Azóta majdnem öt év telt el. Most már főiskolára járok, de még mindig nem tudom elfelejteni azt a pillanatot. És végre van erőm elmesélni nektek, mi történt akkor.
Ez egy átlagos nap volt. Iskola után, mint mindig, együtt mentünk haza a kishúgommal. A felhőkarcoló legfelső emeletén lakunk, így természetesen lifttel mentünk. Abban a pillanatban beszélgettünk, nevettünk, megosztottuk a nap élményeit – minden olyan volt, mint mindig.
Pár másodperccel később egy férfi lépett be a liftbe mögöttünk, kb. harmincöt évesnek tűnt, egy nagy, világos színű kutyával. Mi a húgommal imádjuk a kutyákat – és amikor megláttuk a labradort, csak örültünk neki. Ő még mosolygott is, és odanyúlt volna hozzá, de ekkor minden hirtelen megváltozott.
A kutya hirtelen megállt, egyenesen a húgomra szegezte a tekintetét. Majd, mintha valamit megérzett volna, odalépett közel, hátsó lábára állt, és a nehéz, bolyhos mancsait a húgom mellkasára helyezte. Ő hirtelen felkiáltott, majdnem sírva a félelemtől, én pedig dermedten álltam. Mindketten azt hittük, hogy a kutya meg fogja harapni.
A labrador elkezdett ugatni – hangosan, élesen, riadtan. A férfi azonnal meghúzta a pórázt, leült a kutya mellé, simogatni kezdte, és azt mondta, hogy minden rendben van.
— Srácok, ne féljetek, a kutya nem harap.
De én könnyek között kiabáltam:
— Uram, ha a kutya nem veszélyes, akkor miért támadt rá így a húgomra?! Látja, egész testében reszket! Mindent el fogok mondani a szüleimnek!
Ekkor a férfi teljesen másként nézett ránk. Komoly lett. És nagyon halkan elmesélte, miért kezdett így furcsán viselkedni a kutyája. Ezután nagyon nehéz idők következtek a családunk számára.
— Én… én el kell, hogy magyarázzam önöknek. Ez nem csak egy kutya. Őt arra képezték, hogy rákos betegeket találjon.
Eleinte nem értettük.
— Ha a kutya érzékeli valakinél a daganatot, jelez. Ugrál, ugat… ez a munkája. Én egy klinikán dolgozom, és együtt megyünk vizsgálatokra. Én… azt hiszem, el kell mondaniuk a szüleiknek. És mindenképp el kell menniük orvoshoz. Biztonság kedvéért.
A többre csak homályosan emlékszem. A szüleink eleinte nem hittek nekünk, de a nyugalmunk érdekében mégis elvitték a húgomat a kórházba.
És a diagnózis beigazolódott. Rákja volt.
Ezután kezdődött életünk legnehezebb időszaka. Diagnózis, vizsgálatok, kezelés. A kórházak váltak a második otthonunkká. Ő küzdött, és mi mind együtt küzdöttünk vele. Sok mindenen keresztülmentünk.
De sajnos nem minden végződik jól. Néha még a legfényesebb remények is túl korán kihunynak.
Most tanulok, élem tovább az életemet. De azóta minden alkalommal, amikor liftet látok, vagy kutyát, vagy egyszerűen a kórház szagát érzem – a szívem összeszorul.
És egy dolgot biztosan tudok: ami akkor történt, az adott nekünk egy kis időt. Időt, hogy elmondjuk, mennyire szeretjük őt. Időt, hogy együtt lehessünk.
És ha az a kutya nem lett volna… Még csak azt sem tudtuk volna, mi történik.
