Minden szombat reggel kezdődött. Szvetlana éppen a reggelit készítette, amikor váratlanul csöngettek az ajtón. Furcsa – Szergej az edzőterembe ment, és vendégeket sem vártak.
– Szvetocskám, drágám! – kiáltott örömmel Lídija Nyikolajevna, ahogy beviharzott a előszobába a táskával, majdnem nekiment Szvetlanának. – Hogy vagy? Milyen az egészséged?
Utána nehezen préselődött be egy ismeretlen, ötvenes éveiben járó férfi, szigorú öltönyben.
– És ő kicsoda? – kérdezte zavartan Szvetlana.
– Ismerkedj meg, Viktor Szemjonovics, jogász – intett fontos kézmozdulattal az anyós. – Van itt egy ügyünk.
Szvetlana érezte, ahogy kellemetlenül összeszorul a szíve. Milyen ügy? Miért Szergej nélkül?
– Üljetek le, teát kínáljak? – ajánlotta, bár belül minden izzott a szorongástól.
– Ne húzzuk az időt – telepedett le Lídija Nyikolajevna a kanapéra, és megpaskolta a mellette lévő üres helyet. – Ülj le, Szveta, beszéljünk családiasan.
A jogász némán elővett a táskájából egy dossziét a dokumentumokkal.
– Tudod, drágám – kezdte az anyós lágy hangon – egész éjjel nem tudtam aludni, rád és Szergejre gondoltam. Fiatalok, szépek, és mégis egy bérelt lakásban éltek. Ez pénzkidobás!
Szvetlana összehúzta a szemöldökét. Milyen bérelt lakás? Ez a lakás az övé volt, a saját pénzén vásárolta még azelőtt, hogy megismerte volna Szergejt.
– Lídija mama, ez a lakás az enyém – emlékeztette finoman. – Hiszen meséltem róla.
– Hát persze, persze – integetett az anyós. – De hát család vagytok! A család pedig közös gazdálkodás. Arra gondoltam: mi lenne, ha a lakás felét Szergej nevére írnánk? Rend kedvéért.
– Milyen rend kedvéért? – kérdezte Szvetlana, érezve, ahogy a háta hideg izzadságban ázik.
– Hát hogyne! – hajolt közelebb az anyós. – Egy férfinak éreznie kell, hogy ő a ház ura. Ha nem, az olyan, mintha rajtad élne.
Viktor Szemjonovics köhögött, majd elővett a táskájából néhány papírlapot.
– Elkészítettem a lakás félrészének ajándékozási szerződését – mondta visszafogottan. – Minden törvényes, csak alá kell írni.
Szvetlana remegő kézzel vette át a dokumentumokat. A lakás félrészének ajándékozási szerződése Szergejnek. Minden készen állt, csak az ő aláírása hiányzott.
– Ti komolyan gondoljátok? – suttogta.
– Mi ebben a furcsa? – vonogatta a vállát Lídija Nyikolajevna. – Szereted Szergejt, igaz? Akkor megbízol benne. Ha meg nem bízol, minek mentél hozzá?
Szvetlana lassan felállt a kanapéról. Gondolatai szédítő sebességgel cikáztak a fejében. Szergej tud róla? Persze, hogy tud. Másképp hogy tudhatta volna az anyja, hogy a lakás csak az ő nevére van íratva? És ez a jogász itt nyilván nem véletlenül van.
– Hol van Szergej? – kérdezte halkan.
– Az edzőteremben – felelte az anyós anélkül, hogy felnézett volna. – Úgy döntöttünk, előbb nélküle beszéljük meg. Hogy ne zavarjuk a férfit ilyen… hétköznapi kérdésekkel.
– Úgy döntöttetek? – kérdezte Szvetlana újra. – Ki döntött?
– Hát én döntöttem – pirult el az anyós. – Mi ebben a furcsa?
Szvetlana hirtelen rájött. Szergej tud róla. Sőt, ez az ő ötlete volt. Nem merte maga elmondani neki, ezért küldte az anyját. Gyáva.
– Tudjátok mit – mondta, miközben a dokumentumokat egy csomóba rendezte –, átgondolom.
– Mit kell ezen gondolkodni? – pattant fel Lídija Nyikolajevna. – Te kapzsi vagy? Vagy nem szereted a férjedet?
