Ez januárban történt, a leghidegebb fagyban, amilyen évek óta nem volt. A hó térdig ért, a levegő olyan volt, mint a penge, a szél pedig úgy fújt, hogy beleszívni is fájt.
A mi falucskánk apró volt, szinte elveszett a peremvidéken, és addigra már majdnem teljesen elnéptelenedett. Ki a városba költözött a gyerekeihez, ki meg az örök hazába. Csak azok maradtak, akiknek már menni sincs hová. Én is közéjük tartoztam.
Férjem halála után, és miután a gyerekek kirepültek, a ház nemcsak kívülről, hanem mintha belülről is kiürült volna. A falak, amelyek valaha tele voltak hangokkal, elnémultak. Fűtöttem a kályhát, szerény ételt főztem magamnak – levest, kását, tojást. Kenyeret morzsoltam az ablakpárkányra a madaraknak. Az időt könyvekkel töltöttem – régiekkel, agyonolvasottakkal, sarkukon valaha megjelölt lapokkal. A tévét szinte sosem kapcsoltam be – ott zaj van, nem szavak.
A csendben kezdtem hallani, ahogy a ház sóhajt a szélben, ahogy a kémény fölött süvít a hóvihar, ahogy a deszkák nyögnek a fagyban.
Aztán megjelent ő.
Kaparást hallottam a tornácnál. Arra gondoltam: talán egy szarka csintalankodik, vagy a szomszéd macskája. De a hang más volt – alig hallható, mintha valaki az utolsó erejével kaparna. Kitártam az ajtót – a fagy úgy csapott arcul, mint egy ütés. Lenéztem – és megdermedtem.
A hókupacban egy apró, fekete, összepiszkolódott lény kuporgott. Nem macska – inkább árnyék. De a szemei… világító, élénksárga szemek voltak, mint a bagolyé. Egyenesen rám néztek. Nem könyörögve, hanem kihívóan. Mintha azt mondta volna: „Idáig eljutottam. Vagy befogadsz, vagy elküldesz. De tovább – már nem megy.”
Az egyik mellső lába hiányzott. Régi seb volt, durva pörkkel behúzódva, vér nélkül, heggel a helyén. A szőre csomókban lógott, tele bogánccsal és piszokkal. A csontjai kiálltak. Csak a Jóisten tudja, min ment keresztül, és mennyit gyalogolt, míg elért a házamig.
Ott álltam egy darabig, nyeltem egyet, majd lementem a lépcsőn. Ő meg sem moccant. Nem szaladt el, nem fújt, nem húzta össze magát gombóccá. Csak enyhén megrezzent, amikor kinyújtottam felé a kezem, aztán ismét mozdulatlanná vált.
Felemeltem, és bevittem a házba. Könnyebb volt, mint egy tollpihe. Arra gondoltam: „Nem fogja túlélni. Reggelig sem bírja ki.” De lefektettem a kályha mellé a szőnyegre, alá tettem egy régi fekhelyet, odatettem egy tál vizet és egy kis csirkét. Nem nyúlt hozzá. Csak feküdt. Nehezen lélegzett, mintha minden egyes levegővétel erőfeszítés lett volna.
Leültem mellé. Figyeltem őt. És egyszer csak megértettem: olyan, mint én. Fáradt, megsebzett, de még él. Még tartja magát.
Egész héten úgy gondoztam, mint egy csecsemőt. Mellette ettem – hogy ne érezze magát egyedül. Beszéltem hozzá. Meséltem neki, hogyan telt a napom, panaszkodtam az egészségemre, felidéztem a férjemet, akit álmomban még mindig szólítok. Ő hallgatott. Igazán hallgatott. Néha kinyitotta a szemét, mintha azt suttogná: „Itt vagyok. Nem vagy egyedül.”
Néhány nap múlva először ivott egy kis vizet. Aztán – lenyalta az ujjamról a kását. Nem sokkal később megpróbált felállni. Felkelt, megingott, majd ismét visszahanyatlott. De nem adta fel. Másnap újra megpróbálta. És sikerült. Felállt. Sántított, bizonytalanul lépett, de ment.
Elneveztem Csodának. Mert másként egyszerűen nem lehetett nevezni.
Attól a naptól kezdve mindenhová elkísért. A tyúkólba, a verandára, a kamrába. Az ágy végében aludt, és ha megfordultam, halkan nyávogott, mintha kérdezné: „Itt vagy velem?” És amikor sírtam, főleg esténként, odajött, hozzám simult, és a szemembe nézett.
Gyógyulás lett számomra. Tükörkép. Értelem.
A szomszédasszony, Galja néni, csak a fejét csóválta:
– Ljuba, hát teljesen megbolondultál? Az utcán annyi van belőlük, mint égen a csillag. Mire kell neked ez?
Én csak a vállamat vontam. Hogy magyarázhattam volna el neki, hogy ez a fekete, megcsonkított macska megmentett engem? Hogy azóta, hogy megjelent, újra élni kezdtem, nem csak létezni?
Tavasszal a tornácon melegedett, pillangókat kergetett. Megtanult a maga módján futni – három lábon. Eleinte megbotlott, de hamar belejött. Vadászni is kezdett – egyszer még egeret is hozott. Büszkén. Megmutatta, aztán elment aludni.
Egyszer egy egész napra eltűnt. Teljesen felőrlődtem idegileg, kerestem a környéken, hívtam, jártam az erdőt. Estére került elő – összekarmolt pofával, de győztes járással. Talán a múltját látogatta meg, vagy valakivel elszámolt. Utána három napig aludt, szinte fel sem kelt.
Öt évig élt velem. Nemcsak túlélte, hanem élt. A maga szokásaival, kedvével, természetével. Szerette a vajas hajdinát, utálta a porszívót, a vihar elől elbújt – a takaró alá, vagy ha én ott voltam, akkor a hónom alá.
Gyorsan öregedett. Az utolsó évében szinte már ki sem ment az udvarra. Többet aludt, kevesebbet evett, a mozdulatai óvatosabbak lettek. Éreztem – közeledik a vég. De minden nap, amikor felébredtem, először azt néztem, lélegzik-e még. És ha igen – hálát adtam.
Tavasszal egyszerűen nem ébredt fel. Úgy feküdt, mint mindig, a kályha melletti fekhelyén. Csak a szemét nem nyitotta ki. Leültem mellé, a tenyerem rátettem – még meleg volt. De a szívem tudta.
A könnyek nem jöttek rögtön. Sokáig simogattam, suttogtam neki: „Köszönöm, Csoda. Te voltál minden. Nélküled én sem lennék.”
Eltemettem az öreg almafa alatt. Ott, ahol nyaranta szeretett feküdni az árnyékban. Egy dobozba tettem, puha flanelinggel béleltem ki. Csendben búcsúztam. Őszintén.
Már három év telt el. Most egy másik macska él nálam – csíkos, fiatal, vakmerő természetű. Egyáltalán nem hasonlít rá. De néha, főleg esténként, mintha észrevenném a küszöbnél egy fekete árnyat. Vagy meghallanám a jól ismert neszt.
Ilyenkor elmosolyodom.
Mert tudom: itt van mellettem. Ő – része vagyok. Az én Csodám.
Ha neked is volt valaki, mint az én Csodám – oszd meg a történeted a hozzászólásokban.
