Az öreg szemetes mellett állt, meggörnyedve, mint egykor büszke kutya árnyéka. Bundája csomókba ragadt, koszos gubancokban lógott, éles bordáit szabadon hagyva. A szemei – azok a szemek, amelyek valaha talán boldogságtól ragyogtak – most fakók, fáradtak voltak, és mégis… az élet után vágyakozók.
Megálltam. A kezemben egy darab kenyér volt, és abban a pillanatban úgy tűnt, mintha nehezebb lenne, mint én magam. Ő észrevett, de nem közeledett. Lesütött fejjel nézett, mintha félt volna egyetlen felesleges lépést is megtenni.
– Hé, kicsilány… – mondtam halkan, attól tartva, hogy megriasztom.
Pislogott, mintha emlékezni próbált volna, mit jelent az emberi hang, amelyben nincs rosszindulat. A lábai remegtek. Talán a hidegtől, talán a félelemtől.
Leguggoltam, kinyújtva a kenyeret.
– Vedd el. A tiéd.
Az orra megremegett, ahogy megérezte az illatot. De nem vetette rá magát. Előbb tett egy apró lépést, majd még egyet. Úgy tűnt, minden mozdulat egy kis győzelem a múlt felett, amelyben talán volt kiáltás, rúgás, bezárt ajtó.
Fogaival megérintette a kenyeret. Óvatosan, mintha ellenőrizné, nem csapda-e. Aztán beleharapott. Láttam, ahogy a szeme egy pillanatra felragyogott. Úgy rágta, mintha attól félne, hogy a falat eltűnik, ha késlekedik.
– Te egészen egyedül vagy, ugye? – mondtam, bár tudtam, nem kapok választ.
És mégis… úgy tűnt, mintha a tekintetében felvillant volna valami olyasmi, hogy „igen”.
Ott álltunk így – én térdelve, ő pedig a gyufaszál-vékony lábain, és köztünk csak az a kenyérdarabka volt, amely abban a pillanatban egész világot jelentett.
A szél szemétfoszlányokat sodort végig az utcán. A járókelők sietve haladtak el mellette. Senki sem fordult vissza.
– Ne félj – mondtam újra, és ezúttal nem húzódott el.
A szemében nem volt meg az a szokásos kihívás, amely a kóbor kutyákra jellemző. Csak csend volt benne és remény – alig pislákoló, de mégis élő.
Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a fejét. A szőre durva és szúrós volt, ujjaim alatt éreztem a koponya minden csontját. Nem rántotta el magát. Épp ellenkezőleg – mintha kissé lehajtotta volna a fejét, elfogadva ezt a gesztust.
Akkor megértettem: ha most elmegyek, ő itt marad, egyedül, a hidegben és az éhségben. És akkor talán holnap, vagy egy hét múlva már nem lesz többé.
És én… én nem engedhettem meg magamnak, hogy egyszer majd visszagondoljak erre a pillantásra, és azt gondoljam: „Megtehettem volna, de nem tettem.”
– Gyere velem – mondtam.
Nem értette persze a szavakat, de meghallotta a hangomban azt, amit még a legsebesültebb lelkek is megértenek – az ígéretet.
És elindult.
Lassan haladtunk. Ő alig emelgette a lábait, én pedig igazítottam a lépteimet az ő ritmusához. Minden egyes mozdulat mögött erőfeszítés állt, mintha a teste tiltakozna, emlékeztetve a hosszú hónapok éhségére és fagyára.
Folyton hátrapillantottam, hogy megnézzem, jön-e utánam. És minden alkalommal, amikor találkozott a tekintetünk, ugyanazt a keveréket láttam a szemében – bizalmatlanságot és a hitre való vágyat.
Otthon először egy tál meleg vizet tettem elé. Hosszan ivott, mintha sosem tudná oltani a szomját. Aztán adtam neki egy kevés puha eledelt. Lassan evett, de mohón, és minden falatja az én mellkasomban visszhangzott.
Elneveztem őt Leának.
Az első időben Lea szinte meg sem mozdult. Kiválasztott egy sarkot, ahol lefekhetett, és csak feküdt ott, engem figyelve. Néha elkaptam a tekintetét – hosszú, kutató pillantás volt az, amelyben több volt a kérdés, mint a válasz.
Eltelt néhány nap, és ő már fel-felkelt, közelebb jött, s egyszer csak az ölembe hajtotta a fejét. Megértettem, hogy ez volt a módja annak, hogy kimondja: „Bízom benned.”
Az ablakon túl süvített a szél, a házban csend volt, és ebben a csendben hallottam Lea lélegzését. Ez a lélegzet számomra bizonyíték volt arra, hogy ő az életet választotta, én pedig helyesen cselekedtem.
Ma már Lea futva jön elém, amikor kinyitom az ajtót. A szeme újra ragyog, bundája lágyabb lett, mozdulatai könnyedebbek. És minden alkalommal, amikor látom, hogy boldogan, csóváló farokkal üdvözöl, eszembe jut az a legelső darab kenyér a szemetes mellett.
Akkor mindketten tettünk egy lépést egymás felé. És ez a lépés mindent megváltoztatott.
