Amikor Dima és én összeházasodtunk, minden váratlanul és szédítő gyorsasággal kezdett forogni körülöttünk. Gyors esküvő, költözés, rengeteg doboz, sürgés-forgás, öröm és káosz – mintha egy örvény sodort volna magával. Akkoriban még csak terveztük, hogy saját lakást veszünk, addig pedig úgy döntöttünk, ideiglenesen az anyósom lakásában élünk. Csak egy-két hónapig, hogy ne kelljen sietve választani.
– Van neked macskád, ugye? – érdeklődött Larissza Ivanovna, az anyósom, még a költözés előtt.
– Igen, Buszja. Nyugodt, lakásban tartott, ivartalanított. Nincs szaga, nincs agresszió. – Válaszoltam magabiztosan, mintha állásinterjún lennék.
Bólintott, de különösebb érdeklődést nem mutatott, és a téma többet nem került szóba.
Augusztus közepén költöztünk, nagy hőség volt. A macska nehezen viselte a környezetváltozást, eleinte szinte ki sem jött az ágy alól. Keveset evett, kerülte a társaságot, de tartotta magát. Mi is türelmesek voltunk – tudtuk, hogy ez csak átmeneti. Csak egy kis idő kellett, hogy találjunk lakást, felvegyük a hitelt és beköltözzünk.
Eltelt két hét – és már az induló nyaralásunk előtt álltunk. A szüleink ajándékát kaptuk, minden le volt szervezve. Felmerült a kérdés: kire bízzuk Buszját? Az én rokonaim messze laktak, a barátaink elfoglaltak voltak. Dima javasolta:
– Anya majd vigyáz rá. Úgyis otthon van, etesse meg, és figyeljen rá egy kicsit.
Nyugtalan voltam, valami belül tiltakozott. De nem akartam konfliktust, és a pihenésre is szükségem volt. Összepakoltam mindent: ételt, alomtálcát, a kedvenc fekhelyét, és egy listát az ajánlásokkal. Aztán elutaztunk.
A tíz napos nyaralás gyorsan eltelt. Ezalatt Larissza Ivanovnától egyetlen hívás sem érkezett. Sem a macskáról, sem másról.
Amikor visszatértünk, azonnal megéreztem, hogy valami nincs rendben. Kinyílt az ajtó, és a lakásban nyomasztó csend fogadott. Nem volt sem hang, sem a megszokott illat. Nem kapartak karmok a padlón, és nem hallatszott a halk „miau”.
– Buszja? – hívtam, miközben végigmentem a szobákon.
A macska nem válaszolt. Nem volt sem a fürdőszobában, sem az erkélyen, sem az ágy alatt.
– Hol van Buszja? – kérdeztem a folyosón. Az anyósom a konyhában ült, nyugodtan lapozgatva az újságot.
– Elment – felelte közönyösen.
– Hogyhogy elment?
– Nagy volt a hőség, kinyitottam az erkélyajtót, hogy kiszellőzzön – ő meg kiugrott. Túl ideges volt, úgy látszik. Nem szokta meg a helyet.
Megdermedtem, képtelenül elhinni, amit hallok.
– Maga… nem kereste?
– Minek? Udvari macska. Ha elszökött, akkor nem akart itt lenni.
Kiszaladtam a kertbe. Minden zugot átnéztem. Megvizsgáltam a bokrokat, padokat, sikátorokat. Visszamentem, majd újra körbejártam. Éjfélkor és másnap reggel is. Szórólapokat ragasztottam ki, posztokat írtam, járókelőket kérdeztem.
Senki sem látta őt.
Buszja eltűnt.
Dima hallgatott. Látszott, hogy bűntudatot érez, de nem akarta elhinni, hogy az anyja szándékosan kiutasíthatta volna a macskát. Én pedig nem hittem el, hogy magától elment volna. Félte az utcát, még az ablakhoz sem mert közel menni.
Eltelt néhány nap. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni. Az ablak mellett ültem, remélve, hogy meglátom a jól ismert sziluettet. Minden este lejártam a kertbe, hívtam őt, ételt tettem ki.
Az anyósom elmosolyodott:
– Hát, nem nagy dolog. Csak egy állat.
– Ez nem csak egy állat – suttogtam, de hangosan többet nem mondtam. Tudtam, hogy értelmetlen.
Eltelt egy hét. Majd egy másik. Elmentem a menhelyre. Hátha… valami remény születik. Buszja nem volt ott, de sok más macska igen — sovány, félénk, megtört állapotban. Nem bírtam tovább — kimentem, nem tudtam uralkodni az érzéseimen.
Hónapok teltek el. Már elkezdtünk lakást keresni. Larissza Ivanovna alig járt otthon, ami nekem csak jó volt. Egyre többet voltam egyedül. Néha elmentem a város másik végébe egy-egy telefonhívás miatt: „Láttunk egy hasonló macskát a bolt közelében…” De az nem ő volt.
Három hónappal később megszólalt a telefon. A szomszéd néni az alsó lakásból.
– Ugye elvesztette a macskáját?
– Igen…
– Az ötödik lépcsőházban él egy vörös macska. Senkihez sem megy oda. Bekarmolja a mancsát. Lehet, hogy az öné?
Azonnal rohantam. Minden perc örökkévalóságnak tűnt. Ötödik lépcsőház, pad, bokor…
Ő volt az.
Vékony, koszos, a mancsát behúzva. De azok a szemek… azok a szemek az övéi voltak. Buszja.
Lerogyott a térdemre.
– Buszja… én vagyok az. Felismertél?
A macska megállt, aztán megtett egy lépést, még egyet — és odasimult a kezemhez. Sírtam, az aszfalton ülve, magamhoz szorítva őt. Emberek mentek el mellettünk, én pedig simogattam, mintha attól félnék, hogy újra elveszítem.
Élt. Visszajött. Megtaláltuk.
Egy héttel később költöztünk. Saját lakást béreltünk, idegenek nélkül. Larissza Ivanovna még azt sem kérdezte meg, visszajött-e a macska.
Most Buszja a párnámon alszik, a kedvenc táljából iszik, és kerüli az erkélyt. Én pedig, még ha csak egy percre is megyek ki, mindig gondosan becsukom az ajtót. Mert egy ilyen csapást másodszor már nem tudnék elviselni.
