A vékony téli szél átfújt a csontokon, átölelve a város régi utcáit, mintha csak emlékeztetne arra az időre, amikor itt még meleg szívű és őszinte tekintetű emberek éltek. A szürke falak és lepattogzott feliratok hátterében egy idős asszony állt, akinek arcát apró ráncok hálója borította — mintha minden vonás külön történetet mesélt volna a fájdalomról, az állhatatosságról és az elveszett reményekről. Kezében egy kopott táskát szorongatott, tele üres üvegekkel, mintha az egykori élet utolsó töredékeit tartaná magánál. Szemei nedvesek voltak, könnyek lassan csordultak végig az arcán, nem sietve száradni a hideg levegőn.
— Kérlek, lánykám, könyörülj rajtam… — suttogta, hangja reszketett, akár egy levél a szélben. — Már harmadik napja nem ettem kenyeret. Egy fillérem sincs… Egyetlen érmém sincs, hogy vegyek egy falatot.
Szavai a levegőben maradtak, de a pékség üvegajtaja mögött az eladó csak közömbösen ingatta a fejét. Tekintete hideg volt, mintha jégből faragták volna.
— Hogy lehet ez? — válaszolta ingerülten. — Ez pékség, nem üvegfelvásárló pont. Te nem tudsz olvasni? A felirat feketével, fehéren írja: az üvegeket a kijelölt pontban veszik át, és utána adnak pénzt — kenyérre, ételre, életre. Mit szeretnél te?
Az öregasszony zavartan állt. Nem tudta, hogy az üvegfelvásárló pont csak tizenkettőig működik. Későn érkezett. Lekéste azt a kis esélyt, ami megmenthette volna az éhségtől. Korábban eszébe sem jutott üvegeket gyűjteni. Tanárnő volt, magas végzettséggel, büszke tartással és méltósággal, amit még a legnehezebb napokon sem veszíthetett el. De most — most a kioszk előtt állt, mint egy koldus, és érezte, ahogy belülről elönti a szégyen keserűsége.
— Nos — mondta az eladó, kissé enyhítve hangját — kevesebbet kellene aludni. Holnap korán hozod az üvegeket — gyere, etetlek majd.
— Lánykám — könyörgött az asszony — adj legalább negyed kenyeret… Holnap visszaadom. Szédül a fejem… Nem bírom… Egyszerűen nem bírom tovább ezt az éhséget.
De az eladó szemében nem volt egy csepp együttérzés sem.
— Nem — vágta rá élesen. — Nem jótékonykodom. Alig élem túl én magam is. Itt minden nap tolonganak az emberek, és én nem tudok mindenkinek adni. Ne késlekedj, sorom van.
Mellettük egy férfi állt sötét kabátban, elmélyülve gondolataiban. Távolinak tűnt, mintha egy másik világban lenne — a gondok, döntések, jövő világában. Az eladó pillanatok alatt átváltozott, mintha nem csupán vásárló, hanem fontos vendég lépett volna elé.
— Jó napot, Pavol Andrejevics! — köszönt vidáman. — Ma hozták a kedvenc kenyerét — dióval és aszalt gyümölcsökkel. A tészták frissek, sárgabarackkal. Meg a meggyesek, bár azok tegnapiak, de így is finomak.
— Jó napot — válaszolta a férfi szórakozottan. — Adjon diósat és hat tésztát… meggyel.
— Sárgabarackkal? — kérdezte vissza az eladó mosolyogva.
— Mindegy — motyogta. — Sárgabarackkal, ha akarja.
Elővett egy vastag pénztárcát, kivett egy nagy címletet, és szó nélkül átadta. Ekkor a tekintete véletlenül az oldalra siklott — és megállt. Egy idős asszonyt pillantott meg, aki a bódé árnyékában állt. Az arca ismerős volt. Nagyon is ismerős. De az emlékezet makacsul nem engedte előjönni a múltat. Csak egy apró részlet villant fel tudatában — egy nagy, régi virág formájú bross, rászegezve a kopott zakójára. Volt valami különleges benne… Valami otthonos, ismerős.
A férfi beszállt a fekete autójába, a vásárlásokkal teli zacskót az ülésre tette, és elhajtott. Irodája nem messze volt, a város szélén, egy modern, de visszafogott épületben. Nem szerette a hivalkodó luxust. Pavol Satov, a nagy háztartási gépeket árusító cég tulajdonosa, nulláról indult — még a kilencvenes évek elején, amikor az ország a káosz szélén állt, és minden rubelt vérrel és verejtékkel kellett megkeresni. Acélos akaratának, eszének és hihetetlen munkabírásának köszönhetően építette fel birodalmát, anélkül, hogy kapcsolatokra vagy patrónusokra támaszkodott volna.
Otthona — egy szép vidéki villa — tele volt élettel. Ott élt felesége, Žanna, két fia, Artyom és Kirill, és hamarosan megszületni készülő harmadik gyermekük, a régóta várt kislány. Pont ez a telefonhívás borította ki Pavolt.
— Pasha — mondta Žanna aggodalommal a hangjában — hívnak az iskolába. Artyom megint verekedett.
— Drágám, nem vagyok biztos benne, hogy… — sóhajtott. — Fontos tárgyalásom van a beszállítóval. E szerződés nélkül milliós forgalmat veszíthetünk.
— De nehéz egyedül — suttogta ő. — Terhes vagyok, fáradt. Nem akarok egyedül menni.
— Ne menj — mondta azonnal. — Ígérem, találok rá időt. Artyomnak pedig… Kapni fog, ha nem kezd el engedelmeskedni.
— Soha nem vagy otthon — mondta Žanna szomorúan. — Akkor jössz, amikor a gyerekek alszanak, és akkor mész, amikor még ágyban vannak. Aggódom érted. Egyáltalán nem pihensz.
