelkezőkre.
Margaríta elgondolkodott. Aztán halkan:
— Köszönöm. De sajnos el kell utasítanom.
Artyom összeráncolta a szemöldökét.
— Miért?
— Van egy unokám. Mellette kell lennem. A teljes munkaidő nem jöhet szóba. Most úgy tudok gondoskodni róla és dolgozni is, hogy ne hagyjam egyedül.
Artyom hallgatott. Nem számított a visszautasításra.
— Tudok rugalmas beosztást, távmunkát, támogatást a kezelésben…
Ő finoman közbevágott:
— Köszönöm. De nem kérek segítséget. Élek. És amit ma tett, az több, mint amit az elmúlt húsz évben a világtól kaptam. Ez megtiszteltetés.
Artyom az ablakhoz lépett, egy pillanatig állt, majd megfordult.
— Ha meggondolja magát — az ajtó mindig nyitva áll.
— A lényeg, hogy azok számára is nyitva legyen, akiket még nem vett észre.
Bólintott.
Ő felállt, az ajtóhoz lépett, kezét a kilincsen tartotta. És anélkül, hogy visszafordult volna, halkan mondta:
— A gazdagság nem a pénzben van. A megértésben van. És abban a képességben, hogy meglássuk az embereket.
Az ajtó becsukódott.
Artyom sokáig állt, nézve az ajtót. Részvényesek, profit, hatalom — mindez hirtelen másodlagossá vált. Rájött, hogy életének legfontosabb leckéjét éppen az a nő adta neki, akit korábban semminek tartott.
A nap lassan lement, és Artyom irodájában már rég kialudt a lámpa. Csak a naplemente utolsó, meleg, aranyos sugarai vetődtek a padlóra, beborítva az asztalt, a széket, az arcát — mintha belülről világították volna meg. Mozdulatlanul ült, szórakozottan forgatva a tollat az ujjai között. Az asztalon ott feküdt Melnyikova Margaríta Ivanovna ügye. A mappához egy régi fekete-fehér fénykép volt tűzve: egy szemüveges nő, egyenes háttal, komoly, de élénk, átható tekintettel, az előadó mellett áll. Sokáig nézte, próbálva összekapcsolni ezt az arcot — a magabiztos tudósét, tanárét — azzal, akit a márvány padlón, térdre ereszkedve, ronggyal a kezében látott.
„Hogyan jutottál idáig?” — suttogta, és a kérdésében nem volt leereszkedés. Csak fájdalom és szégyen.
Néhány perc múlva elővette a telefont.
— Katya, még ott vagy?
— Igen, Artyom Szergejevics.
— Hívd fel a kapcsolatokat az önéletrajzából. Találd meg azokat, akik igazolni tudják a múltját: a disszertációját, publikációit, kollégáit. Tudnom kell, ki volt, hogyan élt, kit tanított.
— Megteszem.
Letette a kagylót, felállt, és végigsétált az irodában. Tekintete a falra esett — diplomák, tanúsítványok, fényes bizonyítékok a sikerre: Harvard, Londoni Közgazdaságtudományi Iskola, kurzusok Zürichben és Szingapúrban. Mindez, ami egykor büszkeséget okozott, most üresnek tűnt. Impozáns, de felszínes.
És előtte állt egy nő élete, aki veszteségei ellenére nem tört össze, nem adta fel, nem hagyta abba, hogy önmaga legyen. Egy nőé, aki nem a karrieréről mondott le, hanem a büszkeségéről, a szeretetet választotta — és a világ szemében vesztett.
Másfél óra múlva Katya visszatért a kinyomtatott mappával.
— 1986-os disszertáció, téma: „Nyelvi stratégiák a diplomáciai szövegekben”. Kitűnő eredménnyel védte meg. Tanított a Felsővezetői Iskolában, részt vett nemzetközi konferenciákon, meghívott előadó Berlinben és Párizsban. 1991 után — rendszerszintű összeomlás. Leépítések, finanszírozás hiánya. 1998-ban elhagyta az akadémiát. Ezután — csend.
Artyom lapozgatta a dokumentumokat, mintha nemcsak az életrajzát próbálná kiolvasni a sorok között, hanem választ keresne arra a kérdésre is: Miért ítélte el olyan gyorsan? Miért értette meg ilyen lassan?
— Miért nem tért vissza? — kérdezte anélkül, hogy Katyára nézett volna.
— Ez nem kérdés hozzám — válaszolta halkan. — De azt hiszem, azért, mert senki nem várta. És az az ember, akit senki sem hív, abbahagyja, hogy elhiggye, egyáltalán valahol meghallhatják.
Leeresztette a tekintetét.
— Sikeresnek tartom magam. Ő pedig egyszerűen él. Nem hivalkodik, nem panaszkodik, nem követel semmit. És mégis fölém nő. Úgy érzem magam, mint egy fiú, aki fontosat játszik, az ő méltósága mellett.
Katya bólintott.
— Van még valami. Az unokája kilencéves. Diagnózis: CP. A külvárosban élnek, egy öt emeletes házban, lift nélkül. Minden nap Margaríta felcipeli a gyereket az ötödikre, lefekteti, megeteti, tanítja, majd megy dolgozni — és közben nem késett el, nem kért engedékenységet, nem panaszkodott.
Artyom megdermedt. Keze az asztal szélén megállt.
— Holnap elmegyek hozzájuk — mondta végül. — Add ide az autó kulcsait. Magam találom az utat.
Katyára nézett.
— Semmilyen újságíró. Semmilyen felvétel. Ez nem PR-ügy. Ez köztem és a lelkiismeretem között van.
Levette a kabátját a fogasról, és kilépett a sűrűsödő alkonyatba. Léptei lassúak, nehezek voltak. Már nem úgy haladt, mint egy vállalat tulajdonosa, mint valaki, aki hozzászokott a parancsoláshoz. Úgy ment, mint az, aki életében először igazán meglátott egy másik embert.
És mint az, akinek szégyenérzete volt.