– Nagyon szeretem a férjem – válaszolta Szvetlana nyugodtan. – De a lakás az enyém.
– A tied, a tied! – integetett az anyós. – És a férjed ki neked? Béreltlakó?
– A férjem a férjem – érezte, ahogy a düh lassan feltör benne. – És az élettérhez semmi köze.
– Na de mi van akkor! – ugrott fel az anyós a kanapéról. – És ha elválnátok? Szergej akkor mindent elveszít?
– És ha nem válunk el, akkor miért kellene neki a lakás dokumentuma?
Viktor Szemjonovics, láthatóan belefáradva az egészbe, sürgött-forgott, papírokat lapozgatva.
– Szvetlana Petrovna – próbált közbelépni –, talán mégis beszéljék meg a férjével?
– Természetesen – bólintott Szvetlana. – Amikor visszatér.
– De miről is van itt beszélni! – nem nyugodott az anyós. – Egy normális feleség maga ajánlotta volna fel! Te meg úgy viselkedsz, mint a kutya a szénán!
Elég. Vége.
– Lídija Nyikolajevna – állt fel Szvetlana teljesen –, kérem, hagyja el a lakásomat.
– Mi?! – rogyott vissza az anyós a kanapéra.
– Hallotta. Menjen. Azonnal.
– Hogy mered! – sikoltott fel. – Én a férjed anyja vagyok!
– Pont ezért kérem, hogy udvariasan távozzon – lépett Szvetlana az ajtóhoz, és kitárta. – Mielőtt elkezdenék kiabálni.
Viktor Szemjonovics sürgősen összeszedte a papírokat és felállt.
– Lídija Nyikolajevna, igazán menjünk már…
– Megbolondultál teljesen? – robbant fel az anyós, felállva a kanapéról. – Egy lakás miatt családot szétverni! Anyaként mondom neked!
– Ön nem az anyám – vágta rá Szvetlana. – És a családot sem én rombolom.
– Akkor ki? – lépett Szvetlanahoz az anyós, ujjával a mellkasát bökve. – Ki jött ide jogászokkal?
– Pontosan! Ki jött ide? – nem hátrált Szvetlana. – Ki hozott ide idegen embert az én otthonomba, és követeli, hogy írjam alá a tulajdonomra vonatkozó dokumentumokat?
– Hogy mered ezt! – kapkodta az anyós a szívét. – Minden után, amit érted tettem!
– Mit tett pontosan értem?
– Adtam neked egy fiút! A világ legjobb férfiját!
Szvetlana elmosolyodott.
– Ajándékba adta? És most fizetést követel?
– Miféle fizetést! – sírt az anyós. – Csak azt akarom, hogy a fiam igazi férfi legyen a saját otthonában!
– A sajátjában? – kérdezett vissza Szvetlana. – De az otthon az enyém.
– Pontosan! – kiáltotta Lídija Nyikolajevna. – Egy férfi nem élhet női területen!
– Vegyen magának egyet.
– Mire? Hiszen alacsony a fizetése!
– Akkor keressen jobb munkát.
– Mit beszélsz! – zokogta az anyós. – Miatta hagyta ott a régi munkahelyét! Másik városba költözött!
Szvetlana megdermedt. Szergej sehová sem költözött, itt találkoztak, az ő városában. És a munkahelyét is maga hagyta ott, mert nem szeretett korán kelni.
– Lídija Nyikolajevna – mondta fáradtan –, egyszerűen menjen el. Nem fogok semmit aláírni.
– Nem megyek! – huppant vissza az anyós a kanapéra. – Amíg nem írod alá!
– Akkor hívom a rendőrséget.
– Merészeled az idősebbekkel szemben! – kiáltott az anyós. – Hol van a neveltetésed?
– A neveltetésem nem engedi, hogy erővel kidobjak egy idős nőt – válaszolta Szvetlana. – De a türelem nem végtelen.
Viktor Szemjonovics köhögött.
– Lídija Nyikolajevna, talán tényleg menjünk? Beszéljük meg nyugodtan…
– Nem megyek! – toporzékolt az anyós. – El akarja venni tőlem a fiamat!
– Én senkit sem veszek el – ült le Szvetlana a szemben lévő fotelbe. – De ha Szergej tulajdonos akar lenni, vegyen magának saját lakást.