— Ez a munka velejárója — válaszolta, érezve a bűntudat szúrását. — De minden a családért van. Érted, a gyerekekért, a kicsiért, aki hamarosan megérkezik ebbe a világba.
— Sajnálom — suttogta. — Egyszerűen hiányzol nekem.
Pavol egész nap az irodában dolgozott, majd még az estét is ott töltötte. Amikor hazaért, a gyerekek már aludtak, felesége pedig a nappaliban ült, várva őt. Bocsánatot kért a szavaiért, de ő csak megrázta a fejét.
— Igazad van — mondta halkan. — Túl sokat dolgozom.
Felajánlotta, hogy megmelegítik a vacsorát, de Pavol visszautasította.
— Ettem az irodában. Hoztam sárgabarackos tésztát — abból a bódéból. Fantasztikusak. És még dióval készült kenyeret is…
— A kenyér nem ízlett nekünk — jegyezte meg Žanna. — A gyerekek még csak nem is ették meg.
Pavol elgondolkodott. Eszébe villant az az idős asszony képe. Valami volt benne… valami mélyen ismerős. Nem csupán az arca — a tartása, a tekintete, a bross… És hirtelen — mint egy villanás — visszatért az emlék.
— Lehetséges… hogy ő az? — suttogta. — Tamara Vasiljevna?!
A szíve összeszorult. Mindenre emlékezett. Az iskolára, az osztályra, a szigorú, mégis kedves tekintetére. Arra, hogyan tanított neki matekot, hogyan magyarázott türelmesen minden feladatot. Arra, hogyan élt ő, a szegény családból származó fiú, a nagymamájával a szűk lakásban, ahol néha még kenyér sem volt. És ő… ő észrevette. Nem hagyta, hogy megalázva érezze magát. Kitalált neki „munkát” — segíteni a ház körül, virágot ültetni, kerítést javítani. Aztán — mindig — az asztalon megjelent az ebéd. És a kenyér… az ő kenyere, orosz kemencében sütve, ropogós héjjal és a gyerekkor illatával.
— Meg kell találnom — döntötte el.
Másnap felvette a kapcsolatot egy volt osztálytársával, aki a rendőrségnél dolgozott. Egy órán belül már meg is volt a cím.
Csak vasárnap, amikor egy kicsit lecsendesedtek az ügyek, Pavol tudott elmenni hozzá. Vetett egy szép csokrot — tulipánok, szegfűk, egy ág mimóza — és elindult a régi negyedbe, ahol most névtelen panelházak álltak a hangulatos házak helyén.
Az ajtót ő nyitotta ki. Beesett arc, halvány tekintet, de ugyanaz a büszke tartás. Alig ismerte fel.
— Jó napot, Tamara Vasiljevna — mondta, igyekezve visszatartani a hangjában reszketést. — Pavol Satov vagyok. Talán nem emlékszik…
— Emlékszem, Pasha — felelte halkan. — Már a bódénál felismertelek. Elmélyülten ültél a gondolataidban… Azt gondoltam, talán szégyellsz engem…
— Nem! — kiáltotta. — Egyszerűen csak nem ismertem fel azonnal… Bocsásson meg…
Ő elsírta magát. Pavol átnyújtotta a virágokat. Ő remegő kézzel vette át.
— Utoljára négy éve kaptam virágot… a Tanárok Napján. Egy évet dolgoztam, és… elküldtek. Kor miatt. A nyugdíj csak két nap múlva jött volna. Teát sem tudok kínálni…
— Azért jöttem, hogy hazavigyelek — mondta Pavol határozottan. — Nagy házam van. Feleségem, két fiam, hamarosan születik egy lányunk. Azt szeretnénk, hogy velünk élj. Nem vendégként. Családként.
— Nem, Pasha… Nem tudok…
— Tud — vágta rá. — Munkát kínálok. Valódit. Hogy a gyerekeim mentora legyél. Artyom verekedős, Kirill álmodozó. És én… azt szeretném, hogy tudják, mi az a tisztelet, a munka, a kedvesség. Ki más taníthatná meg nekik mindezt, ha nem te?
Hosszasan nézte őt, majd bólintott.
— Jövőre hetven leszek — mondta. — De megbirkózom vele.
Egy órával később már a kevés holmiját pakolta. Két órával később pedig beköltözött a Satov család házába.
Ettől a naptól kezdve megváltozott az élet a családban. Žanna, Tamara Vasiljevna bölcsessége és nyugalma által inspirálva, órákat töltött vele, hallgatva az iskoláról, a gyerekekről és az életről szóló történeteit. A gyerekek… a gyerekek az első pillanattól megszerették. Ételt készített nekik, segített a házi feladatokban, hangosan olvasott, meséket mondott. Artyom, a korábbi lázadó, nyugodtabbá, csendesebbé vált. Abbahagyta a verekedést. Egyszerűen… figyelt.
Másfél héttel később megszületett a lány. Dásának nevezték. Amikor Pavol hazahozta feleségét és az újszülöttet, a fiúk örömkönyörgés közepette rohantak hozzájuk.
— Anya! — kiáltotta Artyom. — Tamara Vasiljevnával kenyeret sütöttünk!
— Finom! — tette hozzá Kirill.
— Csak Tamara Vasiljevna mondta, hogy a sütőben nem olyan, mint az orosz kemencében — komolyan mondta az idősebb. — A kemencében sokkal finomabb volt.
Žanna elmosolyodott. Pavol Tamara Vasiljevnára nézett. A szemében újra fény ragyogott.
És ekkor értette meg: nem ő mentette meg őt.
Ő mentett meg mindenkit.
