„A lányod nem éli túl az esküvői éjszakát!” — kiáltotta a cigányasszony a milliomosnak. Ő eltolta, de reggel már zokogott…
A házasságkötő terem előtti téren zajos és látványos volt a forgatag. Fehér szalagok, rózsaszirom, a sarokban egy hegedűs játszotta az „Ave Mariát”. Platónov Artyom, a befolyásos üzletember és a menyasszony apja, büszkeségtől sugárzott: a lánya, Vera, egy méltó férfihoz megy feleségül — Igorhoz, a tehetséges fiatal sebészhez. A vendégek tapsoltak, a pezsgő folyton folyt.
És hirtelen — mintha villanás lett volna.
A vendégek között megjelent egy idős nő cigányviseletben. Élénk fejkendő, mély ráncok, és a szemek, mintha átlátnának az emberen. Lépett Artyom felé, és hangosan, élesen kimondta:
— A lányod nem éli túl az esküvői éjszakát! Mentsd meg!
Ő dermedten állt. Egy pillanatra. Aztán felnevetett — hangosan, idegesen.
— Menjenek innen! — tolta el a nőt. — Ne rontsa el az emberek ünnepét.
A nő elesett, de felállva suttogta:
— Mondtam, hogy látom… És emlékezni fogsz a szavaimra, amikor már késő lesz…
A biztonsági szolgálat gyorsan kivezette a kerítésen túlra. A vendégek suttogtak, de hamar elfeledték — az esküvő folytatódott.
Az éjszaka varázslatosan telt. A fiatalok egy vidéki házba utaztak, amelyet kifejezetten az első házassági éjszakára készítettek elő. A szülők megkönnyebbülten sóhajtottak: minden tökéletesen alakult.
Ám hajnalban Artyomot felhívta az após.
— Vera… ő… egyszerűen nem lélegzik… Nem értem… — Igor hangja elszakadt, pánikban, sírásra törve.
Artyom nem hitt a fülének. Nem tudott hinni.
— Mit beszélsz?! Ez valami tréfa?
— Csak elaludt, és… nem ébredt fel…
Artyom nem emlékezett, hogyan rohant ki a házból, és nem érezte, hogyan száguldott az autópályán. Az autót a sofőr vezette, de az kétszer is letért az útról — Platónov folyamatosan kiáltott:
— Gyorsabban! Az ördögbe is, gyorsabban!
Amikor megérkezett a vidéki házhoz, a helyszín már lezárva állt. A mentő kék villogóval várakozott, a kapunál két rendőr állt.
Vera az ágyon feküdt, mintha aludna. A kezeit a mellkasán összekulcsolta, az arca nyugodt volt, majdnem mosolygott. Igor a falnál a földön ült, teljesen sírva, az arca elsápadt.
— Mi történt? — nyögte Artyom rekedten. — Ez… a szíve? Miért halt meg?!
— Mi… mi körülbelül kettőkor feküdtünk le — zokogta Igor. — Ő az én vállamon aludt el. Reggel… megérintettem, és már hideg volt.
A kiérkező patológus csak széttárta a kezét:
— Külsérelmi nyom nincs. Sem erőszak, sem allergiás reakció jelei. Elemzésekre lesz szükség a halál okának megállapításához.
De ez már nem számított. Minden úgy történt, ahogy a cigányasszony megjósolta.
⸻
2. fejezet: A fehér ruhás szellem
Vera temetése csendesen zajlott. A szülők alig álltak a lábukon, különösen Artyom, aki a tragédia óta szinte nem beszélt senkivel. Abbahagyta az étkezést, elzárkózott a munkától és a barátoktól.
A temetés kilencedik napján Artyom házában furcsa dolgok kezdtek történni. A folyosón magától kialudt a villany. A fürdőszobai tükör átlósan megrepedt. Egy reggel a szobalány sikoltott, amikor Vera szobájának ablakánál női alakot pillantott meg.
— Ő… — remegett a nő. — Visszatért. Láttam őt.
Eleinte Artyom el akarta bocsátani a személyzetet. De aztán maga is észrevette: éjszakánként ugyanazt az álmot látta — Vera állt a kertben, mezítláb, menyasszonyi ruhában, és halkan ismételgette:
— Tudtad. Tudtad, hogy figyelmeztettek. Miért nem hallgattál rá?
⸻
3. fejezet: Visszatérés az átokhoz
Két héttel később Artyom visszatért arra a térre, ahol a menyegző zajlott. Ott állt, ahol a cigányasszony elesett, amikor ő eltolta.