– De honnan vegye rá a pénzt? – zokogott az anyós.
– Nem tudom. Az az ő problémája.
– Szívtelen vagy! – kiáltotta Lídija Nyikolajevna. – Kőszívű! És mikor szerette meg téged Szergej?
– Nyilván nem a lakás miatt.
– Akkor meg miért?
Szvetlana elgondolkodott. Valóban, miért? Amikor megismerkedtek, Szergej bájos és vidám volt, szép szavakat mondott. De lassan kiderült, hogy nem szeret dolgozni, nem segít a házimunkában, és a pénzt könnyedén, gondtalanul költi. És mindeközben hangsúlyozta, hogy csak ideiglenesen él az ő lakásában, a házasságig. A házasság után persze majd vesznek közösen valamit.
De közös lakásra nem volt pénze. És nem is látszott, hogy lesz.
– Tudjátok mit – mondta Szvetlana –, megvárom Szergejt. Beszélni fogok vele magam.
– De én maradok! – jelentette ki az anyós. – Megnézem, mit mond!
– Nem, nem marad. Ez a beszélgetés férj és feleség között zajlik.
– Én a fia anyja vagyok!
– És én a felesége.
– Még csak egy hónapja feleség! Én pedig egész életemben anya vagyok!
Szvetlana felállt, és elővette a telefonját.
– Most felhívom Szergejt, és elmondom, mi történik itt.
– Ne merészelj! – ijedt meg az anyós. – Miért idegesítse őt?
– Akkor menjen el.
Lídija Nyikolajevna felállt a kanapéról, mocskosul káromkodott, és az ajtó felé indult. Viktor Szemjonovics sietve követte.
– Még megbánod! – kiáltotta az anyós az ajtóból. – Szergej megtudja, milyen is vagy valójában!
– Meg fogja tudni – bólintott Szvetlana, majd bezárta az ajtót minden zárnál.
A háttal az ajtónak dőlt, és lassan lecsúszott a padlóra. A kezei remegtek, a torkában gombóc állt. Így történik ez. Egy hónappal ezelőtt ez a nő a boldogságtól sírt az esküvőjükön, a világ legjobb menyének nevezte. Ma pedig azért jött, hogy elvegye tőlük a lakást.
A telefon csörgött. Szergej volt.
– Szia, napocskám – mondta vidáman. – Mi újság?
– Nálam volt az anyád.
Szünet.
– Á… ja? És mit akart?
– Tudod, mit.
Még egy szünet, hosszabb.
– Szergej, nem az, amire gondolsz…
– Akkor mire gondolsz?
– Hát… az anyám aggódik. Értem. Azt mondja, nem jól alakul…
– Mi nem jól?
– Hogy én mintha eltartott lennék…
– Szergej – szakította félbe Szvetlana –, te kértél valaha az anyádtól, hogy jöjjön el?
– Nem! Tehát… csak beszélgettünk… És ő maga döntött…
– Miről beszélgettetek?
– Arról, hogy… hát, hogy a férfinak kell lennie az úrnak…
– Az én lakásomban?
– Nem a tiédben! A miénkben!
– Ez az enyém, Szergej. A saját pénzemből vettem, még azelőtt, hogy megismerkedtünk.
– De hát család vagyunk!
Szvetlana becsukta a szemét. Igen, család. Egy hónapja házasodtak, egy hete tértek vissza az esküvői útról. És máris elkezdődnek az igények az ő tulajdonára.
– Szergej, gyere haza. Beszélnünk kell.
– Épp az edzőteremben vagyok…
– Hagyd az edzőtermet, és gyere haza. Azonnal.
– Mi történt?
– Az történt, hogy az anyád hozott egy jogászt, és azt követelte, hogy írjam alá a lakás félrészének ajándékozási szerződését a nevedre.
– Ó, Istenem… Szveta, nem tudtam…
– Ne hazudj.
– Nem hazudok! Azt mondta, csak beszélni akar veled!
– Beszélni? Dokumentumokkal és jogásszal?
– Azt hittem… talán tanácsolni fogja, hogy intézzük hivatalosan…
– Hivatalosan? Mit?
– Hát… a részekről… valahogy így…
Szvetlana rájött, hogy többre már nem képes. Túl sok a hazugság, túl sok a kibúvó kísérlete.