— Keressétek meg őt — parancsolta a testőreinek. — Keressétek meg ezt a nőt, beszélni akarok vele.
A keresés egy hétig tartott. Végül az egyik testőr hozott információt: a cigányasszony egy kis faluban él, hatvan kilométerre a várostól.
Artyom egyedül utazott oda. A ház ferde volt, a falak megkopottak. A verandán ott ült ő — az a bizonyos nő, a kendővel és a kemény tekintettel.
— Vártam — mondta. — Azért jöttél, mert ő jelent meg neked álmokban.
— Mit tudtál? — suttogta Artyom. — Miért mondtad, hogy meghal?
— Mert az anyja leszármazottainak átkot róttak — felelte a nő. — A feleséged… — hunyorgott a szemével — meghalt a szülés közben, ugye?
Artyom megdermedt. Valóban egyedül nevelte Verát — a felesége akkor halt meg, amikor a kislány mindössze két napos volt.
— Ez régi történet — hunyta le a szemét a cigányasszony. — Családi irigység, gyűlölet, vér. Valaki egyszer megölte a nővéremet, azóta minden generációban halál áll az szerelem küszöbén.
— És te… te tudtad, hogy Vera meghal?
— Láttam. Neki nem volt választása. De neked lett volna… ha akkor egy nappal elhalasztod az esküvőt, a menyasszony életben maradt volna.
⸻
4. fejezet: Az utolsó próbálkozás
Artyom azon az éjszakán belső megtöréssel hagyta el a házat. Nemcsak a bűntudat gyötörte, hanem az az érzés is, hogy még mindig tehet valamit. Elkezdett keresni hipnózis szakértőket, jósokat, valamint a család régi krónikáit.
Kiderült, hogy Vera dédnagymamája valóban érintett volt egy konfliktusban egy cigánytáborral száz évvel ezelőtt — egy fiatal lányt boszorkánysággal vádolt, ami miatt az a lány meghalt.
Artyom elment a régi templomba, ahol a szülei házasodtak. A pap nagyon idős volt. Amikor meghallotta Artyom történetét, csak bólintott:
— Ilyen adósságok nem halnak meg. Csak jóvá lehet tenni őket.
— Hogyan?
— Emlékezz, hol volt Vera boldog. Menj vissza oda. És kérj bocsánatot nem a holtaktól, hanem attól, akinek a lelkét időben nem hallottad meg.
⸻
5. fejezet: A jóvátétel szertartása
Artyom elutazott az erdei házikóhoz, ahol a család minden nyáron pihent, amikor Vera kicsi volt. Emlékezett, hogyan futkározott mezítláb a mohán, szedett földiepret, és énekelt a tábortűz mellett. Ott végezte el a bocsánatkérés szertartását — mécseseket gyújtott, imákat mondott, és Vera fényképét a kőoltárra helyezte.
És azon az éjszakán újra megjelent.
De most — nem szemrehányóan. Hanem lágy mosollyal.
— Köszönöm, apa. Most már elmehetek.
Epilógus
Azóta Artyom házában ismét csend honolt. Épített az erdőben egy kis kápolnát — lányának emlékére. Az emberek jártak oda, virágot hoztak, oltalmat kértek.
És bár Verát már nem lehetett visszahozni, Artyom tudta: néha a megmentés nem az erőn múlik, hanem a megbánáson. És azon, hogy meghallgatunk még azokat is, akiket őrültnek tartunk.
Mert néha az igazság rongyokban érkezik, és olyan hangon szól, amitől az ember a fülét szeretné befogni.
6. fejezet: A halott szemével
Már majdnem egy év telt el Vera halála óta. Artyom újra elkezdett munkába járni, bár nem a régi hajtóerővel, nem a régi sikeréhséggel. Már nem az üzlet érdekelte, hanem azok a projektek, amelyekben jótékonyság, orvosi segítség, árvák támogatása szerepelt.
De az emlékezetében egyre gyakrabban tértek vissza álmok, amelyekben Verával… a szemén keresztül látta a világot. Érezte a ruháját, érezte, ahogy a bőr a nyakán lévő csipkéhez ér, ahogy a szél felkapja a fátylat. Emlékezett, ahogy a vidéki ház kertjébe ment — mezítláb, egy pohár pezsgővel a kezében, mosolyogva.
Aztán — fekete fal.
Az álomban ez hirtelen megszakadásként jelent meg. Mintha valaki kihúzta volna a fonalat az élet szövetéből, és minden összeomlott volna.