– Tudod mit, Szergej? Ne gyere.
– Hogy-hogy?
– Sehogy. Egyszerűen ne gyere. Szedd össze a dolgaidat, és élj, ahol akarsz.
– Szveta, mit beszélsz! Hiszen házasok vagyunk!
– És akkor mi van?
– Hogy mi van? Család vagyunk!
– A család nem követeli a másik tulajdonát egy héttel az esküvő után.
– De én nem követeltem!
– Akkor miért tud az anyád minden részletet a lakásomról? Miért van nála kész ajándékozási szerződés?
– Hát… ő jogászként dolgozott… szokás…
– Szergej, hagyd abba. Te mondtad el neki a lakásról, hogy csak az én nevemre van íratva. Panaszkodtál, hogy elnyomottnak érzed magad. És együtt döntöttetek, hogy rám próbáltok nyomást gyakorolni.
– Nem együtt! Ő maga döntött!
– Rendben. Akkor magának. Akkor magad magyarázd el neki, hogy ez lehetetlen.
– Elmagyarázom! Természetesen! Csak ne haragudj…
– Késő.
– Szveta, kérlek… Szeretlek…
– Én már nem.
Lekapcsolta a telefont, kihúzta a konnektorból. Ne hívjon. Szüksége volt a csendre, hogy átgondolja a dolgokat.
A lakás hirtelen hatalmasnak és csendesnek tűnt. Szvetlana végigment a szobákon, ahol még tegnap pezsgő családi élet folyt. Az ő dolgai a szekrényben, a bögréje a mosogatóban, a sporttáska az ajtó mellett.
Módszeresen mindent zacskókba rakott, és a folyosóra tette. Vigye el, ha akarja.
Aztán leült a számítógéphez, és írt egy kérelmet a zárak cseréjére. Másnap hívni fog egy lakatosmestert.
És harmadnap elmegy egy valódi jogászhoz – nem olyanhoz, akit az anyós hozott. Megtudja, hogyan védheti meg a tulajdonát a jogsértésektől. Biztonsági okokból.
Este, amikor besötétedett, újra csörgött a telefon. A házi, elfeledett készülék.
– Szveta? – hallatszott Szergej aggódó hangja. – Miért nem veszed fel a telefont?
– Nem akarok beszélni.
– Na kérlek… Beszéltem anyáddal. Többet nem fog…
– Tudom. Nem fog. Mert én többet nem látlak.
– Szveta!
– Vége, Szergej. Ott élj, ahol akarsz, csak ne itt.
– De hát összeházasodtunk!
– És akkor mi van?
– Hogy mi van? Család vagyunk!
– A család nem követeli a másik tulajdonát egy héttel az esküvő után.
– De én nem követeltem!
– Akkor miért tud az anyád minden részletet a lakásomról? Miért van nála kész ajándékozási szerződés?
– Hát… ő jogászként dolgozott… szokás…
– Szergej, hagyd abba. Te mondtad el neki a lakásról, hogy csak az én nevemre van íratva. Panaszkodtál, hogy elnyomottnak érzed magad. És együtt döntöttetek, hogy rám próbáltok nyomást gyakorolni.
– Nem együtt! Ő maga döntött!
– Rendben. Akkor maga. Akkor magad magyarázd el neki, hogy ez lehetetlen.
– Elmagyarázom! Természetesen! Csak ne haragudj…
– Késő.
– Szveta, kérlek… Szeretlek…
– Én már nem.
Lekapcsolta a telefont, kihúzta a konnektorból. Ne hívjon. Szüksége volt a csendre, hogy átgondolja a dolgokat.
A lakás hirtelen hatalmasnak és csendesnek tűnt. Szvetlana végigment a szobákon, ahol még tegnap pezsgő családi élet folyt. Az ő dolgai a szekrényben, a bögréje a mosogatóban, a sporttáska az ajtó mellett.
Módszeresen mindent zacskókba rakott, és a folyosóra tette. Vigye el, ha akarja.
Aztán leült a számítógéphez, és írt egy kérelmet a zárak cseréjére. Másnap hívni fog egy lakatosmestert.
És harmadnap elmegy egy valódi jogászhoz – nem olyanhoz, akit az anyós hozott. Megtudja, hogyan védheti meg a tulajdonát a jogsértésektől. Biztonsági okokból.