Az orvosok nem találták meg a halál okát — sem orvosi, sem toxikológiai értelemben. A szív álmában állt meg. Egyszerűen. Fájdalom, görcs nélkül.
De Artyom érezte: az ok nem testi volt.
Egy nap ismét elment ahhoz a cigányasszonyhoz.
Ő még mindig ugyanabban a házban élt, amely most már majdnem összeomlott.
— Tudni akarod, mi történt azon az éjszakán? — kérdezte üdvözlés nélkül, anélkül, hogy felnézett volna.
Artyom csendben bólintott.
— Rendben. De készen kell állnod, hogy mindent úgy láss, ahogy ő látta. Szűrők és önámítás nélkül. Ha a szellem nem nyugodtan távozott, te leszel a ideiglenes edénye.
— Csináld — hörgött Artyom.
A cigányasszony tüzet rakott, egy csokor ürmöt dobott bele, és motyogott valamit. A hangja reszketni kezdett, a szavak torokhangszerűvé olvadtak össze, és Artyomnak szédülni kezdett a feje.
Hirtelen már nem érezte magát önmagának.
⸻
7. fejezet: Az az éjszaka
Ő — ő. Vera.
Érzi, ahogy a meleg szél a bőrét simogatja. Ahogy a ruha kissé dörzsöli a vállát. Ahogy a levegőben jázmin és vanília illata lengedez.
Ő — ő — kilép a teraszra. Nézi a férjét, aki lent a kanapén elalszik. A szíve megtelik gyengédséggel.
— Milyen boldog vagy… — hallatszik egy hang mögül.
Vera hátrafordul. A háta mögött egy feketébe öltözött nő áll. Az arcát fátyol takarja. De a hang… ismerős. Nem e világi.
— Ki vagy? — kérdezi Vera.
— Én vagyok az, akit elfelejtettek. Te vagy az, aki fizet.
Vera ki akar sikoltani, de a hang elhal. A világ torzul, mintha vízben lenne.
A nő közelebb lép. A keze Vera mellé ér. És abban a pillanatban — hideg, minden jégnél erősebb. Minden megfagy. A szív is.
⸻
Artyom izzadtan ébredt a cigányasszony házában a padlón fekve.
— Eljött… — sóhajtotta. — A feketébe öltözött nő…
— Ő az, akinek a lelkét a te őseid átkozták meg — mondta halkan a cigányasszony. — Láttad, hogyan történt minden. Vera volt az utolsó. Az átok véget ért.
— Miért én?
— Mert te választottad, hogy láss.
⸻
8. fejezet: Vera végrendelete
Két év telt el. Artyom teljesen átírta végrendeletét. Létrehozott egy alapítványt a lánya nevén. Ösztöndíjakat szponzorált fiatal női orvosoknak. A régi vidéki ház területén pedig egy gyermekhospice-t épített. Nem akarta, hogy mások gyermekei csendben haljanak meg, ahogy Vera halt meg.
Egy nap egy lány érkezett az alapítványhoz. Sápadt, nagy szemű, és Artyom rögtön érzett benne valami… ismerőst, családiasat.
— Violetának hívnak — mondta a lány. — Azt mondták, ön segít azoknak, akik elveszítik a hitüket.
Artyom elmosolyodott:
— Egyszer én is elvesztettem. Most pedig minden új arcban keresem.
⸻
Epilógus
Az irodája falán Vera fényképe lógott. És minden nap, amikor belépett az irodába, ránézett, és azt mondta:
— Ma minden más lesz. Ígérem.
Mert néha ahhoz, hogy megtörjük az átkot, magunknak kell az utolsó láncszemmé válnunk.
És elengedni.
9. fejezet: A Platónov-család árnyéka
Igor, Vera férje, hosszú ideig nem tudott túljutni a felesége halálán. Az első hónapokban nem dolgozott — csak otthon ült, egy pontra meredt, és újra meg újra átgondolta azt az éjszakát. Önmagát, az orvostudományt, a sorsot hibáztatta, de leginkább a tehetetlenségét. Ő, a ragyogó sebész, nem tudta megmenteni a számára legdrágább nőt.
A temetés kilencedik napján, amikor elment a templomba, ahol Vera temetését tartották, egy öregember közelített hozzá szerzetesi ruhában. Az arca ráncos volt, de a szeme élő, éber.
— Te vagy Vera férje? — kérdezte halkan.
— Igen… — válaszolta Igor alig hallhatóan.
— A Platónov-család átkát… azt hittem, már letelt az ideje.
— Ön… mit mondott? Átok?
Az öreg fejét rázta.
— Ha meg akarod tudni az igazságot, gyere el Bobrovszkó faluba. Ott áll egy romos templom, mögötte temették el azt, akinek köszönhetően az egész elkezdődött.
Igor másnap már el is indult.
⸻
10. fejezet: Zlata sírja
Bobrovszkó falu szelet és a rothadó levelek illatát hozta fogadásul. A külvárosban, a bozót között valóban látszott a romos templom, a félig összedőlt falakon még mindig ott voltak a régi freskómaradványok.
A hátsó udvarban, a buckák között, talált egy márványlapot, amelyet szinte teljesen eltakart a fű. Alig lehetett kiolvasni a szavakat:
Zlata. Lányi tisztességben halt meg. 1889.
Leült mellé. Valamiért meg akarta érinteni a követ. Abban a pillanatban képek villantak fel a fejében, mintha valaki idegen emlékét öntötték volna belé.
Egy fiatal cigánylány, hosszú fekete copfban, fut az erdőben, mögötte három férfi. Egyikük tiszti egyenruhában, arca fennhéjázóan jeges. Ő volt… Artyom Platónov ükapja.
Igor felugrott. Ez olyan volt, mintha ütés érte volna. Megértette: Vera nem véletlenül halt meg. Az átok valós volt.
⸻
11. fejezet: Vér a szoknyaszegélyen
Megtalálta a tartományi levéltárban ugyanannak a tisztnek — Gavriil Platónovnak — a naplóját. A naplóban vadászatokról írt, és a sorok között felbukkant egy röpke említés:
„A cigánylány a kezembe került. Elvettem, mert megtehettem. A testet a régi templom mellett hagytam. Hadd tudja a föld, ki az úr itt.”
Ő volt az a Zlata.
Igor érezte, hogy most többet tud, mint kellene. De mit kezdjen ezzel?
Megkereste Artyomot. Nem sógoraként jött, hanem igazságot hozó emberként.
— A lányod nem betegség miatt halt meg. Az ősök bűneiért fizetett. Ennek véget kell vetnünk.
Artyom becsukta a szemét. Már tudta. Látta az álmokban. Hallotta a cigányasszony szájából. De most minden formát öltött.
— Mit javasolsz?
— Temessük újra Zlatát. Hivatalosan. Temetéssel, tisztelettel. És tegyük ezt együtt.
⸻
12. fejezet: Az utolsó adósság
Minden készen állt egy hét alatt. A hatóságtól megkapták az engedélyt, a papot megtalálták, a cigány közösség is beleegyezett a részvételbe.
Hajnalban gyűltek össze. Zlata maradványait tartalmazó koporsót — pontosabban, ami megmaradt — a romos templom oltára mellé helyezték. Mindkét oldalról két világ állt: ortodoxok és cigányok.
A pap imákat mondott. A cigányasszonyok régi gyászdalokat énekeltek.
Artyom Vera fényképét tartotta a kezében. Igor imaláncot.
Amikor a koporsót a földbe süllyesztették, szél kezdett fújni. Éles, erős. De nem gonosz — inkább tisztító.
— Elfogadta — mondta halkan a helyszínen lévő öreg cigányasszony. — Zlata lelke elment. Vera most szabad.
⸻
13. fejezet: Szél a folyó felett
Ugyanazon az éjszakán Artyomnak az utolsó álom jelent meg.
A folyó partján állt. A túloldalon — Vera. Menyasszonyi ruhában. Integetett neki.
— Apa… — szólította. — Boldog vagyok. Köszönöm, hogy meghallgattál.
Mellette egy nő állt feketébe öltözve. Most már fátyol nélkül. Fiatal, gyönyörű, sötét copfban. Ő volt Zlata.
Mindketten mosolyogtak.
Artyom könnyekkel ébredt. De először — nem fájdalomból.
Epilógus: Az esküvői gyűrű
Öt év telt el.
Igor megnősült. Új feleségét Elena-nak hívták — altatóorvos volt. Kedves, csendes, figyelmes. Tudott Veráról. Tisztelte az emlékét. És támogatta Igort a jótékonysági munkában.
Született egy lányuk. Verának nevezték.
Artyom lett a keresztapa.
A kereszteléskor halkan így szólt:
— Legyen ez a név többé nem fájdalom hordozója. Legyen a szabadság szimbóluma.
Azóta, valahányszor meglátta a kis Vera mosolyát, tudta:
az átok véget ért. És a szeretet megmaradt.
